2018. december 15., szombat

Egy Új versenyre neveztem!!!!!


 "Az életed nem rólad szól. Mindazokról szól, akiknek az életét megérinted, és arról, ahogy megérinted."

Ma van 1 hete, hogy beneveztem egy különleges Ultra versenyre……illetve 2 versenyre. És pont ma 1 hete, hogy életemben először kiszálltam egy versenyből.

A Spártai százas nem volt betervezve…nem gondoltam, hogy még idén elindulok egy versenyen. Úgy éreztem, hogy a Siófoki 2 félmaratonnal lezárom a futószezont és egy laza hónappal zárom az évet. A 4000 km-es célomat már nagyon közel éreztem magamhoz, és láttam ,hogy hamarosan beteljesedik az álmom. Ez az év egy nagy mérföldkő volt, minden tekintetben. Először futottam ennyit, és először futottam nagy versenyeken .Először fordult velem elő, hogy 1 hónapon belül futok 2 hosszút, a Korinhosz 81 km-t és a 12 órát . Ebben az évben mindent lefutottam, amit szerettem volna Ja, és a szülinapi 50 km-em volt az utolsó tervezett hosszú …de tavaly kint voltam a százason, segíteni,  és gondoltam, idén megpróbálom. Nem volt elvárás, csak gondoltam, futok valamennyit, lesz ami lesz. Csak jövő márciusra terveztem a 100 km-t, de azért titkon reméltem, hátha……
Már hetekkel előtte fáradt voltam. Siófokon totál kész voltam vasárnapra…Gábornak is írtam, hogy olyan fáradtnak érzem magam, biztos az év vége az oka, és a sok-sok km. Dolgozunk már a könyvön is  elég intenzíven, ami hétről hétre adja a feladatokat. És hát tervezem a jövő évet is. Szervezőként és versenyzőként is…de  a tervek a versenyzésben átíródtak! A jövő évre egy olyan versenyt találtam, amit nem terveztem, és mégis elindulok rajta. És csak  Isten tudja, mekkora lesz a táv ezen a versenyen.  Egy tuti biztos,  végig kell futnom!

December 7.-én, délután 4 órakor átvettem egy eredményt.  1 nappal  a 100-as elött.   November 28.-án egy ultrahangon láttak valamit nálam. Egy foltot. A bal mellemben. Teljesen lesokkolt. Megijedtem. Félelem suhant át rajtam. Kaptam egy beutalót egy asparációs mintavételre, amit december 4.-én vettek le a Jánosban. 2  szúrásom volt. Nem volt kellemes……ott ülni sem. Nem volt kellemes, hogy előtte este elmondjam a páromnak…mert eddig tartott, hogy mondjam, annyira féltem Őt megijeszteni…..fájt hazafelé, de bíztam benne, hogy semmi komoly, csak egy zsírcsomó….akkor már 1 hete nem aludtam. És a minta vétel után még várnom kellett péntekig. Még szerencse, hogy nem jött össze, hogy előadást tartsak egy cégnél…..még szerencse, hogy lefújták…..Ebben a két napban csak azon gondolkodtam, hogy mi lesz ha…..és pénteken alig bírtam elindulni itthonról.
Több mint 10 éve nagyon figyelek mindenre. Letettem minden gyógyszert, méregtelenítettem egy csomószor, nem iszom sem alkoholt, sem cukros löttyöt….nem eszem húst, sem fehér lisztet, sem cukrot.  5 éve sportolok. A szívem egészséges.  Ma nem tudom tovább írni….holnap folytatom……..
04:12h…felébredtem. Folytatom a történetet…..
Attival elindultunk, nagy nehezen. A kórházban az asszisztens elkérte a papíromat, mondtam, hogy jöttem a leletemért. Kedden, amikor szúrtak, láttam, hogy akik jöttek a leletért, és minden rendben volt nekik, a folyosón kapták meg a leletet, és hallatszott, hogy mondják, minden rendben van. Kiszóltak, hogy Sallai Zsuzsanna! Be kellett mennem és tudtam, hogy ez nem jó. Leültettek, majd a doktornő felém fordult és elmondta: - sajnos ez egy rosszindulatú daganat.nagyon sajnálom! – nem kaptam levegőt. valahol belül éreztem, hogy ez lesz, de mégis, ahogy kimondta, az olyan volt, mintha a föld alattam megnyílt volna és csak zuhantam lefelé…elgyengültem és remegni kezdtem és sírva fakadtam. Hogy lehet ez? Miért? Nekem terveim vannak, és nyáron esküvője lesz a gyermekemnek……mit fogok csinálni? Hogy mondjam meg a gyerekeknek? és a szüleimnek? Istenem, ez olyan igazságtalan!

Hagyták, hogy sírjak, és behívták Attit. A doktornő mondta, hogy nagyon megdicsér, mert nagyon időben vettem észre.  Azt mondta nekem: -Zsuzsa! Olvasom a blogját, maga nagyon erős nő, meg fog gyógyulni! Ezen is át fog menni. Nem szabad megijednie! Majd leírta a privát mobil számát, hogy hívjam, ha bármiben elakadnék, vagy segítség kell. Meg kell műteni, kellenek kezelések, nem lesz könnyű az út, de minden rendben lesz!- én csak sírtam.
Kimentünk az épületből és beültem az autóba. Remegő kézzel, ne kérdezd miért, de első reakcióként  leadtam  a nevezésem a Korinthosz-ra, jövő augusztusra, a 81 km-re. Majd felhívtam anyukámat és elmondtam neki….Amikor hazaértünk,  megvártuk a fiúkat, hogy hazajöjjenek. Tudtam, hogy ez lesz a legnehezebb….a gyermekeimmel megosztani.   És Ők tudták, hogy valami baj van. És nagyon megijedtek! A lányunkkal nem tudtuk megosztani, csak később, mivel Ő nem volt itthon, vasárnap érkezett haza a repülővel, és nem akartam egyből mondani, annyi élménye volt. Kedden mondtuk el, nagyon sírt Ő is…. Erős leszek, igen, időben vagyok, biztosan minden rendben lesz!

Nelson Mandela mondta:
"Nincs annál megdöbbentőbb élmény, mikor valaki olyan helyre tér vissza, amit valaha nagyon jól ismert, és rájön, hogy a
hely semmit, ő maga viszont rengeteget változott."  

Szóval ez egy speciális Ultra, amiben nem tudhattam a nevezés pillanatában, hogy meddig is fog tartani….de már rajta vagyok, a start pisztoly eldördült december 7.-én.  Nekem már van egy programom, egy mintám, ami alapján a szívemmel végig mentem már egy hasonló úton. Ez más út, de a bennem lévő érzések, félelmek, hasonlók. És tudom, mit tettem magammal, hogy eljussak addig, akit most ismersz. Csak újra elő kell vennem a programot! 
Sokáig gondolkoztam, hogy írjak-e róla, és tegnapra odáig jutottam, hogy írok. Egyrészt azért, mert ez is Én vagyok.  Az én blogomat azért indítottam, hogy utat mutassak.  És az út néha kanyargós, és néha göröngyös, de az is hozzá tartozik.  Nem tehetek úgy , mintha semmi sem történt volna, és nem is akarok. Tudom, hogy a rák a rohadt stressz eredménye.  Azé, amin keresztül mentünk az elmúlt 5 évben….és bármennyire is próbáljuk eltakarni,  hatással van ránk. A ki nem mondott mély fájdalmak gyökeret vernek az emberben, amit mi észrevétlenül tűrünk és amikor már tünet van, a szervezet megoldásba fordult.   
December 8.-án ezzel a tudattal álltam be a rajtmezőbe.  Esélye sem volt, hogy végig menjek a 100 km-en….de ott voltam.  Nem éltem meg kudarcként, és nem érdekelt, hogy megállok, csak azt akartam, hogy egy kicsit ne gondoljak rá.  Félek!  És bízom benne, hogy hamar túl leszek rajta. Más opció fel sem merül. December 7.-e óta felébredek minden hajnalban, és azon gondolkozom,  meddig tart még ez az álom? A könyv írására koncentrálok, és a versenyek szervezésére.  Kicsit kevesebb versenyen fogunk találkozni, mert lesz amikor fáradtabb leszek és lesz, amin most nem indulok el. De leadtam a nevezésemet a Korinthoszra, és az Ultrabalatonon pedig párban megyünk Pruzsival. Ha Ő nem mondja, hogy nézessem meg, ha nem basztat érte…..azzal a tudattal lennék, hogy csak egy kis zsírcsomó…..és a fura fáradtságot betudnám annak, hogy év vége van és sokat futottam már idén. 

Most egy orvosi konzultáció vár rám, és hamarosan , talán már napokon belül egy műtét. 
És majd kiderül, merre lesz az irány. Igyekszem feldolgozni mindent, ami ide vezetett.  Bár nem tudom,ezen a „versenyen” hol van pontosan a „Célkapu”, és nem tudom mennyit kell érte futnom, de az biztos, hogy el fogom érni.  Akár meddig is tart. 
És az is biztos, hogy megosztom a fontosabb állomásokat, a tapasztalatokat, a gondolatokat.  Mert a feladatokat azért kapjuk, hogy a belőlük nyert tudást odaadhassuk egymásnak! 

"Csak akkor kezdődik az élet ha az ember nem tudja hogy mi lesz."

Hamvas Béla




2018. november 5., hétfő

Csak egy 50-es, csak egy célba érés, az Ötvenedikre :)

"Az ötvenedik születésnap megrázó s egyben fölemelő is lehet. Minden a körülményeken múlik."



  Azt hiszem, ezt a szülinapot vártam a legjobban. Annyira nagyon nagyon, izgatottan! Persze, biztosan azt gondolnád, hogy a meglepetés, a buli, a különlegesség miatt.....hát nem!
Ez az a szülinap, ami egy fél évszázad, egy mérföldkő.Sokan mérlegelnek, új célokat tűznek ki, talán vesznek egy motort, vagy egy cabrio autót, elutaznak valami különleges helyre, és sorolhatnám még az ötleteket....
Nekem ma másról szólt! Az életem során számos alkalommal kellett hallanom azt, hogy "Nem biztos, hogy lesz holnap". És minden alkalommal, immár 37 éve, rendületlenül csak arra gondolok legbelül a szívemben, hogy "Csak lesz még egy holnap!"
És nagyon akartam az 50-et! Nagyon vártam, mert mindig arra gondoltam, hogy ez egy nagyon nagy ajándék lesz. Maga az 50. Amit megkaphattam :) Mert hittem, hogy eljön!
Kb.3 héttel ezelőtt, éppen egy dugóban ültem, a frontok jöttek-mentek, és nagyon megéreztem. És azon a napon elég rosszul is voltam. Vezettem, de szédültem, nem volt jó érzésem, és akkor egy kicsit meg is ijedtem. Mert azt gondoltam, hátha itt a finishben mégsem érek célba....mi van, ha ez a csoda mégsem történik meg! Egy 10 perces ijedelem volt, és arra is emlékszem, hogy az állatorvos barátommal találkoztam, alig vártam, hogy oda érjek, és Ő ott legyen mellettem, ha bármi baj van, jó kezekbe legyek! Elvicceltük, mikor mondtam neki, de azért egy picit bennem maradt az érzés.
Így ebben az utóbbi 3 hétben, amiben komoly energiák működtek odafent, és volt egy 6 órás OB szervezésünk, amiben minden olyan kihívást megkaptam, ami segített a stresszfaktoromat emelni,és  a meleg is visszajött, de durván...és meggyötört minden futás. A velencei tónál a múlt héten szenvedtem....
Igen, én is szoktam félni! Nekem is néha tele a gatya! És izgultam, hogy ahogy közeledett a nov.5., én biztosan már túlságosan biztos voltam magamban, és ezért kaptam egy figyelmeztető fejre csapást, amolyan "Hé , kis pajtás, el ne bízd magad!!!"
Szóval, tegnap este még sírtam is...és amikor éjfélt ütött az óra, az nekem olyan volt, mint egy versenyen célba érnem! Azt egyszerűen nem tudom leírni, de a célba éréshez tudom hasonlítani. Mint amikor készülsz régóta egy nagy versenyre és bele teszed minden idődet, minden izzadságodat a felkészülésbe, és izgulsz a verseny miatt  és sikerül, és beérsz, teljesíted, az elképzelhetetlent, és boldogan átléped a cél vonalat! Na ezt éreztem éjfélkor. Célba értem! Egy olyan célba, amit nem láthattam, csak hihettem, hogy ott van az utamon.
És olyan megnyugvás áradt szét bennem! Alig vártam a reggelt! Hogy mehessek és lefuthassam ezt az 50 km-t, ami az én szülinapi futásom lett. És a rajtnál már célban voltam. Talán sosem futottam még ilyen boldogsággal, ilyen könnyedén, ilyen jó kedvvel, mint ma. Az Omszkin köröztem, ahol az 50 km-es versenyünket rendezzük meg, évente, és én is megfuthattam itt, a versenyünk helyszínén az Én 50 km-emet.
Egyedül akartam lenni. Élveztem minden métert, és egy-egy életszakaszomat magamban átgondoltam a futás közben, amikor a megfelelő kilométert futottam éppen.
Róttam a köröket a betonon, és senki nem is tudta, hogy éppen azért futok, mert ünneplek! És épp ettől volt különleges!
A családom tudta, hogy futok ma, és még tudta egy-két ember, de ezt most nem akartam nyilvánosan előre jelezni. Csak magamnak akartam a pillanatot!
És nagyon hálás vagyok, hogy célba érhettem az utamon. Egy cél állomás, hiszen vannak még mérföldköveim, amikre vágyom, de ezt most éppen úgy élhettem meg, hogy ezt most meg is oszthatom Veled!!!
Köszönöm, hogy velem jössz tovább az utamon, hogy követed az írásaimat! Köszönöm, hogy részese vagy célomnak. Köszönöm, hogy eljössz a versenyeinkre, és köszönöm, ha a történetem elindít a mozgás irányába!
Azért indítottam el 5 évvel ezelőtt a blogot, hogy segítsek, erőt adjak, inspiráljak. És a könyvem is hamarosan elkészül...kellett még hozzá ez a mai pillanat.
Kellett ez a mai futás, ami a start pillanatában már a célba érést adta!


Éld meg Te is a pillanataidat, csendben, a szíved legmélyén :) És csodákat fogsz tapasztalni!





2018. szeptember 17., hétfő

Újabb mérföldkő- az első 12 órás versenyem

A földi lét önmagában lenyűgöző élmény, ha mégoly természetesnek fogadjuk is el, aligha tudunk betelni a csodával. Talán ezért igyekszünk újra és újra megörökíteni a megélt mozzanatokat, megállítani a pillanatokat.

Megint léptem egyet....egy pici lépcsőfokot az utamon :)
Óh, micsoda boldogság van a szívemben !!!!Ebben az elmúlt 4 hétben, amiben a pihenésé volt a főszerep, fejben csak egy dologra tudtam gondolni: Pontosan 4 héttel a Korinthosz 81 km lefutása után elindulok életem első 12 órás versenyén.Ott fogok állni a nagy futók között, és csak egyért imádkoztam minden este, hogy legyen elég erőm a 12 órához, legyen elég eszem a körülményekhez és legyen elég bátorságom legyőzni az akadályokat.

A Korinthosz után visszagipszelték a kezem azonnal, így még 4 hetet gipszben futottam. Izgalmas volt így, mivel az edzéseket én nem hagytam ki, tehát a gipsz az szép lassan elpuhult a kezemen. Keresztedzésben a bringa s az úszás kiesett, csak a jóga maradt, amit viszont egész jól csináltam gipsszel is :)

A verseny hetén vették le, természetesen nem volt a doki boldog, és folyamatosan azt mondta, hogy ezt meg kellett volna műteni. Én pedig folyamatosan mondtam neki, hogy nem akarok kockáztatni egy kézcsont miatt, az életem a tét és egy altatásos műtét az nem gyerekjáték.
Szóval levették a verseny hetében a gipszet, éljen, legalább ez nem fog már zavarni. Oké, nem tökéletes a kezem, de kit érdekel, majd megerősödik és ennyi. A legfontosabb, hogy végre szabadon futhatok, nem kell izgulnom, hogy elázik-e vagy sem.
Persze erre a versenyre is együtt neveztünk Pruzsival, vagyis együtt találtuk ki, hogy indulunk. És így a közös cél érdekében napi kapcsolatban, együtt edzésekben telt a 4 hét.
A verseny hetében már csak rövideket futottunk, szerda volt az utolsó átmozgató, csütörtökön pihentünk, pénteken pedig 20 percet terveztünk, a szombati verseny előtt.
De a rólam készült riportok a 81 km miatt megmozgatták a médiát és megkeresett egy tv csatorna, hogy forgatnának velem egy anyagot.
Ez a forgatás a verseny hetében pénteken volt, vettek fel edzésről anyagot, családi beszélgetést, és jöttek másnap a versenyre is. Ja és miközben Mi páran a köröket futottuk a 6-12-24 órás Bajnokságon, a saját versenyünk is lement, a csapatunk segítségével...tehát nem kevés izgalom jutott nekem a hét végére.
Pénteken ezért a 20 perc átmozgató a forgatás keretében zajlott, előtte 3 órában a pályát tűztük ki családilag a másnapi versenyre. A riport felvétele után még összekészítettem a cuccokat a saját versenyre( rajtszámok, érmek, ajándékok, stb...), majd este 10-re már én is sorra kerültem. Összeraktam reggelre a cuccaimat, a frissítésemet és megbeszéltük Attival, hogy ha Pomázon lement a futás, elpakolnak és Ő beül a kocsiba és lejön Velencére , hogy segítsen a frissítésben, és lehozza Imi feleségét és lányát , akik szintén segítenek nekünk.
Többen rajtoltunk reggel, Én és Pruzsi 12 órában, Imike 24 órában, Saci 6 órában, Nándi 6 órában. volt csapatunk is, Anett és Lilla 12 óra páros és Lilla egyéni 6 órát is futott.
Rengeteg ismerős fogadott mikor reggel megérkeztünk. Imádom ezt a versenyt, az első pillanattól fogva. És csodálom az összes futót , aki itt teljesít. Hatalmas megtiszteltetés, hogy közöttük állhatok a rajtban, és hogy sokan rám köszönnek!
Izgultam nagyon, egyszerre a saját versenyünk miatt, ami nélkülem zajlik és a Bajnokság miatt, aminek a részesei vagyunk. Sátrat állítottunk, frissítéseket kevertünk. A tv stáb forgatott, miközben készülődtünk. Ez egy  más világ, itt mindenki még jobban befelé koncentrál, imádkozik, hogy minden rendben menjen. Amikor a Himnusz megszólal, egy csokorban állva, a szívünk azért dobog, hogy együtt maradhassunk végig, mindenkinek sikerüljön a teljesítés. Itt nem a lefutott kilométer a legfontosabb, hanem, hogy miken megyünk keresztül a 12-24 óra alatt, és azokat hogyan oldjuk meg.
Itt mindenkinek lesznek mély pontjai és magaslatai. Itt mindenki megvívja a maga csatáját legbelül.
Nekem a 12 óra elképzelhetetlen volt .És mostanra már valóság lett.

A frissítésre rendesen odafigyeltem, Edittel megbeszéltem, hogy akármennyire tiltakozok, ne hagyja, csak tömje belém. A perzselő nap nem kedvezett senkinek, főleg itt a strand területén, ahol semmi árnyék nem volt, csak szél . Ez elég csaló érzés, mert nem veszed észre az elején, hogy megégsz, csak akkor , amikor már kicsapódik a só és émelyegsz....
Megbeszéltük, hogy visszafogottan megyünk, semmi elvárás, csak teljesítsük tisztességgel. Imi még a Korinthoszon , amikor célba értem, megígérte, hogy lefutja a 24 órát. Nem volt választása , az ígéret az ígéret!
Lassan kezdtünk, bár nagyon jól ment. Igazából az első 4 órában csak arra tudtam gondolni, mi lehet otthon a saját versenyen? Szinte végig egy ütemben mentünk Pruzsival, ahogyan szoktunk, csak úgy csendben, egymás mellett. Itt hívott végre Atti, éppen áthaladtam egy körön ( Ja!ez a verseny egy 1 km-es körpályán zajlik a strand területén, 70 % térkő, 30% murva), hogy minden szuper volt, rendben volt, így 1 kört sétáltam, amíg beszéltünk, hogy ne terheljem magam a beszéddel.Mondjuk azért ilyenkor a séta az nem egy andalgós tempó, azt gondolhatod.....:)
Nagyon sokan szóltak oda nekem egy-egy biztató szót a profi ultrafutók.  Mindig volt egy biztatás, egy mosoly, egy "ez az Zsuzsi", ami nekem nagyon sokat jelentett.
6 óránál egy pöttyet elgyengültem. Itt délután 4 volt már, a nap elképesztően perzselt, már Edit rám rakott egy vizes törölközőt, hogy ne forrósodjak annyira., és kaptam jeget is néha, amivel hűsítettem magam. A gipszelt kezemen a bőr már megégett rendesen, ott nem ért a nap 6 hétig, úgyhogy gyakorlatilag fehér volt még reggel, mostanra vörös. Szóval 6 óránál lefújták az első szakaszt, leültek a 6 órás versenyzők, mi meg futottunk tovább. Ilyenkor azért az emberben megfordul, hogy akár le is ülhetne.....de mentem tovább, magamban arra gondoltam, hogy most már kevesebb mint 6 óra van csak hátra.
Atti 4 után érkezett meg Imi családjával. Beállt egy körre, és mesélt közben. Itt már fáradtam egy kicsit, Edit éppen a lábamat kente, néha bekacsintott egy-egy kisebb izomfájdalom, ittam egy magnéziumot és ettem sós paradicsomot.
Este 7-től kezdett csillapodni a hőség. De már totál fájt a fejem, szerintem még egy enyhe napszúrást is kaphattam. Az utolsó zselémet 10 óránál kellett megennem, vagyis 2 órával a verseny vége előtt. Hát, 2 körön keresztül próbáltam magam rávenni, majd elvettem az asztalról, hogy legyűrjem. Vetem egy nagy levegőt, és letoltam. Mondanom sem kell, hogy mi volt a reakció...gyorsan ittam rá vizet, és próbáltam lent tartani a gyomromban. Szédültem, és émelyegtem, próbáltam sétára váltani, hogy jobb legyen. 3 körön keresztül dolgozott bennem a cucc, de nem akart a helyén maradni. Atti odajött sétálni velem, de mondtam, hogy le kell ülnöm egy pillanatra. Egy virágláda szélére ültem, hátha enyhül az émelygés, majd újra megindultam. A murvás részen már minden körben fájt a talpam,  nem esett jól rálépni a kövekre. És éreztem, hogy mindjárt elájulok...ujra leültem egy másik virágtartóra, és Pruzsi pont arra jött. Kérdezte, hogy baj van? majd odanézett, nekem meg elindult visszafele minden, amit betuszkoltam. Szegény már fordult is el, ment tovább.....utálok hányni és a hányó ember látványától pedig én is hányok. Itt most minden összeadódott. Hánytam, majd rosszul lettem attól, amit látok...ezzel el voltam egy darabig. :) Mindenesetre innen még 1,5 órám volt.Ez a hányás meg kivett belőlem rendesen.Mondtam Attinak, hogy hagyjon magamra, kicsit egyedül lennék, ittam az asztalunknál vizet, kértem zsepit és megindultam, majd a kanyarban lerogytam sírni egy kicsit....csak elgyengültem, mert annyira rossz volt, hogy miért jött ez már! felálltam újra, tovább mentem, kb. 2 kört sírdogáltam magamban, és lassan összeszedtem magam, és megint kocogni kezdtem, majd pedig futni. Futottam pár kört, nem néztem senkire, nem akartam inni sem és enni sem, csak arra koncentráltam, hogy fussak. Láttam, mások is mélyen voltak..szerintem mindenkit megviselt a meleg, csak voltak köztünk olyanok, akik ehhez már jobban hozzászoktak. Nekem, első tapasztalatként szokatlan volt. Volt már máskor is gyomor gond, de eddig olyan versenyen, ahol volt váltás, vagy B verzió,. Itt most nem volt se váltás, se B verzió, csak magam voltam, és a pálya, és még 1 óra, vagy 50 perc, vagy 48.....lassan ment az idő. Sosem lesz vége?
Majd eszembe jutott, hogy mindjárt lefújnak minket, és már csak azok fognak a pályán maradni, akik még egyszer ennyit futnak. Még 12 órát, éjjel, majd még reggel is, tehát gyerünk. Séta-futás-séta-futás.....ez ment a végén. A murva már fájt, a gyomrom semmit sem akart, még egy korty vizet sem. Pruzsi azt mondta, hogy Ő bizony többet nem indul 12 óráson, elege van a hülyeségemből, többet nem veszem rá ilyenekre.....(tudom, hogy csak viccelt). És megbeszéltük, hogy nehezebb volt, mint a Korinthosz, mert ott pihentebbek voltunk, nem körözni kellett, és na!
Még 30 perc.....sose lesz vége, még 20 perc...próbáltam kalkulálni, hogy éppen akkor legyek a frissítő asztalunk közelében, amikor lefújnak, hogy közel legyek. Én csak a cipőmet akarom levenni, kérem szépen!!! A lábam, talpam nagyon fájt már. Atti velem volt a végén. Hozott plédet, mert tudtam, hogy reszketni fogok ahogy leülök.....És végre megszólalt az a duda, vagy sziréna, vagy mit tudom én!
És én abban a pillanatban a földre ültem. Persze nem a frissítőnknél, de mindegy is volt, csak ülhettem végre, illetve feküdtem. Még szólt a zene a fülemben, éppen az Ultra c. film egyik betét zenéje, Boldog voltam és már egyáltalán nem érdekelt, hogy kevesebb lett mint 90 km, amit titkon célként kitűztem.
Reszkettem mint a kocsonya.Vártam a tört kör mérésére, és közben a 24 órások sorban gratuláltak, ahogy elfutottak mellettem :) Csodálatos pillanat volt. 12 óra futás. 12 óra önmagammal. Egy apró lépéssel előrébb kerültem az utamon, és hol van még a vége!!!!!
A hivatalos eredményem: 84,098 km lett, 7.-ik hely :)
Igen,mielőtt kérdeznéd, igen, másnap még kóválygott a gyomrom, fájt a fejem, nem volt túl komfortos a délelőtt. Hajnal 1-kor feküdtem le és 4:34-kor arra ébredtem, hogy éhen halok. Majd 6:30-ig még forgolódtam, és felkeltem egy mézes kávét inni. Majd megint fetrengtem egyet, és elmentünk Szentendrére  sétálni és a világ legfinomabb lángosát enni Andihoz, aki az Álomlángosost csinálja a főtéren a sikátorban. És szépen lassan egyre jobban voltam.
Most ez a két nap visszatöltésről, pihenésről szól, hiszen csekély 7400 kalóriát égettem el a 12 óra alatt. És a szervezetem szeretné visszakapni legalább egy részét.
Jól vagyok! Öröm és boldogság van!
"Mondd, mikor csináltál valamit utoljára először???" Találkozunk a Budapesti Maratonon október 7.-én??? Én ott leszek! :)
folyt..köv.....

2018. augusztus 12., vasárnap

Az első 81 km-es futásom, avagy "Semmit sem adnak ingyen " :)

"Néha a legerősebb emberek azok, akik minden hiba ellenére szeretnek, akik zárt ajtók mögött sírnak, és akik olyan harcokat vívnak, amikről senki sem tud." 


Még meg sem száradt a tinta a papírom- mondhatnám,- de a mai modern korban ez már nem így megy :), szóval még éppen megosztottam az előző blog bejegyzésemet, máris, mondom, máris minden átalakult a versenyemmel kapcsolatban, amire oly kitartóan készültem már, 2017 december óta!
 Edzőm javaslatára kímélni kellett magamat  ( úszás, bringa, stb..) , hogy már ne legyen semmi gond az utolsó 11 napban és a térdem is rendben működjön, amennyire lehet! A gondolat, hogy esetleg el kell engednem a versenyt, még halványan sem vetődött fel a szívemben és tudtam, hogy lélekben kész vagyok, a többit pedig Istenre bízom!
Elmentem a blog megosztása után Pruzsival és a gyerekeivel a Leányfalui strandra, egy szuper pihenő napot tartani, lazulni és sokat úszni!
Úsztam is, 750 métert ! Nagyon büszke voltam magamra, hogy ez milyen jól ment. Napoztunk is és fürödtünk a gyerekekkel. Mondtam is, hogy alig várom, hogy nálunk unoka legyen és babázhassak. Imádom a csemetéit és fantasztikus volt a nap. Mivel még sosem vízi csúszdáztak a gyerekek , megígértem, hogy felmegyek velük. Evelin a legnagyobb nem akart csúszni, Zsolti nagyon lelkes volt, Anna a legkisebb pedig fent meggondolta magát. Így csak 1 csúszás volt, és mentünk újra fürödni. Majd valamikor délután 4 körül terveztük a hazaindulást. A gyerekek felvetették, hogy csússzunk még egyet indulás előtt. Ekkor már Anna is akart. Mondtam, hogy oké, akkor én beállok a medencébe, és elkapom Őket a vízbe, mert félnek a vízbe bukástól. Pruzsi pedig fényképezzen.
Így azután bementem a medencébe, és előbb elkaptam Zsoltit  majd jött  Anna, aki a maga 5 évével olyan elemi erővel csapódott a kezemnek.....a csúszás utáni pillanatot nem tudom szavakba önteni, de egy szelfi megörökítette, ahogy jajgatok a háttérben. Neki csapódott a kezemnek a lába, úgy emlékszem...de a lényeg, borzasztóan fájt. Alig bírtam hazafelé átöltözni, vezetni....Pruzsi még meg is említette, hogy nem megy még nekem ez a nagymamaság, kell ezt még gyakorolni. Bíztam benne , hogy nem tört el a kezem. Este még volt dolgom, de gondoltam, ha másnapra nagyon megdagad, elmegyek dokihoz. Hát estére már 3x akkora volt a bal kezem mint a jobb.Másnap reggel elmentem még jógára, másfél órás edzésre, majd megígértem Pruzsinak, hogy megnézetem a kezem, csak a biztonság kedvéért. Szentendrére eljött velem az anyukám, így együtt kivártuk azt a potom 4 órát, ami ahhoz kell, hogy hazánkban bejuss egy sebészeti röntgenre. A doki ránézett és azt mondta, biztosan nem tört el de nézzük meg azért....még fél óra a röntgenre várva, majd hipp-hopp már be is lettem hívva. Hát igen, mert az orvos azzal fogadott, hogy üljek le.....
Hát az egy dolog, hogy eltört, de el is mozdult, ezt meg kell műteni, be kell mennem a balesetibe. Azt hittem rosszul hallok....teljesen elkeseredtem. Irány a kórház, újabb várakozás, megint egy orvos, aki közli, hogy műtét, és legalább 2-3 nap, csavarozni kell a csontokat és ez a kézen nagyon komplikált.....majd egy újabb kézsebész is megnéz, és azt mondja, nem most műtenek, majd reggel. Menjek haza, begipszelik, és másnap reggel jöjjek vissza éhgyomorra a műtétre, és 1 éjszakát bent kell maradnom.
Egész éjjel gondolkoztam, miért történt...mit üzen ez nekem? Eszembe jutott, hogy a sportolásom kezdetén az első nap után is volt egy törésem, a jobb csuklóm. Tehát, nem tudom, hogy hogyan, de én biztosan elindulok a versenyen! Imádkoztam este, hogy minden úgy történjen, ahogyan nekem a legjobb és elindulhassak a Korinthoszon.Lefeküdtem és rábíztam magam a Teremtőre.
Másnap a kórházban kb. 2 óra várakozás után egy újabb kézsebész hívott be, aki méregette a kezem, nézte a papírjaimat, az előzményeimet ami a szívemmel volt. Mondtam neki, hogy bármi lesz , én futni fogok! Teljesen meghökkent, kérdezte mennyi a táv? Mondtam, hogy 81 km. Az lehetetlen, válaszolta. Mondtam, hogy akkor nem tudja, hogy ezt most kinek mondta...nekem a gyermek is lehetetlen volt és 4 van! Nem is futhatnék és futok!
Erre közölte, hogy szerinte akkor nem műtünk. Begipszeli és 3 nap múlva szeretne látni.
Egy kő esett le a szívemről, megúsztam a műtétet! Ez az!!! Felhívtam Pruzsit, aki egész éjjel nem aludt, úgy izgult, hogy mi van....mondtam neki, hogy futunk!!! 3 napot kihagytam az edzésből majd vissza mentem a dokihoz. Addig felkutattam, hogy van egy olyan spéci rögzítő, ami fémmel van megoldva, meg szivacsos, és az nem nehéz, mint a gipsz, tudom menet közben vizezni.A doki megnézte a kezem és nagy nehezen áment mondott a rögzítőre, hogy megvehetem, és a verseny napján a gipszet levesszük, a rögzítőt  felrakjuk, ebben futok és verseny után látni akar.
Így az utolsó héten gipsszel edzettem, ami önmagában egy súly. Minden nap kicsit átázott az izzadságtól és húzta a hátamat! De akkor is mentem. Gábornak meg sem mertem írni, így is izgultunk a térdem miatt. Sőt, igazából senkinek sem, mert attól féltem, hogy mindenki majd le akar beszélni...
A verseny  péntek éjfélkor indult el, én szerdán futottam egy utolsót, este pedig volt még egy lökésterápia a térdemnek.. Csütörtök este került fel a kezemre a rögzítő. Így éjjel teszteltük, hogy jól működik-e , nem szorít, stb...
Bartha Bálint szintén egyéni teljesítőnk az egyesületünkből, rám írt, hogy mi hánykor megyünk, stb..és én írtam neki ,hogy mi van és hogy törött kézzel állok rajthoz. A reakciója ez volt: "Basszus!"
Mondtam neki, hogy semmi gond, nincs baj, "Én semmit nem kapok meg "Könnyen"! már megszoktam :)
Végül a Dani fiam, Levikém, aki Dóri lányom tejtestvére,  aki már az UB-n is kísért bringával és  Danikám barátja Compó, úgy döntöttek, eljönnek bringával kísérni minket, mert azért ez így nem lesz egyszerű. Bármi kell menet közben, nekem csak egy kezem van és éjszaka futom a táv felét. Nehogy elessek, stb, stb. Plusz egyáltalán nem volt bringás kísérőnk, se nekem, se Pruzsinak, se Attiéknak.
Baján volt a rajt, este 11 -re értünk le, az utolsó pillanatban oldódott meg a kölcsön autó, a bringák, és minden, ami ahhoz kell, hogy a verseny komplett legyen. Izgulni sem volt már időm, egyedül Öcsinek jeleztem, hogy van egy "kis" nem várt helyzetem, de rajthoz állok, megteszek mindent, hogy sikerüljön, a körülmények ellenére.
A csapatunktól nagyon sok bátorítást kaptam, és láttam a szemükben, hogy nagyon hisznek bennem.

Elindultunk a nagy útra. Eddig a valaha futott legtöbb kilométerem 50 volt, tehát 31 km-el többet fogok teljesíteni, mint eddig bármikor, egyben, egyhuzamban. Hát ezzel a gondolattal indultunk meg a sötétben, együtt maradva hárman, Pruzsi , aki szintén egyéniben indult és Atti, aki párban.
Tartalékoltunk, nem futottunk gyorsan, azt terveztük, hogy inkább visszafogjuk magunkat. A frissítésre nagyon odafigyeltünk. Én nem tudok szilárdat enni, de mindenhol ittam, és a nálam lévő bekever isokat, zseléket adagoltam. A frissítőpontok 17-től visszafelé voltak számozva, nekem ez azért volt jó, mert így a pontok alapján számoltam visszafelé fejben, és így nem a kilométerek sokkoltak. A 40,5 km-nél volt egy ellenőrző pont, ahova 5 óra alatt kellet beérni. Az volt a terv, hogy addig a frissítőknél csak felvesszük, ami kell és sétálva megisszuk. Így kb.1-1 perceket sétáltunk minden frissítésnél. A kezemet folyamatosan minden ponton hűtöttem, mert a törés miatt kezdett 30 körül már dagadni. Jó volt, hogy voltak jeges vizek a pontokon, és bemártottam mindig.
A fiuk a bringával többé-kevésbé velünk voltak, néha lemaradtak,
de azért ott voltak, ha kellett. A sötétben igazából csak egyre lehetett koncentrálni, az előttünk levő útra, és arra, hogy el ne essünk valahol. Egyszer sikerült kb.30-nál megbotlanom, de csodával határos módon visszahoztam magam függőlegesbe.  Zoli, aki Atti párja volt, épp velem futott és meg is jegyezte, hogy milyen jók a reflexeim :)
Csatlakozott hozzánk Bea is, aki szintén először teljesített ilyen távot, és végig együtt is maradtunk.  Mindenkinek jobb volt, hogy együtt vagyunk, de közben ott belül meg egyedül. Néha szóltunk egy-egy valamit, de mindenki befelé figyelt. Én sokszor ellenőriztem a pulzusomat, hogy ne menjen fel nagyon, de szépen rendben volt.
Igazából az első 5 óra nagyon hamar elrepült...egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy közeledünk a fordítóhoz, és szedjük a lábunkat, mert kicsúszunk a szintidőből. Annyira futottunk azon a hosszú szakaszon, ami az ellenőrző ponthoz vezetett, hogy a pulzusom fel is szaladt 170 fölé, ami nagyon nem volt jó, de mondtam, kibírom ezt a 3 km-t, majd utána vissza tornázom. Volt nagy hajrázás, de pont beértünk. Annyira kidőltem, hogy ott kellett vagy 5 perc, hogy tovább tudjunk menni. Hűtöttük a kezem, nyújtottuk a lábunkat, próbáltunk észhez térni.....onnantól már beszélgetni nem nagyon volt kedvem. Inkább zenét hallgattam, úgy tapostam az utat. Kivilágosodott és nagyon hamar melegedett is. A várva várt hideg front messze elkerült minket.
A testemet több helyen kidörzsölte a sós izzadság, és a futómellény, mivel a pólómat még Baján levettem, mert nagyon melegem volt.  A térdem egyáltalán nem fájt, amiért minden percben hálát adtam. Sőt minden km-t megköszöntem, amivel előrébb jutottam. És hálás voltam, hogy jól vagyok, nem fáj a gyomrom, nincs hányingerem, nem jön rám a szapora.....az ember ezeken az utakon megtanulja értékelni azokat a dolgokat, amik máskor természetesek.. A sok gyötrelmes verseny, amiben a gyomrom szórakozott, megtanított, hogy milyen értékes egy olyan, amiben ezek nem jelentkeznek. Elértük az 50 km-t, ami a határ volt, innentől nem tudtam mi vár rám, de meglepő módon jól voltam. Énekeltem és átadtam magam az érzésnek, ami az ismeretlenségben megjelenik.
Valamikor 55 környékén felcsendült hangosan Darth Vader bevonuló    " zenéje"    a Star Wars-ból. Nekem ez az ébresztő zeném, és elfelejtettem kikapcsolni, El tudod képzelni ahogy Bogyiszló felé futunk a töltésen, négyen egymás mellett, és szól ez a zene, mint valami harcos csapat a halálcsillagról :) ezen jót nevettünk, mert kikapcsolni nem tudtam.
Elterveztük, hogy amikor majd a célhoz közeledünk, bekapcsolom ezt a zenét és úgy fogunk befutni, mint egy hadsereg. Ezen is jókat röhögtünk.
Közben ellőttünk  néhány fotót és tulajdonképpen aránylag jól voltunk.
Valahol 60 után már azért nem esett jól a futás. Újra befordultunk, lassultunk. De a fiúk mindig megdicsértek, hogy milyen jók vagyunk. Ha valakinek "dolga volt", megvártuk, addig sétáltunk, nem hagytuk magunk mögött. Így közeledtünk egyre jobban a cél felé. 60-nál még az látszott, hogy beérünk szintidőre.  A kezem nagyon bedagadt, lüktetett is. A lábfejem egy kicsit dagadt, de mire észbe kaptam, már megnyomta a cipő, hiába lazítottam a cipőfűzőn, el is kezdett fájni nagyon. 65-től lassabban fogytak a kilométerek...egyre melegebb volt, ugyan láttunk felhőket, de nem kaptunk belőle semmit. És a földes út, az egyenletlen talaj nagyon nem esett jól. A pulzusom felment, és nem akart az Istennek sem visszamenni.
71-nél a frissítőpontnál a srác, aki segített a kezemet mártani a jégbe, mondta, hogy 1 óránk van még a 9,7 km-re. És tudtam, hogy vár még egy emelkedős rész, az utolsó 4 km-en. Elkezdtünk gyorsítani, amennyire csak tudtunk-bár menet közben többször megbeszéltük, hogy bármi történik, akkor is végig megyünk, tisztességgel!
Nekem ez az idei a negyedik Korinthoszi versenyem, még nem láttam olyat, hogy valaki a célban ne kapott volna érmet, bár nem ezért indulunk el egyik versenyen sem..Az elsőn, 2015-ben a pályán több embert összeszedtem és bevittem, akik feladták menet közben, és még Ők is megkapták, mivel  futottak.
Én akkor Imit kísértem és megleptem azzal, hogy az utolsó 26 km-t vele futottam, óriási élmény volt, és mikor befutottam vele, engem is megleptek egy éremmel, és nagyon a szívembe záródott ezzel a gesztussal a verseny.
Szóval, bár már minden bajunk volt, megindultunk az utolsó 9,7 km-re. Kezdett emelkedni a pálya és a pulzusom is, már nem ment 170 alá. Amikor az utolsó check ponthoz értem, még 4,7 km volt és 20 perc.....és ahogy ráfordultam az emelkedőre, és megláttam mi vár rám, majdnem összeomlottam. Lehetetlen volt futnom. Én , aki mindig azt mondom, nincs lehetetlen, most ebben a helyzetben mérlegeltem. Vagy nekivágok, mint a barom, és elcseszem magam cirka 4 km-en, kockáztatva, hogy elesek a köveken, az egyenletlen talajon, vagy megmászom ezt az emelkedőt, úgy, hogy minden rendben legyen. A fiuk a bringával mögöttem csak úgy jöttek fel, hogy tolták és közben "szebbnél szebb szavakat engedtek ki magukból" :)  Pruzsi és Bea előttem voltak és egyre távolodtak, nem tudtam futni, nem mertem, úgy éreztem, hogy igazán nagy ajándékot kaptam én most odafentről..lehetőséget végig menni, védelmet az úton,  rengeteg támogatást, nem élhetek vele vissza. Itt és most nem tehetem meg. A kislányom tejtestvére, Levi aki szegény útközben elesett a bringával és összetörte magát, odajött, és kézen fogott. Azt mondta nekem: - Anyu, itt leszek végig veled és segítek!-
Így megindultunk, sietősen gyalogolva,  ahogy csak bírtam, néha kocogtunk, néha gyalogoltunk, a két srácom a bringával meg adogatta nekem a vizet, amikor kellett.
Mondtam nekik, hogy csak nem ciki, hogy gyalogolok egy kicsit....de Ők folyamatosan biztattak, hogy milyen ügyes voltam végig és milyen büszkék rám. Sírtam,és próbáltam minden erőmet beleadni, de azt hittem, sosem lesz vége, keserves volt így minden méter... . Végre jött lejtő is, de azon is csak lassan tudtam futni, mert a talaj ugyanolyan egyenletlen volt lefelé is. Levi egyfolytában fogta a kezem. Egyszer csak egy elágazáshoz értünk, ahol mondták, hogy már "csak" kb.2 km, amiben lesz még egy emelkedő, és utána majd lejt. Mentünk, ahogy csak bírtam.
Mikor megláttam az asztalt, ahol a névre szóló szalagok voltak kikészítve, le se lassítottam, mert hát azok a szalagok a szintidőn belül teljesítőknek jártak, én meg már kifutottam belőle. Nem érdekelt semmi már, csak látni akartam azt a célkaput és a többieket.
Már nem jutott eszembe a star wars zene, nem jutott eszembe semmi más, csak az, hogy átlépem a kaput és életemben először lesz 81 km a lábamban.
Elengedtem Levi kezét és ráfordultam a befutóra. El sem hittem, hogy ott vagyok. Felfoghatatlan volt, hogy megcsináltam. Nagyon sírtam. A srácok mondták nekem mögöttem, hogy " Ez az Anyu!megcsináltad!"
BEFUTOTTAM végre. Atya ÉG !!!
Ölelgetett Atti és együtt sírtunk. Pruzsikám, Istenem, hányszor elterveztük, ezt a befutást, hogy együtt érkezünk be, de Ő így előbb érkezett kb 10 perccel,( bár ennek egyáltalán nincs jelentősége)  csak annak, hogy CÉLBA ÉRTÜNK!!! Együtt sírtunk.
Az elmúlt 9 hónapban nagyon sokat készültünk együtt, és most ezt az élményt átélhettük. Mindennél nagyobb csoda!
Akkor, amikor 10 nappal ezelőtt  eltört ez a két csont a kezemben, pontosan tudtam, hogy életem egyik legnagyobb ajándékát fogom megkapni hamarosan. És pontosan úgy lett. MegcsinálHATTAM, beérHETTEM, teljesítHETTEM, engedélyt kaptam mindehhez, erőt és támogatást. És pontosan éreztem, hol vannak a határvonalak, amiket nem lehetett tovább feszíteni.  Kaptam egy olyan kincset, amit senki nem tud elvenni, kaptam egy szeletet megint Önmagamból, egy lépéssel közelebb kerültem a belsőmhöz.
Tudod, "VISSZADOBTAK"....hogy odaadjam Neked a lelkem üzeneteit. :) Soha ne alkudj meg, élj olyan életet, amiben nem vagy boldog! Mert csak ez számít. Ez az élet RÓLAD szól, nem alkudozásokról, hanem megélésekről, amiktől több leszel. Nem másoknál, csak is magadnál több!!! Napról napra. És ami nem tesz boldoggá, az megöl ott legbelül.Ez a legfontosabb amit minden nap  látnod kell. Nem kifelé kell építkezni, hanem befelé. Ez láthatatlan ebben a földi valónkban, de mégis mindennél fontosabb!!!

Nekünk, akik néhányan kicsúsztunk a szintidőből, nem volt a nevünk felsorolva sehol, nem olvasták le a végén a chipet amikor levették az óránkat, nem akasztottak érmet a nyakunkba, és nem kaptuk meg a teljesítőknek járó finisher pólót sem....a csinnadratta, az ünneplés külsőleg elmaradt.
Nekünk csak az izzadságtól megszakadozott rajtszám maradt, a sebek a testemen, a fájdalmak és mindeközben a megtisztult lelkünk . Ahogyan egy szoba, amiben rendet raksz,elpakolsz, kitakarítasz... és mikor belépsz, olyan tisztának és üresnek tűnik,  Olyanok lettünk :)
Mi csendben mentünk hazafelé, néha sírdogálva....én sírtam este elalvásnál és sírtam reggel, mikor arra ébredtem, hogy Atya ég! Lefutottam 81 km-t! És ma ez többször még előfordult velem.
A nagy dolgok csendben belül történnek. Megfizethetetlenek, megfoghatatlanok, és csak ott csillognak, ahol senki sem látja, a szívünkben :)
Köszönöm, hogy izgultatok értem :)

és természetesen, folyt.köv........











2018. július 29., vasárnap

Nincs rövidebb út! ...avagy, zabszem van a ....:)

"Nem akkor nyered el jutalmad, ha belekezdesz valamibe, hanem egyedül és csakis akkor, ha kitartasz mellette."



Már 2 hét sincs basszus! És be vagyok szarva rendesen.....Naponta 50szer gondolok arra, hogy még hányat alszom a versenyig, vajon meg tettem-e mindent? és elég volt-e a felkészülés? és fogom bírni? és beérek szintidőben?
Megint egy ismeretlen terület....megint egy mérföldkő!
Közben belül csak azt mantrázom, hogy  " Meg fogom csinálni!"
9 hónap edzés, munka , és most, bassza meg,.... rezeg a léc rendesen!

Július 11.-én Mátrafüredre mentünk Pruzsival, a SkanzenFutás rajtszámokért. Lázban égtünk a saját szervezésű versenyünk miatt és tele voltunk teendőkkel, kevés időnk volt mindenre.  Rengeteg nem várt helyzet és kihívás "színesítette" ezt az ide versenyt! Szinte naponta kaptam az újabb és újabb nem várt körülményt .És így a szervezés és edzés, kissé komoly kihívás, főleg ha szinte mindent magunk csinálunk és semmi sem úgy alakul, ahogy szerettük volna! :)
Szóval, ha már oda mentünk a rajtszámokért, beiktattuk az edzést is. Reggel korán indultunk, és megbeszéltük, hogy ha már itt vagyunk, felfutunk a Kékesre edzés gyanánt. Azon az útvonalon, ahol a Kékes Csúcsfutás zajlik. 12 km a fő úton. Már 5 alkalommal felfutottam, de még soha nem tudtam megúszni, hogy a végén, az utolsó 3 km-ben ne sétáljak bele. Amikor utoljára futottam Attival, és Mátraházától jött a meredek, és belesétáltam, még mondtam is neki, hogy mennyire vágyom arra, hogy egyszer megállás nélkül, egy szuszra felfuthassak a Kékesre!
Szerdára 110 perc edzés volt kiírva, így gondoltam, akkor belefér a felmenetel, és lefelé keressünk egy rövidebb ösvényt, ahol lejövünk és akkor meg is lesz az időnk.
Megnéztük a térképet és volt egy 6 km-es ösvény lefelé, a kék kereszt jelzés. Szuper. Így rendbe is leszünk! Akkor induljunk meg!
Nagyon jó tempóban haladtunk és kifejezetten jól esett minden méter. Imádom ezt az utat, szeretek felfelé futni, és csak azt vettük észre, hogy fogynak a kilométerek, és nem fáradunk. A meleg az durva volt,Pesten szakadt az eső, ide meg tolta a hőséget, de valahogy most nem okozott nekem nehézséget. Egy röpke ivással életemben először , egy szuszra, minden séta nélkül felfutottam!!!! Még azon a bizonyos utolsó 3 km-es nagyon meredek szakaszon sem éreztem, hogy bele kéne sétálnom. Nagyon jó érzés volt! Olyan vizes voltam a végre, mintha leöntöttek volna, de a boldogság, hogy megcsináltuk, így! óriási volt! Még fotózkodtunk egy kicsit és elindultunk lefelé a "rövidebb úton",  hogy siessünk a dolgunkra .
A "rövidebb út" egy meredek, sziklákkal bélelt út, amin gyakorlatilag alig volt olyan rész, amin tudtunk volna rendesen futni...kövekről kövekre szlalomoztunk , és közben a hemzsegő legyeket csapkodtuk, hesegettük el, mert Ők úgy gondolták, rólunk isznak, és potyautasként utaznak velünk.
Messziről csak az látszott, hogy ereszkedik le két csaj, ugrálnak össze vissza és folyamatosan  kalimpálnak a fejük felett és káromkodnak :)
3 km után kezdett fájni a térdem külső része, de siettünk. Pruzsi szerint az ország összes szikladarabját ide hordták erre az útra! Mire leértünk, ( persze sokkal lassabban, mint terveztük ) már nagyon fájt, de siettünk....gyors nyújtás, de siettünk....átvettük a rajtszámokat és irány haza. A kocsiból alig bírtam kiszállni a 2 óra vezetés után. Hát ilyet még sosem éreztem. Gondoltam, reggelre jobb lesz. Holnap úgyis pihenő nap van, és én úgyis rajtszámokat osztok déltől.
Hát reggel még rosszabb volt. Rá sem tudtam állni. De abban bíztam, hogy bejáratódik. Végül egy fájdalomcsillapítóval tudtam bepakolna az autóba mindent és elindulni a rajtszámosztásra. Tele voltam teendőkkel, a verseny miatt annyi rohangálás volt, hogy alig tudtam összeegyeztetni, és fájó térddel ez igen nagy kihívás volt.
Írtam Gábornak, hogy baj van, és Ő azonnal pihenőre állított. Ne fuss pár napig!  Jól van, úgyis a verseny miatt van 100 dolog, és az 24 órát igényel, és úgysem pihentem ebben az évben.....bár a versenyszervezést és lebonyolítást nem lehet pihenőnapnak tekinteni ( 20-25 km/nap lett a lábamban ).
A versenyen beszéltem Incivel, (Tiricz Irén) aki segített eljutni egy dokihoz, aki megvizsgált, és lökésterápiára fogott. Nagyon rendes volt, azt mondta, túl lett erőltetve, begyulladt, de jó, hogy megálltam pihenni, 2-3 kezelés segíteni fog.  Megcsinálta az elsőt és elmentek szabadságra! Puff...egy hét kimarad, addig óvatosan futhatok, így váltunk el, és 2 dátummal, ami most lesz még a verseny előtt.
Kedden funkcionális jógán voltam, a kezelés szerdán este volt, másnap nagyon fájt, de mondta, hogy ez így lesz, ne ijedjek meg.
Csütörtök reggel a jobb karomat sem bírtam megemelni. Ez meg mi? Így ébredtem. De elindultunk jógára, ahol percről percre egyre rosszabb lett, a gyakorlatokat nem tudtam megcsinálni, .....már alig tudtam kormányozni a kocsit...Sírva értem haza, a lábam tök jól alakult, de a karom....le sem tudtam venni a ruháim, az ujjaimat nem tudtam használni, a kezem irányíthatatlanná vált, gyakorlatilag teljesen le lettem szedálva. Péntek reggel elmentem a háziorvoshoz, hogy nézzen meg, mert valami nagy gáz van. Leültetett, megvizsgált és olyan dolgot tett, amit nem gondoltam volna. Azt mondta, nyomni fog több pontot, ez nagyon fog fájni, de mindig enyhülni fog....a vállam csúcsához ahogy csak hozzá ért, már az is beszarás volt, de Ő kb.30 percen keresztül több ponton szorított, én meg sírtam a fájdalomtól, mondtam minden "szépet és jót " közben...gyakorlatilag majdnem belehaltam a fájdalomba, miközben a doki rendületlenül nyomta a pontokat és róla is folyt a víz!
Pénteken és egész hétvégén teljesen ki voltam szolgálva. A családom csinált mindent, a párom segített öltözni, megfésült, stb...Én meg tudtam, hogy nem tehetek semmit, kivárom a végét a folyamatnak.
Félre tettem mindent, a teendőket, a telefont, a laptopot ( nem is tudtam úgysem nyomni a kezemmel semmit ) és csak úgy voltam!
Szombaton mentem ki először egy laza 6 km-re, vittem a kutyámat és együtt futottunk óvatosan. A jobb oldalamat igazából nem tudtam használni, de azért jó volt kimozdulni, és nem csak úgy lenni...legalább óvatosan kocogtam.
Másnap újra rövid, és a következő nap is..., majd emeltem 10-12-ig. Szerdára a vállam , a karom teljesen rendbe jött és szombaton a Velencei tavat kerültük meg egy csapattal,  tesztelve a lábam és mindent.  Az elején éreztem egy kicsit a térdem, de ahogy haladtunk, ahogy bemelegedett, egyre halványabb lett az érzés. A karom is jól volt.
Mivel ezen a reggelen a Velencei tő fölött  egy maroknyi felhő sikeresen beterítette a környéket, ezért  szakadó esőben futottunk végig, és már az első 200 méteren bőrig ázott a csapat, utána már minden mindegy volt. 15-től már semmi sem fájt, nem is éreztem , hogy gond lenne, de a meleg, az elviselhetetlen pára az úgy odavágott nekem, hogy levegőt is alig kaptam. Csak haladtunk Pruzsival, aki lemaradt velem, de a nádas és az út közé olyan szinten beszorult a forró pára, hogy kész voltam. A mellkasomra ráültek és nem szálltak le róla, egészen estig.
Beértünk, kb.15 perccel a többiek után, bár ennek nincs jelentősége, de én mondtam, hogy nem ez volt életem legcsodásabb futása.
Kicsit érzem most a térdem, illetve a térdem külső részét, de szerintem a héten a kezelés megint segíteni fog.
Gábor ma azt írta, megint pihentessem, legyen csak bringa, jóga, úszás....és készüljek fel, mert biztosan fájni fog!
Én azt mondtam, nekem sosem volt még "könnyű" versenyem. Sosem kapom könnyen a célba érkezést.....de talán, ha elég erősen mantrázom, talán odafentről egy picit besegítenek nekem, és bízom benne, hogy kapok elég erőt, a kitartáshoz, ahogyan eddig is.
A lelki okát tudom, pontosan értem, hogy miért zajlik ez most nálam, és pontosan tudom, hogy ezt nem lehet kispórolni a folyamatokból. Az ember életében bizonyos kihívások, történések nem múlnak el nyomtalanul és nem akkor okoznak tünetet, amikor benne vagy, hanem akkor, amikor már kifele mész belőle, és megoldod, vagy elengeded...amikor elfogadod , hogy a kihívás, történés is a Te sztorid, és nem tehetsz ellene semmit. Amikor bele engeded magad a helyzetbe és csak arra koncentrálsz végre, hogy benne legyél teljesen, és  lemenjen az a sok kihívás, mindegy, hogy mikor. És már nem tiltakozol, nem akarsz erővel megállítani már semmit,....igen, akkor elindulnak a testi tünetek, mert a megoldás felé nézel már, és arra koncentrálsz.
Hát Mi ( Én és a Családom) most ezt éljük meg, pontosan 2 éve zajló kihívásunk a végéhez fog érni hamarosan...és ki-ki a maga fájdalmát éli meg ott belül a lelkében, miközben előre nézünk és koncentrálunk a JÖVŐRE! És hát pont most, ebben az időszakban, nálam kioldódnak a beszorult feszültségek, és távozik ebben a formában, megóvva a testem egy mélyebb sebtől!
El kell fogadnom és így kell odaállnom augusztus 11.-én 0:00-kor a többi induló közé, a lelkem sebével.
Hiszem, hogy minden rendben lesz, hiszem, hogy kapok elég erőt!
Egy biztos, az életben : "Soha nincs rövidebb út", nem tudunk kispórolni semmit, és mindig mindennek kivetül a következménye. Ettől nem szabad megijedni, nem szabad félni!
Ennek inkább örülni kell. Szorítsatok!!!!




2018. július 2., hétfő

6 erős hónap tapasztalata

"Körülményeink nem döntik el, hová juthatunk, csupán azt, honnan indulunk." 

 A szokásos kérdésemet tenném fel itt megint Neked:
"Mikor csináltál valamit utoljára először???"




Azt gondolom, ez a 6 hónap, és ez a 2200 km tartogatott nekem némi meglepetést, rácsodálkozást, mély megélést és minden mást :)
Januárban még a Cardió Controll segítségével egy átfogó vizsgálatot csináltunk rajtam, amivel fel lett térképezve az elmúlt 4 évem futó alapozása.
Ugye ez a futóutam egy előre megírt forgatókönyv szerint indult, amiben egyáltalán nem volt sosem türelmetlenség, elsietett , túlzott elvárás magam felé, nem voltak benne szerintem olyan léptékű táv emelések, amire ne készültem volna fel alaposan. ( Sajnos sokszor tapasztalom, hogy egy-egy futó olyan gyorsan akar eredményeket elérni, nagyobb távokat futni, hogy közben elfelejti, hogy az alapok még nincsenek rendesen stabilizálva....túl gyors a tempó, túl nagyban akarunk haladni, pedig a türelem sokkal kifizetődőbb. Az idő így is-úgy is eltelik, minek siettetni!!!! TÜRELEM )
Az első évemben szépen, lassan haladtam, a nulláról 1 év után futottam az első félmaratont, 2 és fél év volt az első maraton és 3 év az első 50 km. Most az augusztusi Korinthosz 81 km pontosan a 4 és fél éves futásom eredménye lesz....és még így is be vagyok tojva! Ja ! Bocs! Zabszem nem fér.....:)
  Szóval januárban felmértük, hol is tartok ( ezt NEKED is ajánlom!!!! olvass róla  itt! )
Januárban ugye elég rendesen rákapcsoltam, heti 6 napot futottam, kb.100-110 km/ hét volt a terv, amit tartottam is. Februártól Muhari Gábornak köszönhetően egy szakszerűen felállított pulzuskontrollos edzéssel elkezdtem a tudatos felkészülést.
Márciusban már bekapcsolódott a sok futásba a hangoskönyv hallgatás, ami nem mindennapi megéléseket adott a futásban. Sok-sok könyv mellett a legtöbb Coelho volt, amiket bár olvastam is többször, mégis a futással egybe kötve teljesen mást adott. Ezek rendszerint 8-9 órás hanganyagok, amiket csak a futások alkalmával engedélyeztem hallgatni, ezért még inkább alig vártam a futásokat, hogy hallhassam és más látásmódban értelmezhessem a hallottakat. Ez olyan volt, mintha minden futáskor egy színházba, vagy moziba készültem volna, hiszen sok-sok új élményt kaptam a könyvek által..és kapok a mai napig is :)
Egy-egy átszellemült pillanatnak azért lett is következménye, sikerült párszor elesnem futás közben....de mára ez már elmúlt. Akkor tavasszal azonban okozott megint csípő gondot. Ez ugye áprilisban tetőzött is a Róma maratonon....
A kezdeti gyorsulás, szárnyalás a meleg hatására májustól csillapodott, mivel a nagy meleget nem szereti a szervezetem....kicsit megint magasabb lett a pulzusom, kicsit lassabb a tempóm, de ezt egyáltalán nem bánom! Nem az a cél, hogy fejre álljak, hanem hogy élvezzem, amit csinálok!
Gábor persze rendre hétről hétre mondogatta, hogy erősíteni kéne, erősíteni kéne! De én mintha meg sem hallottam volna....haladtam tovább, míg a masszőröm, aki 1 éve a kezében tartja az izmaimat, szalagjaimat, szóval Adrienn szépen betolta nekem, hogy lesz egy "csípőműhely" elnevezésű kb.6 órás előadás, amit egy szakorvos és egy funkcionális jóga guru tart, amolyan " hogyan tartsd egészségesen a csípődet, és mindenedet". Hát elmentem.
Tulajdonképpen mindent megtudtam erről a területről,  és a problémákról, amik itt kialakulhatnak. Persze a félórás blokkok fél órás gyakorlatokkal voltak kiegészítve, hogy a tanultakat egyből elsajátíthassuk. Intenzív 6 óra alatt elfáradtam mint a dög! És másnap a női futógála volt, amire olyan izomlázzal érkeztem, hogy azt és megkérdőjeleztem, hogy menni tudok-e, nem hogy futni :)Persze azért megfutottam, amit csak bírtam, de a távok között a pihenő időben, mondtam mindenkinek, hogy hozzám se szóljanak, hagyjanak haldokolni. Másnap menni sem bírtam, és be kellett jelentkeznem Vadász Ákos Tullió óráira, mivel a képzéshez hozzá tartozik 8 alkalmas funkcionális jóga bérlet s!
Hát mint is mondhatnék......Ja! hozzá teszem,  ( lényeges! ), hgy Pruzsink a női gála után hazafelé meséltem erről a képzésről és a gyakorlatokról, amikor is Ő azt mondta, hogy szokta ezeket csinálni. Mondtam neki, tök jó! de próbált úgy, hogy kitartod 30 másodpercig, amiket szoktál.....másnap reggel elhaló hangon felhívott, hogy nem tudott lejönni az emeletről,mert egy gyakorlatot HELYESEN! megcsinált, úgy, ahogy mondtam...:) És írtam Gábornak, hogy megtettem ezt a nagy lépést, elkezdtem erősíteni, menni sem bírok, fáradt vagyok mint a dög! Nagyon örült és azt mondta, hogy meglátom, ez nagyon sokat fog segíteni, és gratulált hozzá!
Szóval bejelentkeztem Ákos óráira...heti 2x másfél óra, egyik kedd reggel 7-kor a másik szerda 8:30.
nekem 19 km oda ,futva az út! tehát az edzésekkel összekötve, hazafelé szigorúan nem futva, kezdek erősíteni, nyújtani, egyszóval újabb izmokat bekapcsolni, amiket eddig sosem használtam, és jelentkezett a hosszú intenzív edzések hatására a hiányuk. Már nem fáj a csípőm és kezdek lazább lenni. Ákos minden órán külön figyelmet szentel arra, hogy mindenki helyesen tartsa magát, jó legyen a szög, a hajlítás, megfelelő legyen a nyújtás, ne feszüljön jobban a szalag, mint kell....egyszóval egy olyan szakember kezébe kerültem, akinek fontos, hogy minden jól működjön.
Hát igen, ezt sem tudod kispórolni.....lehet esetleg otthon edzeni, ha megfelelően megtanulod a gyakorlatokat, és már megy magadban is..de szép lassan elrángattam Pruzsit is az órákra, és mostmár azt mondom, hogy nagyon hálás vagyok Muhari Gábornak, hogy türelmesen, szelíden, hétről -hétre piszkált, hogy kell ez nekem!!!
Neked pedig, aki olvasod a blogom, csak ajánlani tudom, hogy próbáld ki, csinálj "megint valamit először", ha teheted és pesten laksz, gyere el Ákoshoz, aki kezelésbe vesz!  Ákos és oktatói funkcionális jóga óráit  - " ITT " - találod.
Lehet, hogy fájni fog az elején, de ne ijedj meg tőle! Egyszerűen csak tarts ki! Menni fog :)

számok:
2207 km eddig, 151 futással
Van még a Korinthoszig 6 hét.....remélem menni fog! Erősítek RÁ!!!! 



2018. június 15., péntek

1988-2018 /30 év és a lefutott 2023 km :)


 "Aki meg akarja vívni a Nemes Harcot , annak úgy kell szemlélnie a világot, mint egy hatalmas kincstárat, amely csak arra vár, hogy felfedezzék és kiaknázzák."


  Egész héten azon izgultam, hogy meg legyen péntekig a  2018 km-em :) Izgalmas volt, hogy ez pont a 30.-ik évfordulónkra sikerülhet.
Először futok ennyit egy évben, szokatlan érzés....na meg a 30 éves évfordulónk is először történik meg az életünkben :))))
És tegnap, ahogy futottam a szakadó esőben, arra gondoltam, milyen ünnepélyes pillanat lesz.De a csinnadratta, tűzijáték és dobpergés helyett a csendes esős nap, és benne a mindennapok kihívása várt.  Ó nem panaszkodásból írom...éppen ellenkezőleg. Sokszor vannak olyan pillanatok, amiket úgy képzelünk, ahogy közeledik, hogy mekkora szenzáció lesz...és mire megvalósul, már nem is a pillanat lesz a lényeg, hanem amit odáig megéltünk, tapasztaltunk :)
"A szerelem- megosztani a másikkal a világot"
2 ember, akik 1988.06.15.-én lázasan ( értsd, szó szerint, mivel nekem aznap 38,5 °C-os lázam volt) készültek egy első randira, még nem is sejtette, mi mindent hoz, ad nekik az élet.
Igen, rengeteg csodát kaptunk és rengeteg csodát hozhattunk létre.....ketten együtt :) Olyan csodákat, amiket nem lehet pénzzel megvásárolni. Egyszer azt olvastam valamelyik könyvben, hogy akkor vagy igazán "gazdag" ha olyan értéked van, amit nem lehet pénzzel megvenni.
30 évet nem lehet megvenni. Nem adják oda hamarabb....nem kapod meg kedvezményesen, akciósan, féláron.... Minden nap adsz érte valamit. Ahogy 2023 km-t sem futhatsz le egyben....minden nap futsz érte...

2023 km-ért az év 166 napjából 139-et futottam, tehát volt benne 27 nap pihenő. Raktam bele maratont, 50 km-es versenyt, Balaton kerülést, és persze sérülést, felépülést, erősítést, nyújtást, edzésterveket és millió élményt. Futottam a fagyban és a nagy melegben, esőben ,hóban, sárban. Meghallgattam, illetve kiolvastam közben számtalan hangos könyvet, ami most a legújabb szórakozásom egyike ( futás és olvasás egyben ) és pikk-pakk elrepült az a 215 óra 16 perc és 50 másodperc :)

30 évért 10.935 napot , 262.440 órát kell adni, pihenő nélkül.....és 10.935 nap , 262.440 óra csoda lesz a jutalmad! Se több, se kevesebb.
Hogy ki-mivel tölti meg a a kapott napjait, azt maga dönti el :)

 Mi, ketten, 1988. 06.15.-én még nem gondoltuk, hogy egyáltalán együtt tölthetjük meg a napjainkat ......mégis, mindig csak az adott napra koncentrálva, "edzésterv nélkül", spontán alkottuk meg a magunk csodáját. Veszteségekkel, sérülésekkel, sebekkel, örömökkel, élményekkel, mosolyokkal és sírásokkal, őszes halántékkal, és kezdődő ráncokkal....EGYÜTT.
Akkor nem is sejtettük, hogy 4 csoda lesz az életünkben....Gergely, Dániel, Benjamin és Dorottya néven fogják nap-mint nap bearanyozni a pillanatokat. 30 év alatt felnőttek, és velük együtt hozzuk létre az újabb csodákat....a pénzzel meg nem vásárolható valóságot :)
Mostanra már EGYÜTT lépünk, nap mint nap,
együtt alkotunk, együtt teremtünk és együtt hagyunk nyomokat a világban. Talán kicsiket, talán nagyokat- ez nézőpont kérdése.

De egy biztos:
Csak az számít, hogy megadatott, hogy olyan értékeket kaptunk az élettől, ami felbecsülhetetlen.
A következő 30 évünk egy újabb fejezet lesz, az "edzéstervben".
De a következő 30 évet is a mindennapok lépései fogják egy csodává varázsolni. És csak is rajtunk fog múlni, hogy a lépésekben mennyi lesz a tartalom, mennyi lesz a futás, mennyi izzadságot rakunk bele és mennyi lesz benne csendes pillanat. Egy biztos, csak is azokért a dolgokért leszünk az életben hálásak, amiket magunk hozunk létre, amikért magunk teszünk, és amiket nem tudunk megvásárolni. 
Ahogyan a szerelmet sem és a célba érkezést sem :)

 "Az univerzum mindig a segítségünkre siet, amikor az álmunkért harcolunk, bármilyen hülyeségnek is tűnik az az álom."