2015. április 23., csütörtök

2015 km örömei és nehézségei.....1.rész

„A változások csak akkor következnek be, amikor valami olyat teszünk, ami abszolút nem illik bele az általunk megszokott világba.”


   Az igazán nagy álmaink mindig a félelmeink mögött vannak. Ezt megtapasztaltam már nagyon sokszor az életemben. És az is igaz, hogy nagyon kevés dologért vagyunk képesek igazán küzdeni. Azok, amikért tényleg megmozdulunk, az esetek nagy többségében nem pénzben kifejezhető dolgok. Olyan titkos vágyak, amikről sokszor nem is beszélünk, Ez így volt nálam is. Hosszú évek óta vágyom sok-sok mindenre, de hiába vagyok most már 27 éve együtt a párommal, Attilával, még neki sem mondtam el soha eddig, mire is vágyom legbelül. Valahogy sikerült teljesen mélyre ásnom, és jól eltüntetnem, nehogy véletlenül is kiderüljön...miért is? mert legtöbben attól félünk, hogy kinevetik, legyintenek rá, bolondnak gondolnak, ........mert amik legbelül vannak, valld be Te is magadnak őszintén- teljesen ellent mondanak minden megszokottnak, sok esetben a lehetetlen kategóriába sorolható vágyak közé tartoznak.
  Így volt ez nálam is, hiszen ez a sport utáni vágy, mindig is elnyomott álom volt. Ezért nem is beszéltem róla, nem írtam le soha, minek, úgysem lehetséges...és megpróbáltam ezen kívül megkeresni, mi az ami még a vágyam. De egyszer csak átléptem a félelmemen, és a legmerészebb vágyaimban sem gondoltam volna, hogy valaha az életben eljutok oda, hogy lefutok egy félmaraton és alapítok egy saját sportegyesületet.
  2014 decembere vízválasztó volt az életemben. Sok mindent átértékeltem. Beteg a kislányom. Már második éve harcolunk a genetikai rendellenességgel, ami valahogy egyszer csak megborult a szervezetében. Vannak már azzal kapcsolatban feltételezések, hogy mi okozta, de azt gondolom, sosem lesz kimondva hivatalosan. Decemberben egy hét leforgása alatt kaptam két "jobb egyenest". Az édesanyám infarktust kapott, nagyon megijedtünk, és azon a héten azt mondta a lányom ortopéd orvosa, hogy lehetetlen lesz megúsznunk a gerincműtétet, olyan rohamosan romlik a lányom állapota!
Ez nagyobb sokk mint amikor rólam mondanak valamit, vagy velem van gond, ezt nem lehet átadni, hiába is próbálom! Dühös voltam és tehetetlen! Édesanyám szerencsére átvészelte a betegséget és hála Istennek, megfogadva minden tanácsot, felépült, nem mellesleg egy nagyon káros szenvedélytől sikerült megszabadulnia, ami azt gondolom, óriási siker!
De, egy gerincet nem lehet kicserélni, ott nincs szervdonor....a szilvesztert egyedül töltöttem. Teljesen egyedül azért nem, mert 4 kutyám volt velem, de a gyermekeim elmentek a barátokkal, Atti dolgozott, én meg, hiába hívtak el az unokaöcsémék, nem mentem sehová, mert nem akartam a kutyikat egyedül hagyni.
Egész éjjel járt az agyam, minden féléket átgondoltam..mi az, ami igazán számít? Számot vetettem az évvel, az előző évekkel, és rá kellet jönnöm, tovább kell haladnom a félelmeim útján!
Meghoztam egy különös elhatározást. Mégpedig azt, hogy komolyan elkezdek futni! És ha már komolyan, akkor lefutom a 2015 km-t, és megcsinálom a Félmaraton mániát is!
A futás először is fantasztikus pszihológus, másodszor pedig fantasztikus pszihiáter :) Biztos voltam benne, hogy segíteni fog tisztán látni, és megtalálom a megoldást ! Elhatároztam, hogy most egy darabig nem akarok senkivel találkozni, telefonon beszélni, összerakom magam, bármeddig is tart! A telefonomat lenémítottam és Január 1.-én már 9 órakor futottam, 9 km-t a vad minusz 12-ben. És egész januárban összesen 194 km-t futottam le. Mindent rögzítettem az edzésnaplómba, és figyeltem, hogyan fejlődök. Közben hetente 3x megmaradt a spinracing is! Közben volt időm magamba mélyedni. Január végén mentünk a Futónagykövet találkozóra, ami fantasztikus élmény volt. Ott a futáson elkezdett nagyon feszülni a sípcsontom belső fele a jobb lábamon. Mindegy, nem futottunk sokat, és közben beszélgettem is, csak később említettem Szabinak, a Szegedi futónagykövetnek, hogy fáj és nem múlik...Éktelenül feszült, be is dagadt a lábam, de este a vacsi után mentünk fürödni a tetőtéri medencébe, és az egy kicsit hűsítette.
Másnapra enyhült, reggel újra futás, megint fájt...nem baj, mondtam, hazamegyek és pár napot pihentetem. Közben a lányom hátával is mentünk kontrollra, igazgatták a korzettjét, és próbáltak mindenféle tanácsot adni. A február lazábban telt, sokat pihentettem, nem futottam csak 110 km-t.
Amikor pihent, akkor jó volt, amikor mentem futni, akkor először fájt, utána futás közben enyhült és utána megint. Volt, hogy tapaszoltam, volt, hogy fájdalomcsillapítóval kentem, és közben azon izgultam, hogy mi lesz áprilisban, a Vivicittan, amikor is lefutom életem első félmaratonját.
Márciusban már jobb volt. Talán többet hagytam pihenni, vagy talán, esetleg a lábam rájött, hogy úgyis futok, kár harcolnia ellene, és egyszerűen beadta a derekát...:) Február végén megünnepeltük a 25.-ik házassági évfordulónkat és elmentünk, illetve elzavartak a szüleink Harkányba pihenni, 4 napot! Ott sokat pihentem szintén, meg a víz is jót tett és futottam is és közben megszületett a fejemben az elhatározás, megalapítom a sportegyesületemet.
Megkezdtem a szervezést, beszéltem olyan sportbarátokkal, akik környékbeliek és összeraktam 10 olyan embert, akikkel március 8.-án alakuló közgyűlést tartottunk!
Vasárnap délután volt a megbeszélés, rengeteg papírmunka előzte meg, és még több utaánajárás, jogszabályok, beadandók listája, stb...és nagyon izgultam, hogy mindenki, aki benne van, eljön hozzánk, és körbeüljük az asztalt , és hivatalosan is megalakulunk és mindezt egyszerűen a legmélyebb félelmemből hoztam elő ! Húúúú, még most is libabőrös leszek attól az érzéstől, amit éreztem amikor mindenki itt volt és az egyesületet megalakítottuk.
Óriási boldogság, óriási dolog ez!
Lettek tervek, hogy lesz majd az első versenyünk, miket fogunk elérni közösen, hova megyünk majd versenyekre és milyen saját versenyeink lesznek. Fantasztikus érzés ! Minden nap azóta ezen dolgozunk közösen, nagyon büszke vagyok, hogy az az ember, akinek a szeme sem rebbent 2 éve, mikor elmentem hozzá egy edzésre, az EDZŐM, Veronika, az alapítók között van, elsőként mondott igent az egyesületre és Alelnökként áll mellettem!
Hihetetlen, hogy ez megtörtént! Olyan hálás vagyok azért, hogy Isten megtanított arra, hogy mi az én utam, a feladatom. És türelemmel áll mellettem, hogy magamtól rájöjjek minderre!
Pomázi Futó Bajnokok Se. Készül a honlapunk és várjuk az engedélyeket. Közben tervezünk!
Március végére már egész jó volt a lábam, és fantasztikus dolgok történtek a kislányomnál is! Találtam az interneten egy megosztást egy olyan fotóval, amin egy hasonló problémával küzdő srác háta látszik....felhívtam a cikkben szereplő hölgyet, és a telefonban elmeséltem neki a történetünket...a válasz nem volt túl biztató, mert Dórikának olyan súlyos már a folyamat, hogy nem biztos, hogy elvállalja. Kaptunk egy időpontot, és megbeszéltük, hogy ne reménykedjünk. A személyes találkozó alkalmával mégis úgy döntött Kata , hogy elkezdi a háta kezelésé egy teljesen más módszerrel. Publikálva lesz Dórika esete, annyira döbbenetes az eredmény már most! Egyszerűen hagynom kellett, hogy jöjjön a megoldás, és megérkezett. El kellett engednem minden félelmemet, bele kellett mennem a saját belsőmbe, hagyni kellet, hogy történjenek a dolgok, rajta kellet maradnom a félelmeim útján, és elindult valami.!
Erről beszélek mindig, csakis a félelmeink mögött tudnak megbújni az igazi vágyaink. És nem szabad görcsölni! Hagyni kell, elengedni....

És közben ment a felkészülés a félmaratonra! Márciusban már olyat is csináltam, hogy Pomázról bementem hévvel az Árpád hídig és onnan kifutottam a XVII.-be, anyukámékhoz. Végig a Rákos patak mentén, olyan klassz volt. Azon gondolkodom, lehetnék-e ultrafutó?? :)
Oda kellett figyelnem mindenre, nehogy túledzem magam. Eljött a nagy nap.
3 nappal előtte volt az utolsó laza futásom, onnantól már csak a gyomorkuruttyolás és egyéb izgalom következett. Szombaton este már elaludni sem bírtam. A BátorTábor színeiben indultam, nekik gyűjtöttem. Dórika miatt találtam rájuk, színpatikus a küldetésük, szerettem volna én is hozzájárulni a céljaikhoz. Büszkeség volt, hogy a lila pólóban futhatok!
 Hajnal 5-kor már felkeltem, nagyon-nagyon izgultam. 7-kor már indulásra készen, felöltözve futócuccban, plusz meleg felső, váltócucc a táskában. Atti nem nevezett, szurkolni jött most! Hévvel mentünk ki, teljesen értelmetlen lett volna kocsival, parkolni sem lehetett. Rengeteg ember, óriási hangulat! A Bátortábor sátornál készült pár fotó, bemelegítés is volt, csináltunk mi is csoportképet, a Pomázi csapattal és irány a rajtzóna!Addigra már tényleg nagyon izgultam. Beállítottam a telefonomon a zenéket, amiket vagy hallgatok majd, vagy nem, az Endomondót is elindítottam és csak vártam. Szakaszosan indítottak, én és még 2 barátom a 3-as zónából indult. Így mi együtt vártunk. Magdi, akinek már több tapasztalata van, ellátott még jó tanácsokkal.
Megfogadtam, hogy végig mosolyogni fogok. Mindegy mi lesz, fájni fog-e vagy sem...én biztosan mosolyogni fogok! Elvégre ez az első, és az csak egyszer van :)Végre mi is elrajtoltunk, Magdi a lelkemre kötötte: El ne fusd az elejét! Elindultam, és minden lépést nagyon élveztem. A sok befektetett munka meghozta a gyümölcsét, imádtam minden percet, fantasztikus érzés volt végig futni, hátamon az "első félmaratonom" felirattal..én Sallai Zsuzsanna, a szívműtött, újraélesztett, itt futok a sok-sok félmaratonistával, és élvezem, jaj de nagyon élvezem! Csodálatos élmény, leírhatatlan, hiszen ez egy olyan álom, ami ott volt a szívem mélyén, amiről sosem beszéltem. Lefutottam a félmaratont! 2óra 14 perc alatt! Jóval jobb idővel, mint amire számítottam, bár nem ez volt a legfontosabb. Befordulva a célegyenesbe olyan boldogságot éreztem, ami semmihez sem hasonlítható! Igen, megcsináltam! Sírt az Anyukám, nagyon sírt, mert sose gondoltuk volna, hogy ez fog történni. Sírtam én is, a fotózás után, mert bár annyiszor elképzeltem, milyen lesz majd célba érni, és akkor mikor elképzeltem, főleg a futásaim közben, mindig sírtam is rendesen, a célban valahogy nem jött...csak egy kicsit később. És boldog voltam, és megyek most hétvégén is Székesfehérvárra, újra lefutni a félmaratont!
És megjelent egy cikk rólam a Nők Lapjában!Arról, hogy mi a történetem, és felhívták a rokonok a családot, hogy láttak az újságban! És gyógyul a kislányom! És jól van az anyukám!
És fantasztikus kalandok várnak még.......


.........Megjártam az igazi mélységet, hogy felkapaszkodhassak az igazi magaslatokra!............