2016. július 25., hétfő

Egy megszenvedett Maraton története :)

"A futás nem győzelemről vagy vereségről szól, sem dicsőségről vagy eredményekről, hanem arról, hogy ne add fel.!"


  kb.3 héttel ezelőtt egy emailt kaptam, amiben gratuláltak a Balaton körbefutásához, és felajánlottak mindhármunknak , akik együtt körbefutottuk a Balatont, egy ajándék indulási jogot, a 07.23.-án rendezett Night Run Budapest éjszakai Maratonjára! Csak válaszolnunk kell az emailre, hogy szeretnénk-e élni ezzel a lehetőséggel!  Éppen a héven utaztam a lányommal és hangosan elkezdtem elkezdtem nevetni. Nem is érette, kérdezte, mit nevetek ? Mondtam, hogy szerintem mindjárt elájulok :) és az apu is ezt fogja tenni! Felhívtam Krisztit, aki a három fős csapatunk résztvevője volt az UB-n hogy kaptunk egy lehetőséget, mit szól hozzá? Lelkesen mondta, hogy persze, lazán futunk egyet, jó lesz ez a félmaraton :) Mondtam, hogy ez nem a félmaraton, hanem egy MARATON! Akkor egy kicsit csend lett, hallottam, ahogy kattog, majd csendben ezt mondta,- Megcsináljuk, mindegy az idő! Atti mit fog szólni?????
A történethez hozzátartozik, hogy Atti egyáltalán nem akart idén maratont futni, én pedig az igazi, teljesen hivatalosat októberre tartogattam. Nem is akartam indulni ezen az éjszakai futáson, mivel este mindig álmos és fáradt vagyok, meg az első saját szervezésű versenyünk, a I.PFB-Skanzenfutás után valószínűleg még nagyon fáradt leszek! De ez az email, bizony jól esett! Nem tudtam nemet mondani, és Kriszti ahogy mondta, hogy nem számít az idő, csak lazán.....valahogy úgy éreztem, ez nem véletlenül történik!
Lázasan szerveztük a Skanzenfutást, és két napig kerülgettem Attit, hogyan is mondjam neki a jó hírt, miszerint mindjárt futunk együtt egy Maratont! Azután egyik este, a konyhában odafordultam és azt mondtam:
-Mondanom kell valamit!
Elég fura lehetett a hangom, mert olyan fejjel nézett rám, mint amikor anno valamelyik gyerekünk jöttét jelentettem be. Meg is lepődtem a reakción és egyből hozzátettem: -Nem lesz kisbabánk, nyugi! :)
Erre lett nagy röhögés és hát folytattam: 
-Képzeld, mehetünk a Night Runra, meghívást kaptunk a szervezőktől! -kezdtem a felvezetést......- és elfogadtam - folytattam.....a Maratonra!
Kikerekedett szemek, döbbent arc, - Mi van????
-Hát a Maratonra meghívtak, és elfogadtam! -mondtam gyorsan, de már jött is a következő mondat:
-Nem futok idén Maratont! Mikor lesz?
-2 hét múlva....-válaszoltam csendben! 
-Te nem vagy normális! -mondta, és folytattuk a Skanzenfutás szervezését.
Életünk első szervezése, mit ne mondjak, brutál kihívásokkal. Gyönyörű nyár, szép idő, sok-sok ötlet, mondván, hogy nyári esemény és családi programokkal készültünk....de úgy látszik, minden dolog, amit szeretnék az életemben megvalósítani, komoly kihívásokkal kezdődik.
Én amikor ezt megálmodtam, mondanom se kell,  gyerekkori álmaim egyike- egy olyan eseménynek láttam, amiben családok jönnek, együtt vagyunk, futunk, örülünk, és egyre több mindenki kap kedvet a futáshoz. A Skanzen, miután restaurátor vagyok- szerelem hely- és adott, hogy együtt legyen mindenki és élvezzük a napot! 
Vasárnapra esett a verseny , és csak ezen a hétvégén jött özönvíz szerű eső, hideg, és minden, ami ezzel jár! Pillanatok lefolyása alatt kellett dönteni, változtatni, mivel a pálya kijelöléseket folyamatosan elmosta a víz. Szombaton egész nap kint voltunk, rendezni a terepet, de mintha semmi nem maradt volna, hiszen megállás nélkül esett. Közben kérdezték, akik neveztek, hogy "ugye nem marad el" . Mondtuk, hogy nem, mindenképpen megtartjuk. A 2 nap alatt a lábaim úgy feláztak az egész napos kint létben, hogy vasárnap estére hólyagos volt mindkét talpam. 
Az utolsó pillanatban kellet a hosszú távból egy részt kivenni, mert lehetetlen lett volna azon a részen futni, és akkor a helyzetnek megfelelő legjobb döntést hoztuk. Igyekeztünk maximálisat nyújtani, és csak azon imádkoztam a két nap alatt, hogy jó érzéssel menjenek haza az emberek és hozzuk ki amit lehet ebből a trágya időből. Amolyan "brutálfutás2" lett belőle, de azért , minden nehézséget félretéve rendkívül boldog voltam és hálás, hogy ezt is megérhettem! Biztosan nem tetszett mindenkinek és tudom, hogy voltak gyerekhibáink, de a szívemben tudom, hogy mindent megtettünk, és jövőre még jobbak leszünk!
Másnap olyan voltam, mint a Balaton körbefutása után. A fáradtság, a gyengeség, a sok-sok pakolás a terepről, a helyszín rendberakása, az útvonalak gereblyézése, stb.....és PERSZE hétfő reggelre kisütött a nap, mintha mi sem történt volna! Egész héten el voltam foglalva a díjak postára adásával, egyeztetéssel, hogy ki veszi át személyesen, hiszen sokan nem tudták megvárni az eredményeket, mert szétázva fáztak. Így a hét ezzel telt, meg a pakolással. Attinak a 3 napban a dereka, a gerince, úgy beállt, hogy S alakban tudott csak közlekedni, emelni meg már egyáltalán nem tudott. Hétfőn meg is jegyezte, hogy most már biztosan eldől, hogy nem fog futni, mert kiegyenesedni sem bír. Nekem elképesztő módon fájt a talpam a felázástól, de nem mondtam.Csütörtökön azért elmentünk a rajtcsomagokért Krisztivel. Hát nem volt szerencséje Attinak, mert egy olyan rajtszámot kapott, amire nem volt mit mondani! Ez valami jel! 42195 és az enyém, 42196 :) El kezdődött az izgulás ezerrel.
Pénteken még én nem izgultam, tele volt a fejem a  Skanzennel, lelkesen válaszoltam az üzenetekre, vittünk ki személyesen is díjakat, szóval egyszerűen nem volt időm felfogni, hogy szombat éjjel , ÉJJEL!, Maratont futunk! Kezeltük a hátát, hogy ne fájjon neki, és igazából szombat reggel, amikor felébredtem, akkor esett le a tantusz!ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, éjjel futunk!!!! A várba fel, a rakparton ide-oda...... Iszonyat meleg, fülledt nap, semmi levegő, és csak azzal biztattuk magunkat, hogy nem fog sütni a nap! Próbáltuk délután aludni, pihenni, persze ilyenkor nem bírsz,mert fontos lenne! Öt percenként nyal az arcodba valamelyik kutya, vagy esik le valami a konyhában és a zörgésre összerezzensz, vagy csörög a telefon, vagy bármi....a lényeg, nem tudsz már aludni, már tök mindegy, mindjárt menni kell. Gyorsan 7 előtt még együnk valamit, mert 21:45-kor van a rajt, és nem legyen tele a gyomor...
Mivel nagyon fáradt voltam ezért vettem néhány energia gélt, ami majd jó lesz menet közben, de igazából nem foglalkoztam vele, mert hát én ilyeneket sosem iszom! Meg a frissítés is 4 km-ként ott van, és ott is adnak mindent! Megbeszéltük, hogy nem megyünk gyorsan, mert a cél, hogy lefussuk, nem érdekel senkit az idő, bulis futás lesz. Zsuzsi nagyon izgult, mert Ő az életében egyszer akart Maratont futni, és azért adta le a nevezését, de az utolsó pillanatban majdnem visszalépett, mert elbizonytalanodott, de mivel meglátta a nevünket a rajtlistában, így megnyugodott, hogy nem lesz egyedül és nem hagyjuk el egymást! Azt beszéltük meg, hogy a melegre tekintettel és mindenre tekintettel, kb 5 óra alatt kényelmesen beérünk és pont! Én már mire kiértünk, annyira izgultam, hogy azt nem is tudom szavakba önteni! Óriási erőt adott, hogy többen oda jöttek hozzám, és gratuláltak, hogy a Skanzenban milyen jó volt, és alig várják a következőt! És köszönik,és megölelgettek és kaptuk a Hajrát!!!!Sok futó barát, akikkel találkozom a versenyeken, üdvözöltek, pacsiztak, ölelgettek és kívántak minden jót! Csak óvatosan, idő nem számít!!!!! 
Elrajtoltunk. Óvatosan, odafigyelve. Minket, Maratonistákat indítottak először. Fel, egyenesen a várba, hogy megcsodálhassuk Budapestet az esti fényeiben, és ráhangolódhassunk a távra! Aránylag szép tempóban mentünk, 6:30 körül....és úgy kalkuláltunk , hogy folyamatosan lassítunk. 20 km-ig minden rendben volt, azon kívül, hogy közben elrajtolt a többi mezőny és a rakparton amikor visszafordítottak minket, belefutottunk a tömegbe, és ott elkezdődött a szokásos lökdösődés, oda nem figyelés, mert hát aki a maratont futja, az tartalékol és nem akarja az első 10 km-en kiköpni a tüdejét....tehát, miért is nem mész arrébb már?,,,a combomon volt feltűzve a rajtszámom és az egyik tű kinyílt és beleszúrt a bőrömbe...meg kellett állnom, hogy kiszedjem, tehát újabb lökés, én próbálom visszatűzni, még egy-két lökés, megint beszúr, mindegy már....igen, már megtapasztaltam egy párszor, hogy nem mindenki tud úgy futni, hogy észrevegye a másikat. Nem engem zavart nagyon, hanem Attit, mivel Ő egyébként is nagyon izgul mindig értem és aggódik, hogy minden rendben legyen. Van amikor kézen fogva futunk és van amikor egymás előtt, mikor milyen kedvünk van...de biztosan megkérdezi időnként, amikor hátrafordul, hogy: - Jól vagy? minden rendben???? 28 év nem kevés szám, hát még, amiket együtt végig éltünk! Ezt nem lehet megtanítani, ez vagy van, vagy nincs :)
20 km körül elfogadtam egy zselét, vagyis nem is zselé, olyan kis hosszúkás fiola, amiben energy és magnézium van, mondván, hogy jó lesz az....meg az időnk is jó, bőven beérünk! 25 -nél jött az első rosszullét, amit igazán nem akartam, és nem is értettem! Csikart a hasam, éreztem, hogy mindjárt elájulok, és azt lestem, hol a ToiToi! Végre odaértem, és a vizes cuccomat alig bírtam lehúzni magamról, miközben émelyegtem már a fájdalomtól, mert hát ha jön a szapora, akkor az jön, nem vár semmire! Itt veszítettünk úgy 10 percet de kis sétával már összeszedtem magam és kezdtünk újra ütembe kerülni. Majd jött a következő rosszul lét. Mondom- Ne már! Megint??? És igen , megint futás, hol a TOiToi???? És újra séta, és Atti kérdezte, :- Kiálljunk? Jól vagy?
Mondtam, hogy biztosan nem állok ki! Nem érdekel, hogyan, de megcsinálom! Ha a szakadó esőben 2 napot voltunk és megcsináltuk a versenyünket, dacolva mindennel, akkor ezt sem fogom félbehagyni!
Folytattuk. Zenét kapcsoltam, hangosan a telefonomon, hogy szóljon, és így szórakoztattuk magunkat. A frissítőpontnál mondták, hogy igyak még egy magnéziumot, hogy pótoljam, ami kiürült, hát ittam....30-nál már a rakparton guggoltam, mert nem értem el a ToiToi-t.....itt már majdnem 40 perc csúszásban voltunk! 36-nál megint,ott már az is mindegy volt, hogy hány ember bámul, esély sem volt elbújni, és már a lábam is remegett, a gyengeségtől....de a zene segített, hol sétáltunk, hol futottunk, vagyis kocogtunk. Igazából kb.6 km volt, ami rettentő nehéz volt, a gyengeség miatt, de közben jöttek a futók, drukkoltak és kiabáltak, hogy Jövőre is megyünk a Skanzenba! Hajrá Pomázi Bajnokok! Kemény vagy Zsuzsi! Ez erőt adott, és meg-meg indultam. Mondtam Attinak, hogy menjen, de azt mondta, nem hagy magamra! Akkor jött egy kis tánc, hiszen szólt a zene, nem csak a telefonomból, hanem végig a rakparton a szórakozóhelyekről is, a talpamon éreztem, hogy a hólyagok újra bedurrantak, lépni már nem tudtam rendesen, de  tudtam, hogy a küzdelem a legfontosabb! 
Miért is félnek olyan sokan a nehézségektől??? Miért félünk belemenni a kihívásokba? Pedig ott vannak a csodák, ott tudod meg, ki is vagy valójában! És abban a helyzetben jössz rá, mi az értékes és mi az ami nem! Minden lépésért hálás voltam, teljesen mindegy volt, hogy kocogok vagy csoszogok....egy volt a lényeg, hamarosan célba érünk! Kézen fogva, ahogyan alakította az ÉLET, hiába nem így terveztük, mégis együtt tettük meg ezt a Maratont, és a lényeg a kitartás volt, mint mindig!
Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen legyengült állapotban még tud az ember erőt elővarázsolni, de az utolsó 1,5 km-en újra nekiiramodtunk. Elkezdtünk futni, mondván, akkor is BEFUTUNK a célba! Tök mindegy, mi van! Nekiiramodtunk, kézen fogva, és felkanyarodtunk az Erzsébet híd előtt, majd ráfordultunk a Várkert bazár felé menő útra. Már csak mi voltunk a pályán, és mögöttünk még 3 ember, akik közül Zsuzsi volt az egyik, a csapatunkból, az Ő saját kihívásaival küzdve, Kriszti aki ugyancsak megküzdött, picivel előttünk ért célba!
Ahogy befordultunk, láttam, hogy mutatják az utat a cél felé, tapsolnak és hajráznak, miközben elkezdik lebontani a szalagokat az út széléről, pakolják a kellékeket, amik a versenyekhez kellenek. Mi csak futottunk befelé, és egyszer csak egy hatalmas gratuláció hangzott el, Zelcsényi Miki ott állt és várt minket, megvárták amíg beérünk,kiabált, hogy jövünk, bemondták a nevünket, lefotózták a beérkezésünket és megtapsoltak! Minket, akik a legvégén értek be, és még az utánunk érkezőket! Megkaptuk az érmünket, a motoros mentős megkérdezte, minden rendben van-e, majd tanácsokkal látott el :) Már nem sírtunk, én már kisírtam magam az utolsó 6 km-en, inkább egy olyan mély boldogság öntött el, amit nehéz szavakba önteni! 

MEGCSINÁLTUK !!! EGYÜTT !!! EZ A MIÉNK!!! 

  

„Egy adott napon, adott körülmények között azt gondolod, korlátaid vannak. Majd eléred a határt, és azt mondod: “oké, ez a határ”. Majd hirtelen egy kicsit tovább lépsz. A gondolataid hatalmával, az eltökéltségeddel, az ösztönöddel és a tapasztalatoddal nagyon magasan tudsz repülni.“

(Ayrton Senna, autóversenyző)