2016. június 16., csütörtök

És Győztél ??? Igen! Hiszen Bajnok vagy!!!!

"Hinned kell magadban, abban, hogy elérsz valamit, akármennyi ideig tart is!"


   
  Tegnap egy ismerősömmel beszélgettem, aki épp gratulált a most hétvégén lefutott félmaratonomhoz - számszerűen ez nekem már a 16.-ik :) az alábbi kérdést tette fel - hozzáteszem, nem fut :)
- És győztél????
Ha futsz, akkor már biztosan kaptál ilyen, vagy ehhez hasonló kérdést. Egy pillanatra erősen elgondolkodtam, mit is válaszoljak...hozzáteszem, szösszeneteket tud rólam :)
Vajon mit is jelent a Gőzelem?
Az a sok kihívás, amin keresztül mentem a szívemmel, az újraélesztések, a szívműtét, mind-mind folyamatosan tanított, méghozzá a legfontosabb dologra: Hinni magamban!
Ez az egyik legfontosabb dolog ami elkísér már 35 éve :) És ez az egyik legfontosabb dolog, amit meg kell mindenkinek tanulni, szerintem. Mindig mondom, nem számít az idő, nem számít, hogy meddig tart és mennyire messze van, amit el szeretnél érni- egy dolog számít: hinni abban, hogy biztosan eléred!
A 10.Ultrabalatonra még tavaly októberben adtuk le a nevezést. Az egyesületünkből 4 csapat  nevezett, egy 7 fős, egy 6 fős, egy 5 fős és a Mi 3 fős csapatunk. Hihetetlen az az izgalom, amit éreztem abban a pillanatban, amikor a felületen adtam le a nevezéseket. Folyamatosan, ahogy raktuk össze a csapatokat, emberi történeteket és sorsokat láttam, kísértem. A Balaton körbefutása nem egy egyszerű futás! Ott minden futónak nagyon mély mozgatórugója van..olyan sztorik, amiket nem is gondolnál! 
Mi még tavaly az UB után megbeszéltük, hogy az ideit 3-an futjuk. 73 km/fő! A cél, hogy beérjünk, nem számít az idő! És végig ez a mondat kísért minket!
A nevezések leadásával egy időben elkezdtük az egyesületünk  által megszervezni, illetve még csak célként kitűzni, hogy lesz egy saját futó eseményünk! És a Szentendrei Skanzenben fogjuk minden évben megrendezni! Elindultak a megbeszélések, rengeteget meséltem magamról, a céljaimról, és hogy szeretnék egy igazi családi eseményt létrehozni :) Januárra sikerült megállapodnunk! Nagyon boldog voltam! Hihetetlen pillanat volt megélni, hogy valóra válhat egy igen mélyre eldugott álmom!


Elkezdtünk tervezni, és közben jöttek az UB körüli egyeztetések, megbeszélések is. Volt, aki visszalépett, és volt aki jelentkezett helyette...márciusra végül is teljesen összeálltak a csapatok. Szerveztük a futásokat, mindenki készült ezerrel. Tavaszra elindultak a versenyek, és elkezdtünk szépen, szisztematikusan felkészülni a Tó körbefutására. Közben a felkészüléseknek köszönhetően a "2016-ban 2016 km-t futunk" kilométereink is szaporodtak rendesen! Áprilisban 4 olyan hétvégém volt, amikor mindhárom vasárnap verseny volt, a negyediken meg egy UB felkészítő futás, amiben 5x futottunk 8,5 km-t óránként! Vagyis, reggel 9-kor kezdtünk és este 18-ra fejeztük be a napot!. Még csúcsot is döntöttem, 02:06 h- ra futottam az eddigi legjobb félmaratonomat! - ez még az április második versenye volt! Hát, meg is lett az eredménye....sikeresen megtapasztalhattam, milyen az, amikor minden fáj! A combom teljesen kikészült, és ami borzasztó volt, hogy alig bírtam menni.       " Pingvin", így hívtak a gyerekeim. 2 és fél év futóélet alatt egyszer sem volt komoly sérülésem, de ez most, hát mint mondjak, kellően berezeltetett, hogy mi lesz így az UB-n?
Igazából, amikor elindultam futni, az első 3 km után már nem fájt annyira, de hát ez így nagyon nem volt jó! Persze, tisztában vagyok azzal, hogy nem 20 éves vagyok, és az izmok , amik nem voltak úgy használva, stb.....de azt gondoltam, hogy én nagyon odafigyelek mindenre, mindent betartok, és ilyen nem történhet.  Hát igen, van amikor ezek a helyzetek kellenek ahhoz, hogy igazán megtanuljunk valamit! 
Májusban futottunk még 2 laza versenyt, és megbeszéltük, hogy a Balaton előtti héten már senki nem megy semmilyen versenyre, rápihenünk.
Elmentünk átvenni a rajtcsomagokat, ami újra nagyon erős érzelmeket indított el bennem ( sírtam, na!). Az az igazság, hogy tavaly, amikor 5-en futottunk, láttam, hogy az egyénieknek, meg a párosoknak,meg a 3 fősöknek kiemelt rajtszámuk van, más színnel jelzik őket. Akkor egy pillanatra átsuhant bennem, hogy mennyire szeretnék egyszer én is más színű rajtszámmal indulni, és el is engedtem ezt az érzést. De mikor elmentünk átvenni a csomagokat, és a sajátunkat kaptuk meg, akkor szembesültem vele, hogy más színű a rajtszámunk ! Sőt, ami még nagyobb meglepetés volt, a 333-as számot kaptuk, ami számnak a jelentése:
 "A felemelkedett mesterek ( pl.Jézus), itt vannak a közelünkben, szeretnénk, ha tudnánk, hogy segítséget, szeretetet, és társaságot nyújtanak nekünk a nehéz időkben. Ha a 333 számot látjuk egészen biztosak lehetünk abban, hogy most alkalmunk van a segítők energiáinak lehívására, segítség kérésére. Szólítsuk meg a felemelkedett mestereket, tanítókat és szeretetteket, különösen amikor a hármas számot ismételten magunk körül látjuk."
 Amikor átvettem a rajtszámunkat, rendesen megkönnyeztem, olyan felemelő pillanat volt ez nekem! Hogy csak vágyakoztam arra, hogy egyszer majd...és tessék :) Úgy jöttem el a Maratondepóból, mint aki a föld felett jár 3 méterrel. Elképesztően nagy boldogságot éreztem!
  A szervezés, az izgulás a csapat miatt, az izgulás a saját távunk miatt, kezdett rendesen begyűrűzni a mindennapjaimba. Senkinek sem mondtam, és mivel mindig mindeni azt gondolja, hogy én nem izgulok, meg bátor vagyok,meg stb...ezért fel sem merült ez a csapatban. Szerveztük a szállást, meg az egyesületi pólót, meg, hogy ki-kivel utazik le, természetesen az utolsó pillanatban a bringás kísérők közül 3 fő kiesett, ezen már meg sem lepődtünk :)Egy dologra összpontosítottunk, hogy mindenki sikeresen célba érjen. A kislányom hátát kezeli egy profi csapat, kineziológia tape-el, meg egy magyar szabadalommal,  és beszéltem a vezetővel, aki a lányomat személyesen kezeli, ( Rigó Katalin), hogy aggódom a combom miatt, nagyon fáj, és a combizmok nagyon ki vannak. Kata megnyugtatott, hogy pénteken menjek majd oda hozzá, és megragasztja nekem úgy, hogy minden rendben legyen.
Így is volt. Pénteken leértünk, elfoglaltuk gyorsan a szállást, és mentünk a célterületre, a rendezvény megnyitójára, tésztapartira, tájékoztatóra.
Rengeteget fotóztunk, mindenki nagyon boldog volt, és ami igazán jó érzés volt, hogy látszott az arcokon a büszkeség és az izgalom, hogy micsoda nagy dolog lesz itt másnap! 30-an voltunk, kerékpáros kísérőkkel és a teljes futó csapatokkal , mindenki egyforma PFB-s pólóban :)
Ettünk, ittunk, átbeszéltük a másnapot, voltak akik most találkoztak először, és egy csapatban futottak, volt öröm!!!! Mentünk Katához ragasztani, hogy másnap minden rendben legyen a terepen :) Atti is kapott ragasztást, mert neki meg a térde külső éle fájdogált már hetek óta, ha hosszabbat futott. Átvettük a támogatói
ajándékokat, örültünk a sok ismerősnek, pacsiztunk és ami igazán megdöbbentett, hogy nagyon sokan rám köszöntek, biztattak, olyan futók, akiket én még pár évvel ezelőtt csak messziről néztem, mert elképzelhetetlen volt számomra, hogy egyszer közéjük tartozhatok.
Reggel 6:00-kor volt a Mi rajtunk, a csapatainké meg 6:20 körül, úgyhogy hamar lepihentünk, mert hajnali 4:00-re volt az ébresztés beállítva.
A sok izgulásnak köszönhetően még csütörtök éjjelre, sikerült annyira belázasodnom, hogy egész éjjel csak forgolódtam és vert a víz, amitől még jobban elkezdtem izgulni, hogy mi lesz így a futással. Hozzáteszem, hogy az ember, ha nagyon izgul, hogy minden rendben legyen, akkor sikeresen túl tudja fűteni magát, hát ez történt velem is. Persze lapítottam, mert nehogy már ....! És persze ez péntek éjjel sem volt másképp, a balatoni apartmanban.
Így azután szombat reggelre, kellően "kipihenve", sikerült a rajtkapuhoz állnunk, nagy-nagy izgalommal, ami mindenkinek a fejére volt írva. Megbeszéltük, hogy folyamatosan posztoljuk, melyik csapat hol tart, hogy így tudjuk egymást nyomon követni. Ez fontos volt, mert nagyon izgultunk egymásért :) Mi kb.egységesen osztottuk el a távot, 73 km/ fő...én rajtoltam el az első szakasszal, és kb.2 óránként került rám a sor 9-szer. Az első 200 méteren együtt futottunk, majd Atti és Kriszti elindultak az első váltópontra autóval :) Nagyon jól indultunk, hiszen reggel 6-kor még nem volt meleg, de tudtuk, hogy elképesztően meleg lesz a szombat! Én nem szoktam reggel enni, mert nem bírja a gyomrom, nem tudok úgy futni, ezért a szálláson még megittam egy jó nagy adag chia magot, és csak meg ettem 1 banánt . A második szakaszomnál mindezt ki is pakoltam magamból, vagyis sikerült életemben először futáson hányni egy durvát! Ki is posztoltam a futóimnak, hogy most már valóban igazi futó lettem, mert hánytam a futásomon!!!!Akkorra már iszonyú meleg volt és az északi parton szó szerint semmi árnyék nem volt. Tűző nap, emelkedők, ameddig a szem ellát- Balatonfüredig csak olyan alattomos, szivatós, de utána már a kemény szakaszok jöttek. Csak futsz a tűző napon, semmi nem marad meg benned, a szádat folyamatosan vizezed, mert inni sem esik jól, és minden kanyarban azt várod, hogy onnantól majd lejtő következik, de nem! csak emelkedik és emelkedik. Ragad az aszfalt, és egy-egy húzósabb emelkedős részen még azt is megkérdőjelezed, hogy a következő kilométert kibírod-e! Láttam, ahogy küzdött mindenki, volt, hogy egy nagyon rossz állapotban lévő futóval sétáltam egy szakaszt, hogy átsegítsem a nehézségén, próbáltam néha valamit enni, de semmi nem maradt meg bennem. Még szerencse, hogy vittem magammal vitamint, magnéziumot, és kaptam az ultrás barátaimtól tanácsot-köszönöm Kári!!!-hogy kortyonként igyak néha kólát, mert az majd átsegíti a gyomromat. Lencsés Éva nénivel is beszélgettem egyet, és azt mondta nekem, hogy a cél, hogy épségben körbeérjek- tekintettel az előzményeimre-, hogy mindig csak egy-egy kortyot igyak és ne szégyelljek,  néha belesétálni, mert végül is az a cél, hogy megcsináljuk.Köszönöm Éva néni!!! Megfogadtam!  Keszthelyre érve már legalább lement a nap és valamennyit hűl a levegő, így a 128-ik km-től már legalább a hőség nem kínzott minket! Rengeteg biztatást kaptunk menet közben, és nagyon sokan rám köszöntek a futás közben. A váltópontokon össze futottunk a csapataink egy-egy futójával,. éppen váltásra váró társával, és óriási erőt merítettünk abból, hogy a folyamatos posztolásnak köszönhetően rengeteg barátunk írt nekünk, hogy mennyire szorítanak! Ez azért sokat jelentett, hiszen ez az 1 év felkészülés, a sok-sok beszélgetés és együtt futás a tapasztalt ultrásokkal, mind-mind azt eredményezte, hogy felnőttünk ehhez a feladathoz, még akkor is, ha nagyon be voltam előtte rezelve! Étel továbbra sem maradt meg bennem, de már ezen nem is aggódtam, a folyadékot és az ásványi anyagokat pótoltam, és minden egyes lefutott kilométerem alatt folyamatosan azt mantráztam, hogy " Minden lépésemmel egyre jobban leszek". Rengeteg segítséget kaptunk a kísérőinktől, mindig tudták, mikor szóljanak hozzánk, vagy mikor tekerjenek egy kicsit távolabb tőlünk, de figyelve minden rezdülésünket. Ha nem ittunk, jelezték, hogy kell, ha hasmars gond volt, már volt mindig papír- tanulva a tavalyi bokros esetből :)- és haladtunk, egyre közeledve a reggelhez. Többször megerősítettek, hogy rengeteget fejlődtünk a futásban a tavalyihoz képest, és mennyivel koncentráltabbak, összeszedettebbek vagyunk, mennyivel jobban bírjuk. Volt amikor már nehezen indultunk neki, és olyan is volt, amikor kétségem volt, hogy meg tudom-e mozdítani a lábam . A ragasztás meghozta amit vártunk, nem fájt a combom, Attinak nem fájt a térde, de a szervezetem fáradt rendesen. Éjszaka hangosan hallgattuk a zenét, hogy megtörje a csöndet, nekem még mindig Led Zeppelin adja a kerozint, ha fáradok futás közben !
Szédülés, hányinger, a szokásos móka, amit meg kell szeretni egy hosszú táv futásánál. Kriszti is kezdett fáradni, Attinak is nyúlt az arca, szóval kezdtünk lassulni, már biztosak voltunk, hogy reggel 7-re nem érünk be, de ez nem is volt fontos! A fontos az volt, hogy beérjünk! Nem hisztiztünk, csendben koncentráltunk és elfogadtuk, hogy mindegyikünknek nehéz, és akkor is meg lesz!
Hajnalban volt olyan szakasz, ahol már azon imádkoztam, hogy kibírjam a szakaszomat, és láss csodát, egyszer csak azt éreztem, hogy fel kell néznem az égre, és a hold fényében a felhők között egy 3-as rajzolódott ki az égen! Ahogy közeledtünk a 220.-ik km-hez egyre többen szurkoltak, biztattak, elképesztő hangulat volt. Jeleztem a szüleimnek, hogy kb.9 után várható a beérkezésünk, hogy tudjanak kalkulálni, mikorra jöjjenek le, mivel ott akartak lenni a beérkezésünkkor.
Az utolsó szakaszomnál ne kérdezzétek, honnan szedtem még erőt, de annyira boldog voltam, hogy már mindjárt beérünk, hogy csak futottam, és mosolyogtam, és sírtam, és meg próbáltam felfogni, hogy 3-an , tényleg körbefutottuk a Balcsit! 27 óra alatt teljesítettük, volt sírás, öröm, összeborulás, csapatfotó, masszázs, és minden, ami ilyenkor jár. Odajöttek gratulálni a nagy futók, akik már kezdenek megismerni, és ez olyan volt, amit nem tudok szavakba önteni :)
-"És győztél?- villan fel a kérdés.....IGEN! Mind GYŐZTESEK vagyunk, minden nap, amikor egy lépéssel közelebb jutunk a céljaink felé. Győzünk minden nap, akkor is ha futunk, akkor is ha mást csinálunk, mert a szívünk folyamatosan mutatja az irányt, és csak meg kell tanulnunk hallgatni rá, és nem figyelni a félelmeink pusmogására....
Igen, 3 napig rosszul voltam utána, és amikor hazaértünk és végre este 18-kor lefeküdtünk, alig bírtam becsukni a szemem, mert folyamatosan himbálózott előttem minden, ugyan úgy, ahogy ritmikusan mozgott előttem a kép a futás közben...és fájt mindenem, és azt sem tudtam, hol vagyok....de elképesztően boldog voltam, hogy Velem ez megtörténhetett! Hogy ez a fájdalom az enyém, átélhetem és büszkén viselhetem a körmömön a lila foltokat, és azt a fajta mámort, hogy 3 nap után még alig tudok futni, de kell, mert át kell mozgatni az izmokat.
És igen is 6 napra rá, felfutottunk ugyanúgy 3-an a Kékesre, és meglepő módon ezt is jobban bírtuk, mint tavaly  (3 percet javítottam az időmön), és rá 1 hétre még lefutottuk azt a bizonyos újabb félmaratont, tök mindegy mennyi idővel ( 3 percet javítva megint)....
és igen, GYŐZTÜNK!  Mind a 30-an!!!!! Bajnokok vagyunk!!!!
És ezek a bajnokok, 2016. 07.17.-én várnak benneteket a saját futásukon, a Skanzenban, hogy ösztönözzenek mindenkit, hogy merjen a szíve irányába menni az életében, mindegy mi a körülmény és mindegy mennyire lehetetlen az a lehetetlen!!!!!

Ez itt a rövidfilmünk a Balatonról, amiben egy dologra felhívom a figyelmedet, ha még van kedved, és megnézed:
Figyeld az arcokat alaposan, mert ehhez a videóhoz nem kell kommentár, elég olvasni az arcok, szemek csillogásából ! Szerintem boldogok vagyunk!!!!!!!

https://www.youtube.com/watch?v=1EiKLtWtDws