2014. június 3., kedd

Májusi őrület!

"Tanulj a múltból, határozz meg eleven és részletes célokat a jövőre, és élj abban az egyetlen pillanatban, amit befolyásolni tudsz: a jelenben." 


 

Izgalmasra és mozgalmasra sikeredett ez a május! Azt gondolom, méltó ünneplése volt az 1 éves évfordulómnak:) Két kihívásom volt, az egyik a Coca Cola futóverseny, amire beneveztem, a másik az Ultrabalaton, amire márciusban neveztem be, a barátaimmal és a párommal! 10 km futás és 212 km tekerés ugyanabban a hónapban!



Nagy-nagy izgalommal vártam a 18.-át, mivel ugyebár beneveztem életem első futóversenyére. És mint minden elsőnél, valahogy sikerül abba a feszült, hisztis állapotba kerülni, amikor már senkivel nem tudok kommunikálni, csak arra koncentrálok, hogy mi lesz, hogyan fogom megcsinálni, mert még nem volt ilyen és nem tudom, hogy kell........ Ez az állapot nem túl szimpatikus, bár most igyekeztem palástolni, és arra is koncentráltam, hogy ne legyek túl elviselhetetlen a családomnak. Mentek a rendszeres edzések, hétfő, szerda, péntek= bringa, kedd, csütörtök, vasárnap= futás. Beiktattunk egy hideg, esős 70 km-es bringanapot is, amiben meg kell, hogy mondjam, bőrig áztam, áztunk. Még sosem tekertem olyan szakadó esőben, hogy már azt érzem, MINDEGY!


.Egyszerűen állt a víz mindenemben, még a bringatáska alján is kb. 2 cm víz volt. Ja! Volt ott defektem, elázott a telóm...nem tudtam rendesen mérni semmit, néhány kép készült csak az induláskor és egy-két száraz helyen.....de fantasztikus volt , teljesen megfeledkezni mindenről és csak tekerni, koncentrálni, hogy megérkezzünk, és száraz ruhában legyünk:) Azért a Megyeri hídon mikor megláttuk, hogy hazafelé még egy hatalmas felhő vár, picit megijedtünk, de már tényleg mindegy volt, gyerünk bele az esőbe, szembe szélbe, fröcskölő autók sorába, ez az!!!!!
A futásban  8,6 km-nél tartottam mire elérkezett a nagy nap! Hát ez még messze van a 10 km-től, de most már mindegy, meg csinálom! Az a másfél már csak nem számít, kibírom valahogy:)  A verseny hetén átvettem a rajtcsomagom, megkaptam első, hivatalos futó rajszámomat, chippel! Na innentől már tényleg nem lehetett velem beszélni értelmes dolgokról:) Előző éjjel alig aludtam, nagyon izgultam, hogy végig bírom-e futni.

Ez a fotó a rajt előtt készült, kijött velem a családom, szurkolni, hát...lehet, hogy nem annyira  őszinte a mosolyom?
A lányom készítette a fotót, én igazából azzal voltam elfoglalva, hogy megtaláljak egy csoportot, mivel egy futó csoportba léptem be a facebookon, és megbeszéltük, hogy találkozunk egy közös fotóra, de nem találtam őket. Persze amíg kerestem a csapatot és ez a kép készült, azalatt a hátam mögött álltak össze a csoportképre....:) A rajtnál beálltam a helyemre, gondolván, jó nekem a leglassabb csapat, 5 részre osztottak minket, legelöl a leggyorsabbak és így tovább. Már csak koncentráltam, meg se hallottam, hogy mit mondanak, meg akartam csinálni! És meg is csináltam! Kemény volt, meleg volt, és elképesztő nagy élmény! Ami az egészben a fantasztikus volt, az az, hogy sokkal előrébb végeztem, mint gondoltam! Végig azon szurkoltam, hogy nehogy az utolsó legyek, és esetleg annyira lassuljak le, hogy nem tudok beérni a szintidőre, és tessék, a szintidő 1 óra 20 perc volt és én beértem  01:04:54 idővel !!!! Hihetetlen volt! Főleg a családomnak, mert lemaradtak a célba érésről, és nem készült fotó. Persze ez nem számít, a lényeg az volt, hogy lefutottam 10 km-t egyben, jobb eredménnyel mint gondoltam! Csodálatos érzés volt! Kaptam tőlük virágot és nagyon büszkék voltak rám:) 
Rengeteg barátom gratulált, hiszen megint egy olyan területre merészkedtem, ami  elképzelhetetlen volt! Kezdtem megszeretni a futást, és tényleg fantasztikus érzés! 
Persze másnap pihi volt, hétfőn edzés, kedden még futottam egy kevese és utána egyszerűen azt vettem észre, hogy fáj a sarkam és a bokám kívül kétszer akkora,. mint szokott lenni, és tulajdonképpen nem is látszik a bokacsontom....iszonyatosan fájt. Gondoltam, beiktatok egy plusz pihenőnapot és akkor jó lesz- persze aznap pihenés képpen epret szedtünk az eperföldön, és utána megcsináltam lekvárnak azt a kevés 26 kilót......estére már nem bírtam állni, borogatás, kenegetés, fekvés, pihentetés.

Másnap reggel edzés és egy újabb 80 km-es bringatúra volt tervben, csak most 30 fok melegben. Durva volt! Annyira meleg volt, hogy sokkal jobban szenvedtünk, mint az esőben, de edzeni kellett, mert vészesen közeledett az Ultrabalaton, amit egyben tekerünk le, 212 km! Még sosem tekertem ennyit egyben és kellett az edzés, hogy felkészültek legyünk, ha lehet egyáltalán felkészülni ennyi tekerésre......
A futást másnap kihagytam, mert kellett még egy pihenőnap, és elképesztően fájta a bokám és a sarkam, alig bírtam menni. Vasárnap azért futottam 5 km-t, de nagyon fájt! Vagy borogattam, vagy pihentettem, de tekertem, edzettem kicsiket futottam, hátha az jót tesz! Az Ultra hetére már annyira fájt, hogy azt beszéltük meg Attival, hogy tényleg pihentetem a lábam, nehogy emiatt ne tudjam megcsinálni a KÖRT! Én csak arra kértem, ne beszéljünk róla, és nem akarok tudomást sem venni a bokámról, nem fog egy boka engem megállítani! Pénteken, 30-án mentünk le a balcsira, hogy ott legyünk a tésztapartin amit szervezett az Ultra. Felpakoltuk a bringákat, és nagy-nagy várakozással indultunk neki négyen. Dóri, Hrisztó, Atti és Én. Ők is beneveztek, hogy velem legyenek! Persze az indulás elcsúszott és nem értünk le időben, de megrendeztük a saját tésztapartinkat, éjjel 11-kor Fenyvesen! Fantasztikus volt, rengeteget nevettünk, poénkodtunk a másnapon! Dóri tartott attól, hogy a térde, hogy fogja bírni, én is a bokám miatt, amit még éjszaka leápoltunk. Mindenki izgult, főleg Atti, mert életében először most jött velünk, résztvevőként, hiszen már az Ultramaratonon kísért minket autóval, szurkolt már a futáson, de igazi nevezése most volt először. Nem sok edzéssel készült, párszor jött bringázni, meg párszor futott velem, és néhányszor munkába is bringával ment, de nem volt olyan edzése, mint nekem az 1 év alatt. Dóri szintén minimális edzettséggel jött el, mindketten fejben döntöttek!!!! Hiszen minden fejben dől el:)
Reggel összeszedtük magunkat és irány Club Aliga, onnan volt a rajt. Minket egyéni bringásokat 11.30-kor indítottak. Sokan elindultak már hamarabb, a futók között, de mi páran kivártuk az időnket. Szakaszosan voltak az indulások, de mindig egy-egy társaságot, vagy csapatot elindítottak egy rajtfotóval megelőzve.  Rögtön emelkedőn indult a táv, és miután az északi parton mentünk először, így a kemény szakasz volt az első rész. A bringásoknak 9 frissítőpont volt, az első 26 km-nél, aminél csak egy kicsit álltunk. Igyekeztünk nem sok pihenőt beiktatni, de a következőnél már Dórinak fájt a térde, lemaradt és mi bevártuk..és újra
lemaradt, megint bevártuk. Így haladtunk a dombokon, az emelkedőkön
fel és le, küzdöttünk a meredek résszel, a szembe széllel egészen végig, a Badacsonyi részen is át, míg el nem értünk a táv feléig. Ott volt két nagyon kemény helyzet. Én Attival és Hrisszel előrébb mentem, Dóri megint lemaradt, küzdött a térdével....én mentem elöl, picit megnyomtuk....





Jaj! Majd elfelejtettem- ezen a szakaszon "futottunk" össze barátunkkal, Szántó Árpival, aki az Ultramaratonon elindult az egykerekűvel, ami Hrisztó szabadalma, és itt meg színtén elindult, hogy rekord kísérletet tegyen, és 24 óra alatt körbetekerje a Balatont, ugyancsak az egykerekűvel! Annyira örültünk egymásnak, neki fantasztikus a kitartása és láthatóan a házi praktikáit is beveti egy-egy megmérettetésen- (kolbász!!) Gyors fotózás.....biztos voltam benne, hogy meg is fogja csinálni amit eltervezett, egyszerűen látszott a szemén! ( És így is lett,  22  óra 57 perc alatt ért célba!!!!!)  ...........
na szóval, picit megnyomtuk, hogy behozzuk az újabb álldogálás miatti idővesztést, amikor is egy jó kis balesetünk történt. Mivel elöl mentem és én rendszerint gondolkodom az élet nagy dolgairól bringázás közben, az utat nem annyira figyeltem. Elég volt azt néznem, hogy az előttem levő bringások merre mennek, és egyszer csak az út ketté vált, és sávot kellett váltani, én meg az utolsó pillanatban vettem észre, aminek az lett az eredménye, hogy Atti a hátam mögött- éppen oldalra nézett, ahol egy útszéli kifőzde volt, csapolt sör felirattal-  ráfutott a hátsó kerekemre és nagyon nagyot esett, de úgy, hogy a fejét is lecsapta a betonra. Összezúzta a könyökét, térdét, oldalát, fájt a fejem szédült....nagyon megijedtünk. Időztünk kicsit, míg összeszedte magát és elindulhattunk a következő frissítőponthoz, ahol kérhetünk ápolást a sebekre, amik nagyon véreztek és beleragadt néhány aszfalt darab is. Addigra Geri, Dóri párja is megérkezett és várt is minket a következő ponton. Mi kb. 20 perccel hamarabb ott voltunk mint Dóri, de addig leápoltuk Atti sebeit, vízzel és törléssel, mert természetesen mást nem akart. Már nem is fáj!.......aha....mindegy, elfogadtuk. Nekem kezdett a bokám megint beduzzadni, illetve már jobban is jártam, hogy nem kellett levennem a cipőmet, mert biztosan nem bírtam volna visszavenni. Fáztam már, hiszen rövid cuccban indultunk és a meleg holmink Geri kocsijában volt. Valami sósra vágytam, mert a frissítőkön édeset ettem-banán, stb...és kezdett már fájni az alsó felem, hiszen túl voltunk 110 km-en! Ez volt eddig a legtöbb amit mentem egyben! Durva volt belegondolni, hogy még 102 km előttünk van! De örültünk, hogy a déli part sík terepe már gyerekjáték lesz, simán bent leszünk hamarabb, mint terveztük. ...megjött Dóri, és elmentünk a kocsihoz átöltözni, enni, inni. Dóri megállt itt és nem jött velünk tovább, egyszerűen nem bírta a térde tovább, nem tudott már tekerni. Hárman folytattuk az utat, több mint 1 óra idővesztéssel, mert annyit álltunk ezen a ponton. A meleg ruha már nagyon kellett és lassan be kellett kapcsolni a lámpákat is mert közeledett az este. A sötét az igencsak lassítja a tempót. Nem látsz annyira előre, nem tudsz olyan gyorsan haladni, a futókat figyeled, nehogy nekik menj, szembe jönnek a nyaraló-sétáló-bulizó emberek, hiszen szombat este van, bogarak ezerrel és nincs szemüveged, mert hát sötétben mégsem mehetünk napszemüvegben....Szóval keményebb mint gondoltuk. A könnyű déli szakasz végül nehezebbé vált, mint az északi part emelkedői. Fonyódnál eltereltek minket (+ 800 méter) egy másik útra, ami pont emelkedő volt- 200 méter- nem sok, de akkor már ott vagy, hogy azt mondod : "Még egy emelkedő és megállok.!"  De nem így volt! Mentem, fájt iszonyatosan a bokám, de tekertem és nem érdekelt, hogy a futók lehagynak felfelé...némelyik  káromkodott hangosan, de nyomtuk! Miután én korán alvó típus vagyok, így az éjszakától tartottam a legjobban, mert ha reggel indulunk, akkor kényelmesen beérünk alvó időre, de déli indulásnál esély sincs, csak a hajnali érkezésre.Jött az az szakasz, amikor szenvedtem. Álmos voltam, fájt a fenekem, nem tudtam már mit csináljak, előttünk még 50 kilométer ami egy örökkévalóságnak tűnt. Volt olyan rész, ahol 5 km-enként meg kellett állnunk, mert kész voltam. Hogy fogom kibírni. Tudod, amikor már nem is beszélgetsz..mert az is fáraszt. Csak meredsz magad elé, és várod a végét. Minden frissítőpontnál azt figyeltem, hány km-nél tartunk, és olyan lassúnak tűnt minden. Volt olyan szakaszunk, ahol megálltunk, és Hrisz is olyan fáradt volt, főleg mert Ő ment elöl mert neki volt a legerősebb a lámpája, megálltunk, és szegény akkorát esett, mert nem bírta lecsatolni a cipőjét,
a fáradtságtól .
Én egyszer bealudtam a bringán!:) Na, ilyet sem éreztem még. Pontosan olyan volt, mint amikor vezetsz és már holtponton vagy, csak a kocsiba lehúzod az ablakot, kidugod a fejed és mész, itt a fejed a szabadban van, így bealudni...elég gáz....vagy nem ? Csak azt vettem észre, hogy lementem az útról, és vissza kellett terelnem a bringát. Még jó, hogy nem estem el! Atti kérdezte is, mit csinálsz? Mondom: Bocs, kicsit elaludtam! Volt nagy röhögés ám! Onnantól sűrűbben álltunk meg, még lassabban haladtunk, kb. 5 percenként kellet megemelkednem, annyira fájt a hátsóm, és a bokám, az simán lüktetett. Még 20 km, még 15...még 10....még 5......csak kibírjuk. Az utolsó frissítőponton, az 5 km-nél, aliga elött van egy emelkedő, amit délelött azt gondoltuk, megúszunk. Hát, a pihenőnél mondja kedvesen a lány, aki a frissítést adta,: -Itt már csak egy "kis" emelkedő jön és utána ott lesz a cél!:)
Király! Csak nem úsztuk meg! Hogy honnan szedtem, szedtük elő az erőt, azt nem tudom, de az igazság az, hogy vettem egy nagy levegőt, hirtelen felébredtem, és úgy feltekertem, hogy magam is meglepődtem, 205 méter emelkedés de kemény meredeken, sokan több emelkedőt is tolták a bringát,Mi egy centit sem! És itt sem a végén! Nem tudom, honnan jött elő ez az erő, tényleg nem tudom, de olyan éber lettem és olyan energia volt bennem, hogy mosolyogtam magamban! Hihetetlen volt.

 
Innen már tényleg csak percek választottak el a céltól, ahova hajnali 3.30-kor tekertünk be. A tiszta időnk 12 óra 24 perc volt. Óriási élmény! Fantasztikus érzés! Nyakunkba akasztották az érmet, és hivatalosan is megtettük az utat! Igen- LETEKERTÜK EGYBEN A BALATONT!!!!!




 Csináltattunk még fotót , összeölelkeztünk örömünkben, és csendesen összeszedtük a bringáinkat, és elindultunk az autónk felé. Nem mentünk be a hangárba masszíroztatni, sem körülnézni, ünnepelni, csak az autóhoz akartunk jutni, beülni, visszamenni a szállásunkra és lefeküdni. Én rögtön beültem, és elaludtam, arra sem emlékszem, hogy a fiúk felrakták volna a bringákat, és vajon hogyan? Ők is nagyon fáradtak voltak. Nagyon lassan mentünk vissza Fenyvesre, majdnem fél 6-ra értünk, Dóri és Geri kint várt a teraszon, kinyitották nekünk a kaput, hogy ne kelljen kiszállnunk. Kikászálódtunk a kocsiból és beájultunk az ágyba. Úgy ahogy voltunk. Valami ruhát tudom, hogy levettem, de annyira fáztam a fáradtságtól, hogy a fele rajtam maradt. Attinak fájt a karja és a térde, meg az oldala is, ahol megütötte. "reggel " 13 órakor ébredtem.
Kinyitottam a szemem és oldalra fordultam, ránéztem Attira, és csak annyit mondtam:
-Te, Atti, képzeld....Körbetekertük a Balatont! 
Csodálatos élmény! Soha többé nem úgy fogok nézni a magyar tengerre, mit előtte. A tükörben is más embert látok! Legyőztük megint a határainkat! Nem tudom szavakba önteni, mit éreztem, mit érzek most is.:)
A hazaúton sírtam, ahányszor ránéztem a Balatonra. Eszembe jutott minden rész, a küzdelem, és csak potyogtak a könnyeim.
Ahányszor átlépem a határomat, annyiszor más ember néz vissza a tükörből! Istenem, milyen hálás vagyok, hogy ezt átélhettem.! Milyen hálás vagyok, hogy ilyenek történnek velem.
Másnap- hétfőn- természetesen voltam edzésen- és természetesen sajog a bokám- akkora, mit a ház, majd csak rendbe jön...mert én akkor is futni akarok!----
Mondtam Hrisznek, hogy emlékszik-e mit mondtam akkor, amikor 2 éve egy kerékpárt kaptam tőle?
-Nem is tudod, mit indítottál el!- ezt mondtam akkor. Persze nem gondolta, hogy ez lesz, és most is csak azt mondtam-
- Ha nem találod fel az egykerekűt, nem megy el Árpi az Ultára vele, és akkor én nem akarok veletek menni és akkor ez sem történik! Minden miattad van! - ..........hát ilyen barátunk van!:)

 




TE! ..........Figyelj!......Képzeld, KÖRBETEKERTEM A BALATONT!!!!!!!!




Folyt. köv......:)))