2017. június 16., péntek

UB és a kihívások...avagy : "A lehetetlen nem létezik!"

Ma ezt az idézetet olvastam reggel, amikor kinyitottam a szemem, és próbáltam erőt venni magamon, hogy kilépjek az ágyamból:

"Senki sem akar meghalni. Még az is, aki a mennybe akar kerülni, az sem akar meghalni azért, hogy odakerüljön. A halál mindannyiunk közös végzete. Senki sem kerülte még el. A halál az élet egyik valószínűleg legjobb találmánya, az élet változásainak motorja. Eltakarítja a régit az útból, hogy helyet adjon az újnak. Most éppen te vagy az új, de egyszer, nem is olyan sokára, te leszel a régi és át kell adnod a helyedet. Lehet, hogy túl drámai, de sajnos, ez a való igazság.
 Időd véges, ezért ne pazarold arra, hogy valaki más életét éljed. Ne ess a dogmák csapdájába - ne élj mások útját járva. Ne hagyd, hogy a többiek véleménynyilvánítása elhallgattassa belső hangodat. A legfontosabb, hogy légy bátor, és hallgass a szívedre és megérzéseidre, mert tudják, hogy valójában mivé szeretnél válni. Minden más másodrendű. " 



  Egy ilyen extrém UB után tud az ember úgy kinézni, hogy a gyermekei is azt mondják: "Láttunk mi már nagyon késznek Anya, de ez most mindent visz!"
Háááááát, egy "cseppet"megviselt, nem mondom, de minden perce megérte. Akkor is ha ennyire fájt! Akkor is, ha ennyire megviselt! Sokkal többet adott, mint gondoltam!
Az UB egy elképesztő logisztikát igénylő verseny, mivel évről-évre egyre több futó indul velünk :) Csapatokat szervezünk össze, szállás, csoportos tájékoztatás, folyamatos kontakt mindenkivel, közös edzések , és közben készülök én is.....
Kicsit elragadtattam magam, illetve nem voltam megfelelően türelmes...illetve többet futottam mint kellett volna...illetve......a szívemre hallgattam :)
Na, szóval, üdv az Ultrák világában Sallai Zsuzsi! Most már érted a mondatot?
 " A fájdalom a barátunk!"
Most már tudom: Aki hosszút fut, masszíroztatnia kell , nincs mese. Letapadnak izmok, szalagok a sok terheléstől.
Szóval, belecsaptam rendesen a hosszú futásokba. Egyszerűen elragadott a lendület és imádtam az érzést. Nem győztem futkosni. Már ügyintézni is futva jártam, tök mindegy volt, van-e hátizsák vagy nincs.  Volt, hogy Pomázról a Nagymező utcába futottam be, érmeket intézni, volt, hogy a corvin negyedhez futottam egy találkozóra. Már szabályosan magamra kellett szólni, hogy ne fussak hazafelé is....pihenő persze nuku, mert élveztem. Szerveztük az UB-t és csináltuk a felkészítő edzéseket, amik közül húsvétkor egy 5x10 km-es futást csináltunk, 1-1 óra pihenőkkel :)
1 hónappal  az UB előtt elmentem egy nyirokmasszázs sorozatra, mert a combomon egyre erősebben látszottak csomók. Vettem egy hengert is, és elkezdtem hengerelni a lábaimat, de mintha áramütések értek volna.! Egyre rosszabb volt.
Kb.3 héttel az UB előtt már nagyon fájt a csípőm környéke....mintha valami becsípődött volna, vagy mintha egy izom meghúzódott volna.....egyre nehezebben tudtam menni. Futni tudtam, mert ha bemelegedett, akkor már jó volt, de menni és megindulni az nagy kihívás volt. Kértem segítséget, de nyilván egyik napról a másikra nem javult.Gábor barátom megcsinált három kezelést nekem, ami enyhítette a fájdalmat ( craniosacralis terápia) és Kata is beszállt a tape ragasztással, hogy tudjak futni.
Az egyéni Balaton a célom, ezzel kelek-ezzel fekszem.....fejben hiába vagyok kész ?, de még a testem nincs felkészülve.....nem is sürgetem, már elengedtem ezt a görcsöt, ami nem is görcs volt, csak egyfajta elvárás, magammal szemben, Már csak egyszerűen hagyom, hogy megtörténjenek a dolgok. Lelki oldalon volt most az életünkben egy nagyon komoly kihívás, ami azt gondolom, mindennél jobban közre játszott az eseményekben.
Plusz, kiderítettük Katával, hogy amikor az Optivitán elestem, a bal térdem befelé fordult esés közben és megránthattam a combizmomat, a teljes csípőmet, ami a terheléseknek köszönhetően eddig bírta, és most elkezdett fájni.....hát, nem túl biztató helyzet a 3 fős Balatonhoz. 220 km lefutása, fájósan......hmmm :)

Hat csapatot neveztünk és mindenki már nagyon izgult. Volt egy 6 fős csapatunk, két 5 fős csapatunk , egy 4 fős csapatunk és a két 3 fős, amiből az egyikben Mi voltunk hárman, akik tavaly is együtt futottunk: Pruzsi, Atti és Én. Kísérőink Lilla és Józsi, mint mindig.
A közös fotókon már a csapataink két részletben fértek el.  Ez rendkívüli érzés volt :)



Az úton lefelé megálltunk egy kv-ra az egyik benzinkúton, és "pont véletlenül" összefutottunk Lubics Szilvivel......éppen, véletlen......azonnal körbe ültük és beszélgettünk vele egy keveset. Szilviből olyan erő áradt, amit azonnal el kezdtem magamba szívni. Rendkívüli pillanat nekem minden egyes találkozás Vele....:) Nagyon felemelő érzés volt, erőt kaptunk mindannyian.
És ezzel az erővel mentünk tovább, mindenki a maga útjára. Mi a Balcsira, Szilvi meg dolgozni :)
Délután 4-re beszéltük meg a találkozót, ami kisebb-nagyobb késésekkel sikerült, bár nem volt jelentősége az időnek. Fotózkodtunk, nézelődtünk, örültünk egymásnak és kezdtük átadni magunkat a másnapi kihívásnak. Csodás volt az idő, rengeteg az ismerős, és Én egyfolytában azon agyaltam, hogy fog menni a holnap, hogy fogja bírni a lábam, a csípőm?
Korán akartunk lefeküdni, mégis 11 után kerültünk ágyba. A szállás szervezése, a fizetni valók, egy-egy mondat még a többi csapattal....így el tud húzódni az este.
Attól féltem, hogy el fogunk aludni. 3:30-ra állítottam be a telefonom, és Atti is, a biztonság kedvéért.
Természetesen egyből meghallottam amikor hajnalban megszólalt, és egy másik hangot is hallottam, aminek annyira nem örültem.....eszeveszetten süvített a szél! Gondoltam, mire indulunk, majd csak elmúlik, de nem. 4:30-ra beszéltük meg a parkolóban a találkozót a kísérőinkkel, Lillával és Józsival.. Fel sem merült bennem, hogy elaludnak...és DE! Megbeszéltük, hogy mi kimegyünk a rajthoz és ott bevárjuk Őket. Ott voltak időre, nem tudom, mennyire kapkodtak az indulással, de egy biztos, kávézni nem volt idejük, az tuti.
A rajtunk 5:20-kor volt. Egyszerre indult az összes 3 fős csapat és a 2 fősök is. Nagyon fura volt így elindulni. Én kezdtem és már az első 5 km-en a reggeli gyomormozgásom beindult, és azonnal szembesültünk, hogy nincs se papírzsepi, se wc papír....akkor marad a bokor és a falevél...szuper kezdés. Ezt a kőr folyamán többször is megismételtük, természetesen, de már csak röhögünk rajta .
Nagyon gyorsan melegedett de az erős szélben a nap erejét nem éreztük meg, csak estére. A szél ugyan nem csitult, mi jó tempót mentünk. Meg is jegyezte Józsi, hogy nehogy később visszaüssön.
Volt, ahol azt éreztük, mintha egy helyben futnánk, és a bringásunk is időnként majdnem elborul a széltől. Nem volt ez annyira könnyű így és a szél miatt erősen tartanunk kellett magunkat. Keszthelynél már nagyon fájt  a csípőm. Menni nem tudtam, kiszállni a kocsiból szintén kihívás volt, de ha megindultam, már bemelegedtem és aránylag elviselhető volt a fájdalom. Volt amikor magam is megkérdőjeleztem, hogy menni fogok-e tovább, de a test sokkal többre képes, mint amit mi gondolnánk róla. A nehezebb inkább az volt, hogy kitartsak a döntésem mellett, ne foglalkozzak a tanácsadókkal és menjek tovább. Az éjszaka beálltával a szél sem csillapodott, sőt, párosult viharral is és esővel. Volt a Balaton szélén egy olyan szakasz, ahol komolyan azon gondolkodtam, hogy nem hiszem el, hogy túlélek 9 újraélesztést a szívemmel, és most itt fog agyonvágni engem egy kidőlő fa....komolyan beparáztam rajta! Iszonyat volt. Ha nem futottunk, fáztunk, és nyekeregtünk (magunkban) , ha menni kellett, de mégis mentünk. Volt, hogy gyalogoltam, volt, hogy futottam, volt hogy együtt futottam egyéni futókkal és átéreztem minden fájdalmukat, minden kihívásukat. Volt, hogy a frissítőnél azt is meggondoltam, hogy igyak-e, mert akkor megállok és nem tudok elindulni. Volt amikor "egész jól ment" a futás és volt amikor csoszogva lépegettem. És ennek ellenére mégis, rendkívül hálás voltam minden egyes lépésért. Akkor is végig megyünk ! Elengedtük az időt, nem foglalkoztunk többé vele. Másoknak is fájt mindenük, megtépázott mindenkit a vihar. Futót, bringást és mindenkit egyaránt.
Viszont egyikünk sem hisztizett, nem siránkozott....., koncentráltunk és tettük a dolgunkat. Ittuk a precízen összerakott frissítésünket, ettük amit kellett, adtuk a kísérőinknek az italokat, a kocsiban néha még szilárdat is tudtunk enni, ami nagyon meglepő volt, a tavalyihoz képest.
Nem kérdeztük meg egymástól, hogy ki,hogy van ? és nem mondtunk semmi zavarót. Ha valaki megkérdezte, miért megyek furcsán, van -e valami gond, segíthet-e, csak annyit válaszoltam:
- Köszönöm, minden oké és amit látsz, az nem az, aminek látod. Észre se vedd!
Reggel 10-re értünk be....nem volt elképesztő nagy időeredmény, nem lett jobb mint tavaly, sőt....nem sírtunk örömünkben és nem volt extázis körülöttünk.....mégis, olyan dolgot kaptunk, ami újra átértékeli a futásról alkotott világunkat.
Megcsináltuk, még ha fájt is. Nem álltunk meg, mert ha már elkezdtük, akkor befejezzük. Mert így döntöttünk. Együtt!
Azonnal a masszírozásra mentünk, mert az tavaly is nagyon jót tett. Átgyúrtak minket majd kimentünk bevárni még az utánunk jövőket. Fáradtak voltunk, de megbeszéltük, hogy hazamegyünk, nem alszunk itt, majd otthon pihenünk. Délután 5-re kerültünk ágyba. Összesen így 37,5 órát töltöttünk ébren, ebből 28 órát futva. Két óra alvás után arra ébredtem, hogy éhes vagyok- szinte aludva sütöttem magunknak tükörtojást- ennyi erőm volt, és ahogy megettük, (szerintem álmunkban) már aludtunk is tovább reggelig.
Reggel minden folytatódott, mintha semmi nem történt volna. Vittem suliba a lányom, mentem a dolgomra, intézni, amiket kell , főztem, takarítottam, az Atti meg kertet ment építeni a fiaival, minden szó nélkül. Egész nap dolgozott és annyit nem mondott, hogy fáradt lenne, pedig az volt.
Olyan volt a közérzetünk, mintha másnaposak lennénk, de ennek ellenére minden oké volt. Fájt a csípőm, de a masszázs jót tett, ezért elviselhető volt. A hatodik napon, szombaton pedig levezetésként felfutottunk a Kékesre, hárman :)
Mert akartuk :)

Edzünk és versenyzünk....dolgozunk, háztartást vezetünk, tereljük a gyerekeinket, izgulunk az év vége miatt, az érettségi miatt.
Semmi extra..csak a szokásos mindennapok.
De mindeközben tervezgetjük a következő versenyeinket, mikor-hova megyünk futni, mi lesz a következő kihívásunk. Építjük magunkat, masszíroztatunk, nyújtunk...!
Sokan megkérdezik: Mi elöl futok?
Nem futok semmi elől, magam felé futok!
A futás ebben segít a legtöbbet. Szép lassan, ahogy haladok előre az utamon, egyre közelebb kerülök Önmagamhoz, egyre több mindent értek meg a történésekből. Szép lassan megértem, mi-miért történt és történik körülöttünk. Van amikor a gondolataimat papírra vetem, és van, amikor az ezzel párosuló testi tüneteimet kezelem.
Nem félek tőle, csak furcsa érzés átélni újra azokat, amiket a feltépett sebek előhoznak....valami olyan ez, mint amikor a viharvert hajó partot ér, és neki kell állni rendbe tenni újra. Könnyűnek nem nevezném, de gyönyörű út.
Szeretem a futást! Nem sokat köszönhetek neki, csak az életemet :)!
folyt. köv.....

"A legnagyobb veszély legtöbbünk számára, nem az, hogy túl nagyot álmodunk és nem érjük el, hanem, hogy túl kicsit és elérjük."  Michelangelo