Translate

2015. december 27., vasárnap

"A 'sikerül' szó azt jelenti, hogy véghezviszünk valamit."

"Vedd a bátorságot, hallgass a szívedre és a megérzéseidre." 




 Egy igazán komoly évet zárhatok le, ha abban a tekintetben nézek vissza az év elejére, hogy mi mindent tűztem ki. Mindezt persze úgy, hogy fogalmam sem volt, hogy meg tudom-e valósítani... egy dologban voltam biztos:
- Amit a  szívem diktál, az a helyes út, és a hogyan, egyáltalán nem számít! Nekem egy dolgom van, kitűzni a célt, és biztosan TUDNI, hogy elérem, és nem kételkedni az útban, ami oda vezet!
Mindig a "Hogyan"-on csúszik el minden...hajlamosak vagyunk meghatározni, hogy a kitűzött cél, hogyan fog megvalósulni, és ha másképp alakul az út, máshogyan rakja elénk az élet a lépcsőfokokat, azt gondoljuk, nem is fog sikerülni....pedig a "hogyan" nem a MI dolgunk. Igen is , meg kell tanulni BÍZNI, meg kell tanulni ELFOGADNI , és meg kell tanulni "ÉSZREVENNI" amikor beteljesülnek az álmok!
2015-ben, 177 futással teljesítettem 2027,93 km-t. Összesen 220 órát és 25 percet töltöttem a futással.
Ebből a 177 alkalomból, 16 x versenyen teljesítettem, és a 2068 induló, 2015 km-t gyűjtő futóból, a 242-ik  teljesítő voltam :)
 Az idei versenyeim:
2015.Február 8.- 11.8 km terepfutás/ 440 méter szintemelkedés+ jég
2015. Március 14.- I.Ország futás- 15,5 km
2015.Április 12.-Veresi Futófeszt-10 km
2015.Április 19.- Vivicitta Futás- 21,1 km
2015.Április 26.- CEP Fehérvár Félmaraton-21,1 km
2015.Május 9.-11 év-11km - 11 km
2015.Május 17.- Coca-Cola Női Futógála- 17 km
2015.Május 31. Ultrabalaton- 5 fő-  saját: 50 km
2015.Június 6..-Kékes Csúcsfutás- 12 km/ 671 méter szintemelkedés
2015.Június 14.-K&H félmaraton- 21,1 km
2015.Augusztus 1.-Szufla futófesztivál- 21,1 km
2015.Augusztus 15. Korinthosz Ultrafutás- 26 km
2015.Szeptember 13-Wizz Air félmaraton- 21,1 km
2015.Október 11.-Spar Maratonfesztivál- 30 km
2015.Október 24.-II.Országfutás- 17 km
2015.November 14-15- Balaton Maraton- 42 km

Tavaly december végén, remegő kézzel adtam le az Első Félmaratonomra a nevezésemet, és alig mertem belegondolni, hogy én valaha képes leszek egyben lefutni 21,1 km-t, mégis , az év végére ezt a távot lefutottam 8-szor is, különböző versenyeken :)
A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyi mindent tanulhatok meg, a futásnak köszönhetően.
Az első és legfontosabb, amit kaptam:
A TÜRELEM!
Megtanított, hogy az út egyik legnagyobb feladata, türelmesnek lenni, magammal szemben. Hogy semmit se kapkodjak el, és sose gondoljam, hogy nem fejlődök, mert a pillanatnyi állapot esetleg pont az ellenkezőjét mutatja. Mindig azt gondoltam, lassan futok, és mégis minden alkalommal, a versenyeken, túlszárnyaltam magam! 
Az ELFOGADÁS - igen is elfogadni, hogy a saját ütemben való fejlődés az egyetlen helyes út! Nem számít, ki, hogyan halad, mennyit fut és milyen gyorsan...az egyéni, magunkhoz képest mért fejlődést kell csak figyelni, és nem törődni semmi mással, így lesz örömünk minden egyes percben :) A cél, hogy örömmel fussuk le az adott távot, és nem az, hogy összeessünk a végén....!
Teljesen mindegy, hogy 5 km-t, 10-et vagy 42 km-t futsz, ÉLVEZD, mert annál nagyobb boldogság nincs, mikor úgy érsz a célba, hogy BOLDOG voltál végig!
ELFOGADNI azt is, ha megálljt parancsol a test, és megtanulni pihenni, tiszteletben tartani a jelzéseit.
HINNI, hogy minden lépés a cél felé vezet, akkor is, ha pillanatnyilag fáj.
HITTEM, hogy meglesz, HITTEM, hogy sikerül, HISZEM, hogy a következő lépés is menni fog, HISZEM, hogy az is sikerül!
Megtanultam, hogy nem számít, hányszor esem el, és hányszor kell felállni...nem mindegy? Az időmbe belefér , és a legnagyobb tudás az életben, a saját TAPASZTALAT!
Csodálatos év, csodálatos út, aminek még mindig "csak" az elején járok.
32 évet kellett TÜRELMESEN várnom, hogy ilyen örömökről is beszámolhassak. Hálás vagyok, hogy most átélhetem!
Minden reggel, amikor kinyitom a szemem, a futócipőimet látom meg, mert az első nap óta (2014.március ), ott pihennek az ágyam mellett, és minden reggel Hálát adok Istennek, hogy odanyúlhatok, és felhúzhatom Őket a lábaimra :)
Az idő, csak egy apró tényező, aminek túl nagy jelentőséget tulajdonítunk, mert hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mindent megkapunk, akkor, amikor annak ELJÖTT A MAGA IDEJE és KÉSZEK vagyunk rá!
A TÜRELEM....az egyik legnehezebben elsajátítható erény, főleg, amikor nagyon vágyunk valamire.
Márciusban alakítottuk meg a saját Sport Egyesületünket, és december 19.-én, pont aznap, amikor teljesítettem a 2015 km-t, vettem át a bejegyzési határozatot!
ÓÓóóóóóóó, és meg lett az első Félmaraton Mánia érmem, ezt is ebben az évben  teljesítettem először  és nagyon-nagy büszkeség, hogy az év végét egy gyönyörű, 2 napos Maraton futással zárhattam, amiben igazán nagy élmény volt, hogy bár voltak nehézségek a második napom, az öröm és a boldogság, hogy megint léptem egyet azon a bizonyos "Úton", mindent felül írt!
 2015 km :)
Amikor Január 1.-én kimentem reggel, elindítani ezt az évet, az első megtett 9 km-rel, és beírtam a futónaptárba, a jelzőcsík, amin láthatóvá válik, mennyit futottam, még nem is látszott semmilyen jelzés, annyira kicsike volt, és annyira messzi volt a vége, mégis olyan hamar itt lett és visszatekintve, annyi öröm volt, nevetés, poénkodás.....Az évközi beszámolókat visszaolvasva, meg-meg álltam, és eszembe jutottak azok az élmények. A Májusi Balaton kerülőnk, a júniusi forróságban lefutott csúcstámadás, az augusztusi hőségben futott Szekszárd-Baja kihívása, az első egyben futott 30 km-es táv és minden más.
Még a legelső Asics futócipőmben kezdtem, amivel kezdtem a futást, és mostanra még 2 Asics cipőbe kerültek bele a km-ek :)
A legelső cipőmet bepakoltam a dobozába, és pihenőre raktam, igazán megszolgált, kb.1700 km ment bele a kezdetek óta. Amikor megvettem a következőt, még bőven futottam benne és Neki járt az Első Félmaraton élmény! Sokat köszönhetek neki, mert igazán megtanított a futásra, és arra, hogy minden percét élvezni kell! Velem volt az első Futónagykövet találkozónkon is, és a Balaton kerülő futáson is a második szakasz után visszakerült a lábamra, hogy együtt érjünk a célba!
Ma már nem futkározok benne, de ha tehetem, felveszem egy-egy mászkálós napra. Már lyukas is, meg koszos is, de ELSŐ SZERELEM :)
2015 km :)
Volt benne jó pár előadás, amiben elmeséltem a történetemet, ezzel adva erőt azoknak az embereknek, akik feladnák a kihívásaik közepette és nem hiszik, hogy Nekik is bármi sikerülhet!
Igazán hálás vagyok, hogy az életemben azokat a tapasztalatokat, amikről mesélek, mint például az újraélesztések, a betegségem körüli kihívások, a családi életünkben megélt kemény időszakok, a vállalkozásaink buktatói, stb...min-mind segítették, hogy meglegyen a tapasztalatom, és hitelesen tudjak mindent átadni belőle.
Egy barátom nem olyan régen azt mondta: " Igazán megdolgoztál azért, hogy megoszd az emberekkel a történetedet!"
Lassan elkészül a web oldalam, és lassan befejezem a könyvemet is.
Természetesen abban részletesen fogok beszélni arról, hogy mit tanul meg az ember fia-lánya abból, ha megél 9 újraélesztést. És majd részletesen elmesélem, milyen érzés lemenni a gödör legmélyére, megélni a legnagyobb félelmeket. Milyen érzés úgy lefeküdni, hogy nem mersz elaludni és milyen érzés úgy, hogy alig várod, hogy másnap legyen, és megéld a mindennapi csodát. Tudom, hogy nagyon sokan várjátok már.
De az már 2016 lesz...... :)

 


2015. október 16., péntek

Az első 30 km......:)

„Ha a félelmeidre hallgatsz, úgy fogsz meghalni, hogy sosem tudod meg, milyen nagyszerű ember válhatott volna belőled.”

  Kemény időszak, amin végigmentem. Őrületes meleg, sok-sok kihívás várt rám ezen a nyáron..
Először is a balatoni futás után, az első pihenőnapon,szó szerint lerágtuk itthon még az ajtaját is a hűtőnek, olyan farkas éhesek voltunk. Hiába, rengeteg kalóriát elhasználtunk, a szervezetünk pedig igényelte, hogy pótoljuk, így hát ettünk egy egész napon keresztül. Attinak azt mondta anyukám, amikor a balcsin befutottunk a célba, hogy " Meg ne engedd neki, hogy felfusson a Kékesre!"
Felfutottam...6 nappal azután, hogy lefutottuk a Balatont, felfutottam életemben először a Kékesre. 35 fok melegben, dél körüli indulással álltunk a rajthoz.
Azt gondolom, az egyik legnagyobb félelmem volt ez a futás is, úgy vert a szívem az indulás előtt, annyira izgultam, hogy fogom bírni a terhelést. Ráadásul az első métertől folyamatosan emelkedett a táv, így az első pár kilométer, ami bemelegedés szokott lenni, és akkor áll be a szervezetem, itt más volt. Forróság, magasság és folyamatosan azon agyalsz, miközben futsz felfelé, hogy mennyi van még...és akármennyire is tolod, nagyon lassan fogynak a kilométerek, és sokkal hosszabbnak érzed, mint bármelyik versenyen. Anyukámtól kikaptam a telefonba, mert kérdezte, merre vagyunk? Atti mondta, hogy most megyek a rajthoz...de megígértem, ha felérek, hívom!
Annak ellenére, hogy nagyon kemény volt,nagyon nehéz, élveztem minden percét. Csodálatos volt, hogy azon az útvonalon, ahol tavaly feltekertem, most futva is megteszem, mert ezt terveztem el:)
Nem volt a "menürendszeremben" más opció! Csak is az, hogy felfutok! És fel is futottam!
Jött a következő hétvége....újabb félmaraton, ezúttal a K&H félmaraton, 38 fokban, a városban, a forró aszfalton! Életem egyik legjobb futása volt! Élveztem minden percét. Annyira jó volt, hogy a lányok, akikkel futottam, mindenki szenvedett a melegtől, én meg élveztem, vigyorogtam mint a tejbetök, és ha kétszer kellett volna lefutni, szerintem azt is megcsinálom, annyira de annyira hihetetlen volt, hogy hetek óta, minden héten indulok valami versenyen. Én, aki soha ilyet még csak álmában sem gondolhatott, most ott futok a sok-sok ember között, senki meg nem mondja, hogy volt valamikor, valami is a szívemmel....csodálatos!


Ezen a félmaratonon lett egy fotó, ami nagyon tetszett, és lementettem a gépre. Attival megnéztük, mennyit változtam az egy év alatt, és döbbenten láttuk az eredményt. Ez van, ha nem azért kezdesz futni, hogy fogyj, hanem azért, hogy életben maradj! a 2 kép között 1300 km különbség van! Teljesen átalakult a testem, a szervezetem, és mindenem! Néha kell az embernek a visszaigazolás, de ez, azt gondolom, elképesztő változás! Szorgalmasan gyűjtöttem a kilométereket, haladtam a célom felé, és jött egy ki pihenőidő, már amikor annak lehet nevezni egy olyan 6 hetet, amiben bár nincsenek versenyek, Te mész és futsz, rendületlenül...40 fokban!
Augusztus 1.-én jött a következő verseny, egy újabb félmaraton, amit tökölön futottam, és sikerült eljutnom egy Ultraversenyre, amit Szekszárd-Baja között rendeztek!
Imi nevezett rá, és mivel nem volt kísérője, és nem akartam , hogy egyedül menjen a 81 km-es távra, igent mondtam a kíséretre. Hajnal 3-kor indultunk, és egész úton arról beszélgettünk, milyen lesz, mivel továbbra is elképesztő volt a hőség, 42 fokokat mértek azokban a napokban. Mivel az egész szakasz a Duna töltésén, a tűző napon volt, ember feletti volt a megmérettetés. Én beraktam a futócipőmet, mert gondoltam, hogy majd kocogok egy keveset! Imivel megbeszéltük,melyik pontokon fogom várni, frissítéssel. Minden olyan ponton, ahova oda mentem kocsival, beálltam a frissítőkhöz segítségnek. Ez nagy élmény volt, mert testközelből láthattam, érezhettem a futók minden pillanatát. A forróság egészen durva volt, perzselt a nap, fél távnál már sok futón látszott, hogy ez most nagyobb kihívás, mint amire számított. Imi elképesztő koncentrációval, tartalékolva az erejét, fogyasztotta a kilométereket. Folyamatosan az van bennem már elég rég óta, hogy én is Ultrafutó szeretnék lenni. Ez nem egy most kialakult érzés, nagyon-nagyon rég óta vonz a futás eme formája....annyira szeretnék már közéjük tartozni! Tudom, hogy ahhoz a testemnek még sokat kell erősödni, de látom magam, amint lefutom egyszer- hamarosan- én is egyben a Balatont!
Megfogalmazódott bennem, hogy meglepem Imit. Nem beszéltük meg, de arra gondoltam, biztosan segítség neki, ha az utolsó szakaszon futok vele, egészen a célig. Beszéltem a párjával telefonon, Viki nagyon izgult Imi miatt, hisz élete első 81 km-ét futottam, és mondtam Vikinek, hogy elé futok, és kísérni fogom a végén! 52 km-nél felvettem egy futó barátunkat, akinek ott lett vége a verseny, és elfuvaroztam a célig. Közben megbeszéltük, hogy helyesen cselekedett, mert 43 fok van, és még nem futott ennyit!
Beértünk, leparkoltam az autót, átvettem a futócipőmet, és elindultam a hőségben ( 12:45-kor) visszafelé a távon, Imi elé. Egy dologgal nem számoltam, illetve kettővel: hajnali 3 óta talpon vagyok, ide-oda furikáztam, beálltam a frissítésen segíteni, egy-egy szakaszon poénból, hogy segítsek a futóknak, eléjük futottam pár száz métert és befutottam velük a frissítésre...tehát, nem voltam kipihenve.
Második: 12:45-kor, 43 fokban elindultam a tűző napon, és el is tévedtem egy kicsit..a szervezetem nem fokozatosan, reggel óta szokott hozzá futás közben a hőséghez, hanem beledobtam egyenesen a forróság közepébe! Megtaláltam Imit és elkezdtünk együtt futni tovább. Egészen halkan mondom, hogy "picit" nehezebben ment, de nem foglalkoztam vele, mert arra figyeltem, hogy Iminek minden meglegyen, beszélgessek vele és segítsem Őt. 26 km lett, mire célba értem.....az utolsó 3 km-en olyan szenvedéssel, hogy nem, hogy Én segítettem Iminek, inkább ez fordítva sült el! Imi végól előre ment, mondtam neki, menjen és ne velem foglalkozzon, mert nem szeretném, hogy miattam legyen rosszabb ideje. De azt hiszem , most volt az a pont, amikor komolyan elgondolkodtam, hogy nem fogok tudni beérni, és szégyen szemre, segítséget kell hívnom. Sétáltam 200 métert, futottam 500-at, majd séta, és ez így ment felváltva. Volt mellettem egy másik futó, aki hasonlóan szenvedett, így kb.2 km-en együtt szenvedtük meg a távot. Emlékszem, hogy az utolsó kb.500 méternél megbeszéltük, hogy kezdjünk el valahogy futni, hogy mégiscsak úgy érkezzünk be, és egymásnak erőt adva így is tettünk! Vonszoltam magam, és arra gondoltam, összeesek majd a célkapuban! Valószínűleg a fejem
is ezt üzente, mert egyből mindenki megölelgetett, majd leültettek egy székre, és egy fiatalember el kezdte nyomkodni a lábaimat, dörzsölgette és folyamatosan csak azt mondogatta, hogy nagyon ügyes vagyok...én pedig hajtogattam, hogy én "csak" 26 km-t futottam...de a nyakamba akasztottak egy érmet, mert azt mondták, megérdemlem! Csodálatos volt átélni azt a szeretetet és figyelmet, amit kaptam, kaptunk ezen a versenyen!Kaptunk ételt, italt, gondoskodtak mindenkiről, és annyira jó volt ott lenni az "Ultrások" között.....
A haza felé vezető utat végig röhögtük, kínunkban, hiszen mindkettőnknek fáj mindene.Imi egy hős volt, lefutott 81 km-t, tűző napon, rekkenő hőségben. A benzinkúton, ahol megálltunk, alig bírtunk kiszállni a kocsiból, nagyon élveztük ezt a napot! Másnap meg nyalogattuk sebeinket :)
Még csak az augusztus közepénél jártunk, de már megint versenyről-versenyre mentem. Megbeszéltük a csapattal, hogy elmegyünk egy igazán csajos futásra, így 12-en indultunk az Irongirl futáson, csak mert olyan csajos!
Elhoztam a rajtcsomagokat , megszerveztük, hogy együtt megyünk, tök jó buli lesz az egész . Vihogtunk, fotóztunk,
élveztük az egészet, bár nekem aznap már valami nem stimmelt a szervezetemmel, de nem foglalkoztam vele. Elindult a verseny és minden ment simán. Nem volt túl meleg, kényelmesen lefutom ezt a 10-est, gondoltam....nagy örömömre egy olyan futó barátom is indult ezen a versenyen, aki nekem egyik nagy példaképem, és öröm volt, hogy vele futhatok, ha nem is az Ő ütemében....5 km-ig ment minden simán, majd egyszer csak annyira el kezdett fájni a hasam, a gyomrom, mit tudom én mi...de olyan nagyon, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Nem baj, nem érdekel, lefutom.....de még így soha nem futottam, azt sem tudtam eldönteni, hogy toi-toi-t keressek, vagy mi van.Görcsölt, elképesztően rosszul kezdtem érezni magam de nem
adtam fel, csak azért sem! Alig vártam, hogy ráforduljak a célegyenesre, és csak az járt a fejemben, hogy "akkor is megcsinálom"! Beértem, beestem, még felfogtam, hogy Kropkó Péter akasztotta a nyakamba az érmet, de nem láttam már szinte semmit. Elcsoszogtam pár métert, görnyedve, mert nagyon fájt, és mondtam a lányoknak, hogy én most egy kicsit összeesek....Ők meg azt sem tudták, mit csináljanak. Kérdezték, hogy hívjanak -e orvost, mondtam, hogy szó sem lehet, mindjárt jobban leszek, nem tudom, mi ez.
Kb. fél órát fetrengtem, csináltunk pár fotót, és lassan elkezdtük
összeszedni magunkat. Még odamentünk az eredményhírdetzéshez,
ahol Garami Kata, akire felnézek, megnyerte a versenyt, és annyira boldog voltam, hogy találkoztunk és megölelhettük egymást!
Odamentem még Péterhez is, mondtam neki, hogy tudom, hogy tavaly novemberben, amikor találkoztunk egy konferencián, akkor megígértem, hogy jövök a teljes Iron Man-re, de ez az év a futásé volt, megerősödtem, és ha Isten is úgy akarja, jövőre már indulhatok! Ez is egy cél az életemben, és szép lassan ezen az úton

is elindulhatok, de egyik lépés a másik után, nem lehetek türelmetlen.
Így is sokszor feszegetem a határokat.....fotó, puszi, ölelés, indulás haza, egyre rosszabbul voltam. Itthon fetrengés, másnap edzésszünet, és hát persze, benyaltam valami nyavalyát, ami ráment a gyomromra...ettől voltam rosszul. Hát ezzel elszenvedtem vagy 2-3 hetet, ami folyamatos harc volt, mivel azzal foglalkoztam, hogy nehogy emiatt lemaradjak a km gyűjtésben, mert akkor hogy is lesz meg a 2015 km-em ...mire elindultunk a Wizz Air-en, azt gondoltam, minden rendben lesz...
Atti első félmaratonja volt, és egész augusztusban alig futott, és folyamat azzal cukkoltuk, hogy mi lesz? Hát mi lett volna? Könnyedén lefutotta a félmaratont, és most először, a teljes távon, végig együtt futottunk ! Annyira jó volt! Megbeszéltük az elején, hogy mindenki a saját ütemében fog futni, és majd a végén találkozunk, de végül Atti úgy döntött, neki az én ütemem a jó, mert akkor nem futja el az elejét. Együtt mentünk, élveztük, és nekem az utolsó 3 km-en megint előjött a nyavalya a gyomromban, ami miatt szenvedős lett a vége, de akkor is együtt futottunk be a célba!

A félmaraton mániában elérkeztem a 3.-ik állomáshoz idén, meg van az őszi is, már csak a novemberit kell lefutnom, és az egész éves eredményt is elismerik! Hajrá! A 2015 km-ből is egyre kevesebb van....haladok!
Szeptember elején elkezdtem egy gyógyközpontban dolgozni. Egy olyan csapatban, ahol egytől egyik mindenki az emberek gyógyulását segíti, úgy, hogy megkeressük a lelki okokat, különböző alternatív gyógymódokkal, terápiákkal segítünk. Hozzám is sokan járnak, mivel az az út, amit bejártam, az a tapasztalat, amit megéltem, sok embernek kapaszkodó, egy mankó, egy kinyújtott kéz, amit ha megfog, úgy megy végig a saját útján, hogy ott vagyok mellette, segítem, hiszek benne, és ami a legfontosabb, nem hagyom, hogy megálljon fél úton!Előadás sorozat indult el, aminek a címe mi más is lehetne, mint :   "Visszadobtak" !
Beszélek, mesélek, és közben én is egyre könnyebben dolgozom fel a történteket, jövök rá megoldásokra, válaszokra. Azt gondolom, ezt a feladatot kaptam. Hogy a végig járt utamat megosszam az emberekkel, elmeséljem a mélységeket, az örömöket és a nehézségeket. Az életben nincs is más feladatunk, mint hogy felismerjük, mi is a Feladatunk! és ha ezt felismertük, akkor csak tegyük a dolgunkat aszerint! Nem kell semmit túl gondolkodni. Csak megtanulni a saját énekünket énekelni, és élvezni minden pillanatát. A siker, amit sokan annak alapján mérnek, hogy ki, milyen vállalkozás hozott létre, milyen vagyont halmozott fel, vagy milyen nagyságokra tört, igazából csak illúzió!

Az igazi siker, azt gondolom, az , amikor nap-mint nap úgy tudsz belenézni a tükörbe, hogy olyan ember néz vissza, aki az élete minden területén , igazán a "saját életét éli"!

A kitartás, az egyik leginkább elismert emberi tulajdonság. Mégis, sokan az életükkel kapcsolatban tett álmok mellett azért nem tartanak ki, azért söprik a fiókokba, mert hosszú évekig nem is látják, hogy megvalósulhat....32 évet vártam arra, hogy érem kerülhessen a nyakamba, egy sport teljesítmény miatt, és soha egyetlen pillanatra sem rendült meg a hitem, hogy megvalósulhat-e az álmom! Nem számít, meddig tart! Akkor fog megvalósulni, amikor készen vagy rá! Csak légy felkészülve, amikor már a sarkadban van!
Minden kihívás, nehézség, egy lépcső, hogy közelebb kerülj az álmodhoz, hogyan is gondolhatja bárki, hogy nem abba az irányba megy az élete, ami a szíve vágya! Kérdés: "Ki tudod -e mondani a szíved vágyát? :)"
Jött az október, jött az első 30 km-em. A 30. Spar Maratonon lefutottam 30 km-t ! Egy újabb mérföldkő, egy újabb lépés az Ultra felé...esőben, hidegben, semmi sem számított, csak az , hogy megint egy lépéssel közelebb lehetek a célomhoz.
2015 km-ből 1610 km már az enyém, lépésről-lépésre megyek előre,egyik lábam a másik után...


„A mély elkötelezettség egy álom iránt nem jelent korlátokat és kényszert: felszabadít. Még egy bonyolult, kanyargós ösvény is elvezethet a célodhoz, ha egészen a végéig elmész.”


folyt.köv.....

2015. június 18., csütörtök

2015 Km örömei és nehézségei....2.rész - Az Ultrabalaton

" Amikor eldöntöd, hogy bajnok leszel, megszűnsz átlagosnak lenni, mert az átlag ember nem hoz ilyen döntést!"


  Kemény volt ez az április,és a május is. Áprilisban, a Vivicitta után egy héttel mentünk Székesfehérvárra, egy újabb félmaratonra. Egy hétre rá, hogy lefutottam életem első FM-jét, már mentem is a következőre. Óriási boldogság! Nagyon élveztem, csodálatos verseny volt, gyönyörű útvonal, és az időm is jól sikerült. Nem voltam fáradt és nem voltam lassabb sem. Élveztem minden pillanatát! Áprilisban még egy kicsit kevesebb km-t gyűjtöttem, csak 147 km lett, de jól álltam már a kilométergyűjtésben.
Nagy-nagy izgalom volt már az UB miatt. Közeledett a Balaton körbefutása, és kitűztük célul, hogy mindenki felülmúlja önmagát. Ezt már januárban eldöntöttük, amikor még nem voltunk meg 6-an a futásra. Ugyanis 6 főre adtuk le a nevezésünket, de nem volt 6-ik ember akkor még. Megbeszéltük, ha kell, 5-en megcsináljuk.( 44 km/fő).....Józsi lett a hatodik, aki szokott futni, meg vízalatti rögbit játszik, ezért szívesen csatlakozott hozzánk. Volt már több ilyen csapat futáson, pl. a BBU-t is megcsinálta csapatban 2013-ban, amikor nekem életem első bringaversenyem volt ugyanaz a táv.:)Megbeszéltük azt is, hogy együtt rajtolunk, az első pár száz métert együtt futjuk, és a végén az utolsó 3,2 km-t is együtt fogjuk teljesíteni :)
Még húsvétkor csináltunk egy csapatfutást, ahol sikerült Józsinak lesérülnie, nagyon fájt a térde, de bizakodóak voltunk, hogy az UB-ra rendben lesz! Sikerült baráti alapon megoldanunk a szállást is, már kezdett minden összeállni. Május 1-re kitűztük, hogy csinálunk egy Balatonfelkészítő futónapot- 5x futunk 7 km-t 2 óránként.
Reggel 9-kor kezdtük, majd 11,13, 15, 17 h. összesen 35 km volt a cél. Nem tudott mindenki eljönni, de aki ott volt, hősiesen megcsinálta. Négy etapot tudtunk lefutni, mert olyan eszeveszett eső kapott el minket, hogy egyöntetűen leszavaztuk az ötödik 7 km-t. Így is megvolt, amit szerettünk volna, hiszen az volt a cél, hogy megtapasztaljuk, milyen újra- meg újra elindulni futni, mindegy milyen fáradt vagy! Élveztem, bár nem mondom, hogy nem fájt. Jó érzés volt úgy befejezni a napot, hogy megcsináltuk! Kezdtem tényleg izgulni, és közben a várakozás is ott volt. Május 9.-én volt egy EU futás, 11 km-es távval, Budapesten, majd május 17.-én a Coca-Cola Női futógála, amin megint csak bevállaltam többed magammal, a 2+5+10 km-es távot, egymás után. Na ez nagyon kemény volt.
Először is 1 éve, ezen a versenyen indultam először, ezért nagyon jó érzés volt úgy elindulni, hogy mindegyik távot teljesítem. Másodszor, mivel a 2 km-el kezdtünk, hát mit nekem, futok egy kicsit gyorsabban, majd rá fél órára következett az 5 km, amit persze megint gyorsabban futottam a kelleténél, ezért mire jött a 10-es táv, már volt minden baj....nem baj, erősek vagyunk, megcsináltam, boldog voltam, de fájt! Sok volt, mert hajtottam magam. Meg is fogadtam, hogy jövőre nem foglalkozom az idővel! Szerintem legalább egyszer mindenki beleesik ebbe a hibába....:)
Imivel leadtuk a nevezésünket a Kékes Csúcsfutásra, ami az UB után van 6 nappal .....mondtam neki, hogy nem vagyunk teljesen normálisak! Atti azt mondta, Ő max. elkísér :)
A május 24.i hétvégét kihagytam versenyek tekintetében , és már minden nap csak visszaszámoltam, mindjárt itt az UB!!!! Tavaly, amikor megfogadtam, hogy lefutom, olyan távolinak tűnt, és most itt van, még 5 nap és indulunk.
Atti minden nap egyre jobban izgult, sőt, parázott....Csabának, a kerékpáros kísérőnknek 3 héttel a Balcsi előtt  beállt a dereka, mozdulni sem bírt.....Józsi lába reméljük rendben lesz!
Csütörtök reggel telefonált Józsi, hogy van egy kis gond.....szerdán elment futni egyet, hogy tesztelje a térdét, és most nem tud mozdulni, nagyon fáj, megpróbál szerezni egy beugró futót maga helyett és eljön bringázva a párjával, Lillával. Majd este hívott, hogy a srác, akit megkért, mégsem tud jönni. Ekkor már mindenki ideges volt...én kiírtam a facebook csoportba, hogy keresünk beugrós futót, majd felhívtam Imit, hogy mi legyen!
Két perc beszélgetés után azt mondta, :
-Figyelj, ez történhetett volna ott is, a versenyen, az első kilóméteren, akkor mit csinálunk? Megcsináljuk 5-en, nem?- mire én: -Hát igen!
-Akkor vedd le, nem keresünk senkit, meg fogjuk csinálni! - és kiírtam a csoportba, hogy meg van az ember!
Péntek reggel összecsomagoltunk és irány a Balcsi, tésztaparti, ismerősök, puszi, ölelés, végre megvan mindenki :)
Szétosztottuk a plusz kilométereket, a két autós pedig felosztotta, kit, hol, mikor vesznek fel és még felállítottunk egy kb.időt, amit Kitty előző nap rakott össze, a távokra és futókra lebontva. A terv szerint 23 óra alatt beérünk, ha tudjuk tartani az időt, a plusz kilométerek miatt is csúszhatunk, de a lényeg: MEG FOGJUK CSINÁLNI!!!!
Kimentünk még néhány fotóra. Ez a Balatonölelős kép, ami készült rólam, az örökre emlékezetes marad a szívemben. Megkértem Attit, hogy így legyen egy képem, és odaálltam, és néztem a hatalmas tavat, és olyan nagyon izgultam! Tudtam, hogy én voltam a felbujtó, kitaláltam ezt a futást, beneveztem a csapatot, végig edzettem, felkészültünk, és most itt állok, meg fog valósulni egy újabb álmom, és itt áll mögöttem nyolc ember, Kitty, Kriszti, Atti, Józsi, Imi, Csaba, Lilla és Zoli, és én nagyon félek......tudom, hogy a félelmeim mögött vannak a legnagyobb csodák...de ez a tó hatalmas....nagyon kemény volt tavaly körbetekerni....nagyon fájt akkor, most meg futva....Istenem, adj hozzá erőt!.....
Visszamentünk a szállásra és felkészültünk a másnapra!Megbeszéltük még azt is, hogy majd lesznek holtpontok, fáradtak leszünk és nyűgösek, mert nem fogunk aludni sem, de bárki, bármit mond, hisztiből teszi, és nem fogunk megbántódni, mert van ilyen amikor az ember koncentrál...
Még sírtam egy kicsit mielőtt elaludtam, és imádkoztam, hogy körbeérjünk! És reggel elindultunk a rajthoz. 10:55-kor volt a mi időnk, ekkor szólítottak a rajtkapuhoz. Készült rólunk csapatfotó, és együtt indultunk el. Az első szakaszt a csapat döntése alapján én kaptam :) Boldog voltam. Már nem volt izgalom, csak koncentráció, szépen ment minden, Csaba és Lilla kíséret, mindig volt kihez szólni, gyönyörű volt minden. Meleg volt, északi part, emelkedők, kihívások...volt ahol fájt nagyon, volt ahol megsültünk- pl. Atti a Balatonfüredi szívatós szakaszon, ahol azt hittük, Ő sem tud tovább futni, olyan feje volt.....Mindenkinek volt emelkedő, amin átlépte a saját határait, voltak holtpontok éjszaka, és volt amikor kifejezetten jól esett egy biztató szó a bringásoktól. Mindenki erőn felül teljesített, Csaba végig ott volt a bringán, elképesztő volt, hogy egyben, ilyen lassan, a mi futó sebességünkkel tekerve kitartott :) Lilla és Józsi váltották egymást, de Lilla az első 110 km-t egyben tekerte velünk. Az emelkedőket, amik a tavalyi emlékeimben is úgy élnek, nehezebb tekerni, mint futni.....amikor beült a kocsiba, és Józsi átvette a bringát, olyan fáradt volt, hogy alig bírt vezetni, de egyetlen egyszer sem mondta....fantasztikus csaj! Kriszti és Atti akik még sosem futottak ilyen sokat, hősiesen rótták a kilométereket. Mindig majd meghaltunk, mikor egy-egy váltópontra értünk, de utána valahonnan megint erőt gyűjtöttünk és mentünk tovább. Tartottuk az időt, sőt- Imi mindig spórolt időt, mert nem bírt magával, gyorsan futott....ez arra volt nagyon jó, hogy mikor valaki belassult, akkor sem veszítettünk sokat :)
Zoli is szintén végig koncentrálta a Balcsit, hisz végig vezetett, észben tartotta a "kit-hol-mikor kell felvenni" projektet. Kitty bevállalta a legmeredekebb és leghúzósabb északi szakaszt, és a nyűgös éjszakaiból is cserélt velem egy részt. Imi volt, hogy átvett olyan részt is, ami nem volt az övé, de megkértük és tovább futott még egy váltópontig...őrületesen , elképesztően nagy kihívás volt, de csináltuk rendületlenül!
Minden váltás között pihentünk a kocsiban és ettünk, pótoltuk a kalóriát. Imi kb. egy konyhára való élelemmel jött, volt, hogy cipőkanállal evett, mert az volt kéznél....akkor ezek teljesen természetes pillanatok voltak, csak napokkal később tudatosult és nevettünk :)
Volt hascsikarás, bokorba rohanás, de tudtuk, meg fogjuk csinálni. Az utolsó 50 km-nél már hiába voltunk közel, annyira távolinak tűnt, annyira hosszú időnek. Az utolsó 10- nél emlékszem, hogy már annyira fájt mindenünk, hogy kínunkban csak nevettünk és sírtunk egyszerre. Beszéltem útközben egy egyéni futóval, aki 56 éves volt, és most futotta az 5.-ik UB-ját. Elmesélte, hogy 46 volt, mikor elkezdett futni, és 5 évre rá indult el először egyéniben ( Én is így tervezem ......) Bízom benne, hogy célba ért. A legtöbbet használt mondatunk : " Ne felejts el chippeltetni!!!"- volt.
Elérkeztünk az utolsó 3,2 km-hez. Együtt mentünk végig, bele-bele sétálva, de már senkit nem érdekelt az idő, csak mentünk, fogalmam sincs, hogyan. Beérkeztünk a célegyenesbe, lecsippantották az időnket, és megállítottak, hogy megvárjuk az előttünk beérkezőket, és utána Mi is úgy érkezzünk be, hogy csak ránk figyeljenek. Bemondták, hogy megérkezett a "Visszadobtak" csapat. Tapsoltak, éljeneztek, fantasztikus volt minden, ott voltak a szüleim, eljöttek a befutóra, fotóztak minket, majd ölelgettek, megkaptuk az érmeinket és összeborultunk, Csodálatos pillanatok voltak, más emberek lettünk! Körbefutottuk a Balatont 25 óra alatt! Többet futottunk, mint terveztük! Megléptük önmagunkat mindannyian! Ez már örökre a miénk marad. Ez után az UB után akár mikor találkozunk, beszélünk, belenézünk majd egymás szemébe, más lesz az a nézés, más lesz már az az egy szó, minden más lesz, hiszen mi - Barátok lettünk! :)


„Az erő nem a fizikai képességekből fakad. A legyőzhetetlen akarat a forrása.”

Folyt.köv......


2015. április 23., csütörtök

2015 km örömei és nehézségei.....1.rész

„A változások csak akkor következnek be, amikor valami olyat teszünk, ami abszolút nem illik bele az általunk megszokott világba.”


   Az igazán nagy álmaink mindig a félelmeink mögött vannak. Ezt megtapasztaltam már nagyon sokszor az életemben. És az is igaz, hogy nagyon kevés dologért vagyunk képesek igazán küzdeni. Azok, amikért tényleg megmozdulunk, az esetek nagy többségében nem pénzben kifejezhető dolgok. Olyan titkos vágyak, amikről sokszor nem is beszélünk, Ez így volt nálam is. Hosszú évek óta vágyom sok-sok mindenre, de hiába vagyok most már 27 éve együtt a párommal, Attilával, még neki sem mondtam el soha eddig, mire is vágyom legbelül. Valahogy sikerült teljesen mélyre ásnom, és jól eltüntetnem, nehogy véletlenül is kiderüljön...miért is? mert legtöbben attól félünk, hogy kinevetik, legyintenek rá, bolondnak gondolnak, ........mert amik legbelül vannak, valld be Te is magadnak őszintén- teljesen ellent mondanak minden megszokottnak, sok esetben a lehetetlen kategóriába sorolható vágyak közé tartoznak.
  Így volt ez nálam is, hiszen ez a sport utáni vágy, mindig is elnyomott álom volt. Ezért nem is beszéltem róla, nem írtam le soha, minek, úgysem lehetséges...és megpróbáltam ezen kívül megkeresni, mi az ami még a vágyam. De egyszer csak átléptem a félelmemen, és a legmerészebb vágyaimban sem gondoltam volna, hogy valaha az életben eljutok oda, hogy lefutok egy félmaraton és alapítok egy saját sportegyesületet.
  2014 decembere vízválasztó volt az életemben. Sok mindent átértékeltem. Beteg a kislányom. Már második éve harcolunk a genetikai rendellenességgel, ami valahogy egyszer csak megborult a szervezetében. Vannak már azzal kapcsolatban feltételezések, hogy mi okozta, de azt gondolom, sosem lesz kimondva hivatalosan. Decemberben egy hét leforgása alatt kaptam két "jobb egyenest". Az édesanyám infarktust kapott, nagyon megijedtünk, és azon a héten azt mondta a lányom ortopéd orvosa, hogy lehetetlen lesz megúsznunk a gerincműtétet, olyan rohamosan romlik a lányom állapota!
Ez nagyobb sokk mint amikor rólam mondanak valamit, vagy velem van gond, ezt nem lehet átadni, hiába is próbálom! Dühös voltam és tehetetlen! Édesanyám szerencsére átvészelte a betegséget és hála Istennek, megfogadva minden tanácsot, felépült, nem mellesleg egy nagyon káros szenvedélytől sikerült megszabadulnia, ami azt gondolom, óriási siker!
De, egy gerincet nem lehet kicserélni, ott nincs szervdonor....a szilvesztert egyedül töltöttem. Teljesen egyedül azért nem, mert 4 kutyám volt velem, de a gyermekeim elmentek a barátokkal, Atti dolgozott, én meg, hiába hívtak el az unokaöcsémék, nem mentem sehová, mert nem akartam a kutyikat egyedül hagyni.
Egész éjjel járt az agyam, minden féléket átgondoltam..mi az, ami igazán számít? Számot vetettem az évvel, az előző évekkel, és rá kellet jönnöm, tovább kell haladnom a félelmeim útján!
Meghoztam egy különös elhatározást. Mégpedig azt, hogy komolyan elkezdek futni! És ha már komolyan, akkor lefutom a 2015 km-t, és megcsinálom a Félmaraton mániát is!
A futás először is fantasztikus pszihológus, másodszor pedig fantasztikus pszihiáter :) Biztos voltam benne, hogy segíteni fog tisztán látni, és megtalálom a megoldást ! Elhatároztam, hogy most egy darabig nem akarok senkivel találkozni, telefonon beszélni, összerakom magam, bármeddig is tart! A telefonomat lenémítottam és Január 1.-én már 9 órakor futottam, 9 km-t a vad minusz 12-ben. És egész januárban összesen 194 km-t futottam le. Mindent rögzítettem az edzésnaplómba, és figyeltem, hogyan fejlődök. Közben hetente 3x megmaradt a spinracing is! Közben volt időm magamba mélyedni. Január végén mentünk a Futónagykövet találkozóra, ami fantasztikus élmény volt. Ott a futáson elkezdett nagyon feszülni a sípcsontom belső fele a jobb lábamon. Mindegy, nem futottunk sokat, és közben beszélgettem is, csak később említettem Szabinak, a Szegedi futónagykövetnek, hogy fáj és nem múlik...Éktelenül feszült, be is dagadt a lábam, de este a vacsi után mentünk fürödni a tetőtéri medencébe, és az egy kicsit hűsítette.
Másnapra enyhült, reggel újra futás, megint fájt...nem baj, mondtam, hazamegyek és pár napot pihentetem. Közben a lányom hátával is mentünk kontrollra, igazgatták a korzettjét, és próbáltak mindenféle tanácsot adni. A február lazábban telt, sokat pihentettem, nem futottam csak 110 km-t.
Amikor pihent, akkor jó volt, amikor mentem futni, akkor először fájt, utána futás közben enyhült és utána megint. Volt, hogy tapaszoltam, volt, hogy fájdalomcsillapítóval kentem, és közben azon izgultam, hogy mi lesz áprilisban, a Vivicittan, amikor is lefutom életem első félmaratonját.
Márciusban már jobb volt. Talán többet hagytam pihenni, vagy talán, esetleg a lábam rájött, hogy úgyis futok, kár harcolnia ellene, és egyszerűen beadta a derekát...:) Február végén megünnepeltük a 25.-ik házassági évfordulónkat és elmentünk, illetve elzavartak a szüleink Harkányba pihenni, 4 napot! Ott sokat pihentem szintén, meg a víz is jót tett és futottam is és közben megszületett a fejemben az elhatározás, megalapítom a sportegyesületemet.
Megkezdtem a szervezést, beszéltem olyan sportbarátokkal, akik környékbeliek és összeraktam 10 olyan embert, akikkel március 8.-án alakuló közgyűlést tartottunk!
Vasárnap délután volt a megbeszélés, rengeteg papírmunka előzte meg, és még több utaánajárás, jogszabályok, beadandók listája, stb...és nagyon izgultam, hogy mindenki, aki benne van, eljön hozzánk, és körbeüljük az asztalt , és hivatalosan is megalakulunk és mindezt egyszerűen a legmélyebb félelmemből hoztam elő ! Húúúú, még most is libabőrös leszek attól az érzéstől, amit éreztem amikor mindenki itt volt és az egyesületet megalakítottuk.
Óriási boldogság, óriási dolog ez!
Lettek tervek, hogy lesz majd az első versenyünk, miket fogunk elérni közösen, hova megyünk majd versenyekre és milyen saját versenyeink lesznek. Fantasztikus érzés ! Minden nap azóta ezen dolgozunk közösen, nagyon büszke vagyok, hogy az az ember, akinek a szeme sem rebbent 2 éve, mikor elmentem hozzá egy edzésre, az EDZŐM, Veronika, az alapítók között van, elsőként mondott igent az egyesületre és Alelnökként áll mellettem!
Hihetetlen, hogy ez megtörtént! Olyan hálás vagyok azért, hogy Isten megtanított arra, hogy mi az én utam, a feladatom. És türelemmel áll mellettem, hogy magamtól rájöjjek minderre!
Pomázi Futó Bajnokok Se. Készül a honlapunk és várjuk az engedélyeket. Közben tervezünk!
Március végére már egész jó volt a lábam, és fantasztikus dolgok történtek a kislányomnál is! Találtam az interneten egy megosztást egy olyan fotóval, amin egy hasonló problémával küzdő srác háta látszik....felhívtam a cikkben szereplő hölgyet, és a telefonban elmeséltem neki a történetünket...a válasz nem volt túl biztató, mert Dórikának olyan súlyos már a folyamat, hogy nem biztos, hogy elvállalja. Kaptunk egy időpontot, és megbeszéltük, hogy ne reménykedjünk. A személyes találkozó alkalmával mégis úgy döntött Kata , hogy elkezdi a háta kezelésé egy teljesen más módszerrel. Publikálva lesz Dórika esete, annyira döbbenetes az eredmény már most! Egyszerűen hagynom kellett, hogy jöjjön a megoldás, és megérkezett. El kellett engednem minden félelmemet, bele kellett mennem a saját belsőmbe, hagyni kellet, hogy történjenek a dolgok, rajta kellet maradnom a félelmeim útján, és elindult valami.!
Erről beszélek mindig, csakis a félelmeink mögött tudnak megbújni az igazi vágyaink. És nem szabad görcsölni! Hagyni kell, elengedni....

És közben ment a felkészülés a félmaratonra! Márciusban már olyat is csináltam, hogy Pomázról bementem hévvel az Árpád hídig és onnan kifutottam a XVII.-be, anyukámékhoz. Végig a Rákos patak mentén, olyan klassz volt. Azon gondolkodom, lehetnék-e ultrafutó?? :)
Oda kellett figyelnem mindenre, nehogy túledzem magam. Eljött a nagy nap.
3 nappal előtte volt az utolsó laza futásom, onnantól már csak a gyomorkuruttyolás és egyéb izgalom következett. Szombaton este már elaludni sem bírtam. A BátorTábor színeiben indultam, nekik gyűjtöttem. Dórika miatt találtam rájuk, színpatikus a küldetésük, szerettem volna én is hozzájárulni a céljaikhoz. Büszkeség volt, hogy a lila pólóban futhatok!
 Hajnal 5-kor már felkeltem, nagyon-nagyon izgultam. 7-kor már indulásra készen, felöltözve futócuccban, plusz meleg felső, váltócucc a táskában. Atti nem nevezett, szurkolni jött most! Hévvel mentünk ki, teljesen értelmetlen lett volna kocsival, parkolni sem lehetett. Rengeteg ember, óriási hangulat! A Bátortábor sátornál készült pár fotó, bemelegítés is volt, csináltunk mi is csoportképet, a Pomázi csapattal és irány a rajtzóna!Addigra már tényleg nagyon izgultam. Beállítottam a telefonomon a zenéket, amiket vagy hallgatok majd, vagy nem, az Endomondót is elindítottam és csak vártam. Szakaszosan indítottak, én és még 2 barátom a 3-as zónából indult. Így mi együtt vártunk. Magdi, akinek már több tapasztalata van, ellátott még jó tanácsokkal.
Megfogadtam, hogy végig mosolyogni fogok. Mindegy mi lesz, fájni fog-e vagy sem...én biztosan mosolyogni fogok! Elvégre ez az első, és az csak egyszer van :)Végre mi is elrajtoltunk, Magdi a lelkemre kötötte: El ne fusd az elejét! Elindultam, és minden lépést nagyon élveztem. A sok befektetett munka meghozta a gyümölcsét, imádtam minden percet, fantasztikus érzés volt végig futni, hátamon az "első félmaratonom" felirattal..én Sallai Zsuzsanna, a szívműtött, újraélesztett, itt futok a sok-sok félmaratonistával, és élvezem, jaj de nagyon élvezem! Csodálatos élmény, leírhatatlan, hiszen ez egy olyan álom, ami ott volt a szívem mélyén, amiről sosem beszéltem. Lefutottam a félmaratont! 2óra 14 perc alatt! Jóval jobb idővel, mint amire számítottam, bár nem ez volt a legfontosabb. Befordulva a célegyenesbe olyan boldogságot éreztem, ami semmihez sem hasonlítható! Igen, megcsináltam! Sírt az Anyukám, nagyon sírt, mert sose gondoltuk volna, hogy ez fog történni. Sírtam én is, a fotózás után, mert bár annyiszor elképzeltem, milyen lesz majd célba érni, és akkor mikor elképzeltem, főleg a futásaim közben, mindig sírtam is rendesen, a célban valahogy nem jött...csak egy kicsit később. És boldog voltam, és megyek most hétvégén is Székesfehérvárra, újra lefutni a félmaratont!
És megjelent egy cikk rólam a Nők Lapjában!Arról, hogy mi a történetem, és felhívták a rokonok a családot, hogy láttak az újságban! És gyógyul a kislányom! És jól van az anyukám!
És fantasztikus kalandok várnak még.......


.........Megjártam az igazi mélységet, hogy felkapaszkodhassak az igazi magaslatokra!............



2015. február 4., szerda

" Az álmok tényleg valóra válnak, ha valóra váltod őket!"

„Soha nem lehetsz túl öreg egy újabb cél kitűzéséhez és egy      újabb álom megálmodásához.”

Az első napi futás előtt



   2013.május 1-én egy olyan útra léptem, ami félelemmel töltött el, viszont a szívem mélyén már gyerekkorom óta nagyon vágytam. A sport volt számomra az egyik megközelíthetetlen ismeretlen, az irigyelt világ tele kihívással, egy olyan világ ami nekem annyira messze volt és annyira lehetetlen volt, hogy soha, senkinek nem beszéltem róla. Minek is..az ember legbelül, a legtitkosabb vágyait csak magában tartogatja, ha csak egy szép napon elő nem bújik, mert akkor már megállíthatatlanná válik.
Nem volt olyan sport esemény, videómegosztás, kisfilm, ami miatt bent tudtam volna tartani a könnyeimet, amikor az adott sportoló elérte célját. Minden alkalommal vágyakozva néztem, milyen csodálatos dolog lehet átélni azokat a pillanatokat, örömöket.
És most , közel 47 évesen, az elmúlt másfél évben, átélhettem....megízlelhettem.....beérhettem.....
2015. Január 31.-én, Pomáz Város Futónagyköveteként léphettem be Siófokon a Balaton Hotelbe, 110 Futónagykövet közé. Olyan emberek közé, akik aktív sportolók hosszú évek óta. Akik közül jó néhányan évek óta Futónagykövetek.Akik közül sokan hosszú évek óta futnak, triatlonoznak. Akiknek neve már fogalom, ismerik Őket.
Ott álltam a becsekkolásnál, zavarban, izgatottan, és mégis természetesen, hogy átvegyem a hétvégéhez kapott személyes, névre szóló csomagomat, amiben a hétvége programja, és egyéb segédanyagok vannak. A saját pólómat, amiből most csak 1 db van a világon, és az van ráírva, hogy BSI Futónagykövet, Pomáz.
Igen, izgultam. Sosem voltam még együtt ennyi Futónagykövettel, és nagyon-nagyon vártam, hogy tanulhassak tőlük, tapasztalatokat kapjak, és tudást, hogy jövőre, amikor megint jön a találkozó, én már úgy legyek ott, hogy Tettem már valamit!
Fantasztikus volt! Imádtam! Olyan szeretettel fogadtak és annyi mindent tanultam!
Futottunk közösen rögtön a megérkezéskor. Mindenki együtt, nem sietve, csak élvezve a jeges Balaton látványát a gyönyörű napsütésben. Tanultunk magunkról, arról mi az ami igazán számít! Mi az, ami olyan emberi érték, amiért igen is érdemes kiállni minden nap, mi az amit programozunk magunkban és milyen programok szerint éljük az életünket.
Tanultunk a szívről, az erekről és a mozgás fontosságáról. És azokról a fránya sérülésekről, amiket elszenvedünk, ha nem vagyunk elég türelmesek magunkkal és siettetjük a fejlődést, hamarabb akarjuk learatni a babérokat, mint ahogy a testünk felkészülne rá. A pihenés fontosságáról, arról, hogy " A jó futó pihenni is tud! "
Átadták tapasztalataikat olyan Nagykövetek, aki már évek óta nagy eredményekkel haladnak előre az úton és mutatják nekünk is az irányt. És csoportokban beszélgettünk az adott térségek lehetőségeiről, célokról. A szombat estét egy kis fürdéssel, szaunázással és lazítással zártuk, és persze sok-sok beszélgetéssel, ismerkedéssel és tapasztalatcserével.
Én személy szerint az edzések ütemére és annak mennyiségére kaptam sok segítséget, hiszen, miután még nincs 2 éve, hogy a sport területére léptem, a testem ennek megfelelően folyamatosan erősödik és szokik hozzá a terheléshez, más ütemben teljesítek, fejlődök.  Még 2014.december elején döntöttem el, hogy idén megvalósítom a 2015-re kitűzött céljaimat, amikbe beletartozik: Lefutni 2015 km-t, lefutni az első félmaratonomat a Vivicittán, majd ezt megismételve, teljesíteni ebben az évben a félmaratonmániát, körbefutni csapatosan a Balatont, 22 óra alatt, lefutni a Kékest, és ha Isten is úgy akarja és belefér, akkor a Bécs-Budapest Ultrát is teljesíteni csapatban:)  Igazából már megígértem egyszer, hogy mindent lefutok,. amit eddig bicikliztem! Hát akkor meglesz!
Mennyire hálás is vagyok, hogy fiatal koromban a betegség megtanított arra, hogy a kitűzött célok szerint éljek, hogy megtanított arra, nem biztos, hogy van holnap, CSAK A MA LÉTEZIK!
A menürendszerem nem ismeri azt a szót, hogy "majd holnap" :)
Vasárnap reggel megtanultuk profi szakembertől az igazi bemelegítés és levezető nyújtás fontosságát és értelmét. És ennek megfelelően futottunk is ismét együtt, nagykövetek, a Balaton partján, a szélben, hidegben, boldogan :)
Az előadások alatt megszületett egy következő álmom, annak hatására, amiket a Nagykövetektől tanultam. Ez egy olyan cél, ami megint csak "nem kicsi". De hát ez azt gondolom, az előző írásaim alapján egyértelmű. Folyamatosan jegyzeteltem és mellette írtam a célokat és terveket, és az ezekkel kapcsolatos feladatokat, amiknek neki is láttam hétfő reggel azonnal és azóta is megállás nélkül valósítom meg!
Sok-sok fantasztikus ember között, akiket egy közös cél mozgat: Népszerűsíteni a mozgást, a sportot, hogy minél több egészséges ember legyen a környezetünkben! Futni, mert a futás mindig jó!
Fantasztikus pszihológus, nagyon jó lelki társ, és egyben a legtöbb problémára orvosság!
Saját tapasztalatom, a közel egy év alatt, hogy egyre erősebb lett a szívem, a testem és nem utolsó sorban az önbizalmam, hiszen egy olyan területen teszem meg nap mint nap a lépéseket, amin nem voltam régebben ismerős.
Tehát, összefoglalva:   Az élet a komfortzónán kívül kezdődik!!!!
Csodálatos volt megtapasztalni, hogy ismeretlen emberek, Nagykövetek összefogtak, hogy együtt menjünk le, az adott településekről, összeszerveztük, hogy egy-egy autót megtöltsünk, és az úton szintén a tapasztalatot osztottuk meg.
Igen, megint kinyílt egy ablak, a világra, egy másik oldalon, ahol eddig nem volt, és megláttam , hogy milyen csodálatos itt is a kilátás. Új barátok, akik tudom, majd a Vivicittán már ismerősként fognak köszönteni. Már én is közéjük tartozom :)
És igen , ez a közel 2 év segített felismerni, hogy van egy hivatásom, igen is Isten adott tehetséget a művészethez, a szakmám a rajz, a festészet, hiába söpörtem a fiókba, hiányzik. Már nem mennék el újra templomokat restaurálni, mert távol lennék a családomtól, de segített abban ez a két év, a sok-sok befelé fordulás, a saját hangomra figyelés és az a kis duruzsolás onnan belülről, ami tényleg csak akkor hallható, ha megtanulsz csendben lenni, a szó legszorosabb értelmében. Segített rávilágítani arra az egyszerű tényre, hogy szeretek alkotni, rajzolni, festeni. Van vele dolgom, és azóta új erővel veszem kezembe azokat az eszközöket, amikkel alkothatok. És elképesztően jó érzés! De ugye, itt, ezen a területen is a komfortzónán kívül esik a fejlődés. Ezért kell másik eszközt is a kezembe venni :)




   Hát ez vagyok én :)  és Imádom!