"Izmaid közül a szíved a legerősebb!"

 "Annak, hogy miért fussunk, legalább annyi oka van, mint ahány nap egy évben, ahány év az életemben. De leginkább azért futok, mert ilyenkor állat, gyermek, művész és szent vagyok egyszerre. Te is az lehetsz! Találd meg önmagad a futás által, és azzá válsz, akivé teremtettél."

 Még egy szerelem lett az életemben, és ez a futás. Nem tudom, hogyan is történt, de egyszer csak bekerült a szívembe.
Régen elképzelni sem tudtam és nem is mertem, hogy valaha én futni fogok. Sőt, hogy egyáltalán bírnék futni, meg sem fordult a fejemben...és lám, most meg minden nap azzal kelek és azzal fekszem, hogy merre fogok futni, melyik lesz a következő verseny, milyen csapatot kéne összerakni, és mikor mehetek el az első egyéni félmaratonomra...
 Igen, itt tartok március óta. Tervezem az első félmaratonom. Mit tervezem ! Már kész van a fejemben! No de ne szaladjunk előre :)
Ez a futás, egyszerűen elvarázsolt. És megismertetett magammal, azzal aki valóban vagyok. Ezért a bringának is, és most már a futásnak is köszönhetem, hogy kezdem megtalálni azokat a dolgokat az életemben, ami igazán számít! És ami boldoggá tesz. És kezdem elengedni azokat a dolgokat, amik nem fontosak, nem tesznek boldoggá.
Olyan kevés az idő! Olyan sokszor mutatta meg nekem az élet, hogy mennyire tud pillanatok alatt átértékelni mindent . A szívbetegségem a tanítóm lett, a 27 év betegség, ami miatt mindig is egy kicsit másnak gondoltam magam, eljuttatott oda, hogy hálás legyek. Azoknak a dolgoknak, amik MOST vannak!  Éveken keresztül hallgattam, hogy mit nem szabad, de megtanultam a belső hangomra figyelni, a szívem hangjára, aki azt sugallta, hogy : "A félelmeid mögött van a csoda!"

 Minden olyan napon futok, amikor nincs bringa nap. Ez a fix nap a kedd, a csütörtök és a vasárnap. Pihenőnap egyszer van egy héten,  a szombat vagy a vasárnap. Tehát, 3 nap futás, 3 nap bringa.
A bringa másfél éve, a futás 2014 március óta. A futást kiegészítésnek kezdtem, most mára ez egyenértékű lett a bringával....sőt, van, hogy ha tehetem, inkább futok :) Már képes vagyok másfél órát egyben futni, és ami hihetetlen, hogy jól esik! Imádom! Kikapcsol, feltölt, segít megismerni magamat, és ami a legfontosabb : Tanít!!!!
Türelemre, alázatra, kitartásra, hallgatni a belső hangomra !

Valóra vált egy nagy álmom!

A Wizz Air félmaratonon kezdődött minden...vagy inkább folytatódott?
Lefutottuk váltóban, számunkra fantasztikus teljesítménnyel. Annyira boldogok voltunk:) Örömünkben még mászkáltunk és nézelődtünk. Én gyerekkorom óta óriási tisztelettel és csodálattal nézek a sportolókra, nem egyszer volt, hogy elsírtam magam a meghatottságtól, hogy megismerkedhettem valamelyikükkel. Elképesztő érzés a közelükben lenni. És elképesztő, hogy egy-egy eseménynek, versenynek most már én is a részese lehetek, résztvevője vagyok és nekem is egy érem kerül a nyakamba. Ma 1 éve, hogy életem első hivatalos sporteseményén részt vettem, ez a Bécs-Budapest Ultramaraton volt, amit kerékpárral teljesítettem. 317 km. Csodás érzés, végig bőgtem az örömtől ( erről a beszámolót megtalálod a régebbi írások között)
Ebben a boldogság mámorban, ahogyan sétáltunk a városligetben, a fejemben az volt, hogy egy szép napon, azokat a távokat és versenyeket, amiket letekertem az 1 év alatt, hamarosan lefutom:) Nem mertem kimondani, és igazából olyan titokos kis hang volt bennem, de meghallottam ám......csak sétáltunk, fotózkodtunk, és volt egy sátor, ahová úgy oda húzott a szívem. Beszélgettem egy fiatal emberrel és egy hölggyel, meséltem magamról, hogy mi a történetem és mi a célom, a tervem a jövőre nézve, és akkor a fiatalember azt mondta, küldjek el egy pályázatot a BSI- nek. Lehetnék futónagykövet. Megkaptam az elérhetőséget és lepacsiztuk, hogy találkozunk egy Triatlonon, amire nekem még készülni kell, mert bár bringázom, most már futok is, az úszás még hátra van.....
Hazajöttünk és leültem a gép elé és megírtam a levelemet, a pályázatommal. És vártam...Közben jöttek a versenyek, elindultunk a párommal a Nato futáson, 10 km-en, Attinak ez volt az első 10 km-e, és fantasztikusan jó volt, főleg, hogy együtt mentünk, kézen fogva és nem egy váltóban, ahol egymást váltjuk. Nem egyszerre voltak a holtpontok és olyan jó volt így együtt futni, és igazából nála a Nato után kattant át valami, és elkezdte élvezni a futást. Jött a Spar maraton, amit szintén váltóban csináltunk meg, csodás élményekkel.

Az igazság az, hogy most már elkezdtük nézni azokat a versenyeket, amikre tudunk együtt menni.
Pl. Novemberben a 1/3 maraton- 14,1 km- Siófokon..és cél lett most már közösen, hogy a Vivicita-n,  2015. április 19.-én együtt fussuk le életünk első félmaratonját.
Tegnap este, ránéztem az email-emre, és egy levél várt. Szeretettel köszöntelek a BSI Futónagykövetei között!
Ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!!!!!
Igen! Egy álmom valóra vált, nagykövet lettem! Össze-vissza rohangáltam a lakásban, úgy örültem. Felhívtam a barátnőmet, Krisztit, és együtt örültünk! Nem tudom ezt most még szavakba önteni. Nagyon hálás vagyok, hogy ez velem megtörtént.
Egész este azzal voltam elfoglalva, hogy létrehozzam a facebook csoportomat  ( BSI Futónagykövet-Pomáz- Visszadobtak csapat ) , az adatlapomat, stb...újságoltam a gyerekeimnek akik nagyon büszkék rám, és tényleg annyira, de annyira jó érzés volt, alig bírtam elaludni!
Ma reggel elmentem futni, de előtte írtam valakinek , mert a szívem ezt súgta. Beck Mónikának, és örömömet megosztva vele, leírtam, hogy mennyire szeretném, ha együttes erővel segítenénk az embereknek.
Itt Pomázon, ahol élek, néhány ember fut a környékemen, én főleg a Dolina részen futok, a víztorony, a kilátó és a Magyar vár felé, de előfordul, hogy gondolok egyet és elfutok az Omszi tóhoz és vissza.
Sokat beszéltünk telefonon és megbeszéltük, hogy hogyan fogunk együtt dolgozni. Hiszen a célunk közös, a sorsunk közös.
Ami a legfontosabb, az igazi cél, az számomra, hogy Minden nap győzzek magammal szemben! Nem az a lényeg, hogy hány perc alatt futom le a 10 km-t, vagy a 5 km-t, nem is az a lényeg, hogy milyen gyorsan tekerek, a lényeg az, hogy nap-mint nap amikor elindulok, a saját magam határait tudjam megdönteni. Murakami Haruki : Miről beszélek, amikor futásról beszélek? c. könyvét olvasva megerősítést kaptam arról, hogy a saját, egyéni teljesítmény , a magunk felett aratott győzelem, a hosszú és eredményes sport záloga. Sokan azért veszítik el a lelkesedésüket és égnek ki, mert a teljesítmény és a másodpercek válnak céllá, és nem a saját egyéni, belső győzelem. Egy verseny igazi célja, hogy beérj a célba. Mindegy mikor. Magadhoz képest kell teljesíteni. A párom is mindig ezt suttogta a fülembe egy-egy verseny előtt, hogy : Ne hajtsd túl magad!, pl. mikor a Dobogókő csúcstámadáson tekertem, vagy a Kékesen! Sosem érdekelt, hogy hanyadik vagyok, és büszke voltam mindig a teljesítményemre. És Murakami Haruki is erről ír, neki sem számított, hogy hányan előzik meg, viszont kitartóan fut több mint 20 éve és számtalan maratonon vett részt, és mindig a teljesítés volt a fő cél!
És ezért is adok időt magamnak, hogy tényleg rendesen felkészüljek életem első félmaratonjára. Hogy igazi öröm legyen!
És csapatban könnyebb. A felkészülés is, meg minden. Mert biztosan tudom, hogy vannak mellettem, a környezetemben betegségekkel küzdő emberek. Akiknek számít a példa, a közösség. Ahol hit van. És együtt sokkal könnyebb minden. Lehet őszintén beszélni a bennünk háborgó gondolatokról, a vágyainkról. Mert mindegyikőnknek közös a múltja és közösek a vágyai. És a csapat hisz bennünk és egymást erősítjük. És ahogyan a barátnőm is, és a párom is meglépte a saját korlátját, úgy fogjuk szépen lassan együtt ledönteni a többi korlátot is. Ki-ki a saját magasságában lévőt, de...KÖZÖS ERŐVEL!

"Izmaid közül a szíved a legerősebb!"

Tehát egy feladatunk van, hallgatni a szívünkre és segíteni másoknak, hogy meghallják a saját szívük hangját! Gyere velem, gyere velünk, ezen az úton!

To be continued.................. :)

Csúcsok támadása!

"Kell, hogy legyen egy cél a fejedben: följutni a csúcsra. De ahogy haladsz fölfelé, egyre több dolgot láthatsz, és semmibe nem kerül néha megállni és élvezni a kilátást. Minden meghódított méterrel egyre messzebb látsz, és ezt ki kell használnod, hogy olyan dolgokat fedezhess föl, amiket addig nem vettél észre."

Nagyon kemény időszakon vagyok túl , vagy még nem...? Ki tudja! Ez a nyár tartogatott meglepetéseket. Olyanokat, amikre nem számítottam.
Úgy gondoltam, csak fejlődök ezerrel, megállíthatatlanul, és simán kitűzhetek merészebb célokat is, mert innen már sima út vezet!
10 km-es futás és Balaton kerülés egyben, mi jöhet még???
Hát jött a kényszerpihi...igen, egy dolgot elfelejtettem a nagy  fejlődésben. Az izmaim regenerálódását.
Jól van na! Elfelejtettem, hogy elmúltam 20 :) Azt gondoltam, mit nekem pihenés, heti 6 nap edzés tökéletes. Hétfő-szerda-péntek : Bringa, Kedd- Csütörtök- Vasárnap: Futás!
Igen, azt is elfelejtettem, hogy 16 hónapja megállás nélkül edzek, és itt a "megállás nélkül"-ön van a hangsúly!
Egy olyan cégnek vagyok az egyik vezetője, amelyik csak természetes alapú termékekkel foglalkozik, sőt , sok sportoló ezeket használja, sőt, én is 6 év alatt így tettem rendbe a szervezetemet, így tudtam letenni a gyógyszereimet, így sikerült megerősödnöm, ezért bírok ennyi mindent és ezért működik a szervezetem jobban, mint 20 éves koromban.
Viszont nem voltam hozzászokva, hiszen sosem sportoltam, hogy 16 hónapig megállás nélkül edzek, tekerek, futok, stb.....
És jött az az időszak, amikor minden fájt. Én azt is gondoltam, hogy az elején ha leküzdöm az izomlázat, és hozzászokik a szervezetem a tempóhoz, minden oké lesz. És oké is volt, egészen júniusig, amikor valami történt....ha futottam, fájt a lábam, ha tekertem, elfáradtam. Nem mindig! Volt, amikor gondoltunk egyet, és letekertünk Pomázról a Velencei tóra és vissza, 143 km, és fantasztikus volt, el sem fáradtam, de olyan is volt, hogy 3 km futás után le kellett feküdnöm.
Mit csinál ilyenkor az ember? Igen, a legtöbben megállnak és szép lassan leszoknak a mozgásról....
Én inkább beszéltem olyanokkal, akik tapasztaltak, akik túl vannak több év sporton. Lehetetlen, hogy ne lenne megoldás.
És mindig ugyanazt kaptam : pihenés, regenerálódás, bla, bla, bla...
Persze, a vége az lett, hogy az edzőmmel is megbeszéltem, aki rám nézett és egyszerűen annyit mondott:
-Ezt úgy hívják, hogy túledzettség. Most már igazi sportoló vagy! Pihenned kell!
Lehetetlen, mindjárt megyek a Dobogókő Csúcstámadásra......, de elmagyarázta nekem, ha nem pihenek, nem fog menni. Igen, az izmaim nincsenek hozzászokva a terheléshez, és nem is 10 évesen kezdtem hozzászoktatni, muszáj, és higgyem el, jobban fog menni, ha pihenek.
1 hét kényszerpihire lettem ítélve. Fekvés, alvás, evés, regenerálódás. 1 hét teljes megvonás a futástól, ami addigra már kezdett szerelemmé válni, a bringától, még a fűnyírástól is.
Első nap szenvedtem. Második nap még jobban, de a lényeg, betartottam. Mindent. És az lett az eredménye, hogy a következő hétre teljesen jól voltam. Semmim nem fájt és újra erőt éreztem.
Ennyi pihenéssel megértettem, hogy a testem csak jelzett, hogy Helló! Én is szeretném élvezni amit csinálsz:)
Még a Velencei tekerés alkalmával, mikor Pomázról ruccantunk le és vissza, megismerkedtem útközben Gáborral. Elmesélte, hogy mennyit fut, és most már teker is egy éve. Nagyon sok jó tanácsot kaptam Tőle a futással kapcsolatban és természetesen a bringával kapcsolatban is. Igaz, Ő országútival megy, nekem az még csak álom, nagyon szeretnék egyet.
Hát elérkezett a nagy nap, augusztus 16-án elindultam a Dobogókő csúcstámadáson. Ez volt az első olyan verseny, amin egyedül mentem, mármint abban az értelemben, hogy nevezettként. Elkísért a párom, és elkísért egy barátom, Dóri, akivel sokszor mentem edzésként tekerni, de benevezettként, ráadásul a sok profi között ott voltam én, a kis trekkingemmel.
Ahogy beálltam a sorba, a rajthoz , szokásom szerint előre, ahogy illik, megfordultam, körbenéztem és azt láttam, hogy ott állok a sok profi között, mindenki országútival, .....picit betojtam és hátrébb mentem, hogy ne tartsam fel a profikat.

Nagy örömömre, Gábor is ott volt, csak benevezett, mert meséltem neki róla, hogy jönni fogok. És Dóri, kísérőként elindult velem, de mondta, hogy menjek csak a magam tempójában, ne várjak rá. Esztergom felől még sosem mentem, mindig csak Pomáz felől járok fel, azt az utat ismertem. Innen nem tudtam, hogy meredekebb. De most megtudtam. Én beálltam a szép kis tempómba, nem szoktam túlerőltetni magam, ráállok egy ütemre és hajrá! Hát , mit ne mondjak, a tempóm nem volt túl gyors.....de végül is a záró busz kíséretében feltekertem egyben, minden gond nélkül és az időmön több mint 30 percet javítottam. Többször megkérdezték tőlem menet közben, hogy minden rendben van-e, és sokan, akik visszafelé ereszkedtek, hajráztak és szurkoltak. Még sosem voltam utolsó, de mindenesetre jó érzés volt, hogy én menet közben is tudtam beszélgetni, mosolyogni, nem voltam fáradt, könnyedén mentem, tehát az egyetlen , ami miatt lassabb voltam, az az, hogy nem országútim van! A lényeg: így is narancssárga lett a pólóm színe, amit kapok! Ugyanis a versenyen az 55 perc alatt beérők sárga pólót kapnak, az 1:25 alatt beérők narancssárgát, az 1:25 felettiek meg pirosat.  Az én időm, 1:13:)))) Fantasztikus volt! Az egyetlen, amiről elfelejtkeztem, hogy lefelé fázni fogok. Hát....fáztam, úgyhogy siettem nagyon.
És jött 2 hét felkészülés a Kékes Csúcstámadásra . Futás minden második nap. Heti 6 nap edzés, 3 nap tekerés, 3 nap futás. Egyre jobban kezdtem újra belerázódni és egyre jobban kezdtem élvezni a futást. Itt futok legtöbbször Pomázon, fent a Dolinán, mert itt lakom, elfutok a barackoshoz, majd vissza, vagy elfutunk a kilátóhoz, a Magyar Várat megkerülve, 6-7-8 km, kellemes. Igazából mindig azon gondolkodom futás közben, hogy most már csak az úszást kéne beiktatnom és akkor akár indulhatnék is egy.................ébresztő! Na nem, nem azt fogom ide írni, hogy bilibe lóg a kezem.....de nem ám!
Inkább azt, hogy ahhoz le kell tudnom futni 21 km-t!!!!!!!!!!!!! Ááááááááááááááá! Izgalmas....
Na, majd meglátjuk, mit tartogat nekem az élet:) A 10-et már megfutottam!
Elérkezett a nagy nap, persze olyan izgalommal, amit akkor éreztem, mikor az Ultramaratonra mentem tavaly.  Mert mindenki azt kérdezte, hogy voltam-e már a Kékesen.  Nem, nem voltam, még sosem tekertem fel.  De akkor hogy merek benevezni egy versenyre.
Én erre általában azt szoktam válaszolni, hogy Minden fejben dől el!
Tapasztaltam az életben számtalanszor, hogy tényleg csak fejben kell eldönteni valamit, és akkor megvan.  De persze a sok okos, mind magyaráz..:  Á, nem is tudod, milyen meredek.  És ha nem bírod?
Na ezektől a megnyilvánulásoktól jut oda az ember, hogy izgul jobban mint kéne.  Persze, természetes, hogy van izgalom egy verseny előtt.  De sose hagyd, hogy olyan emberek legyenek hatással rád- az élet bármely területére igaz ez- akik nem is látják pozitívan még a saját életüket sem. Lehet az bárki, épp a barátod, vagy családtagod, ....ha nem hisz benned, akkor NE HALLGASD MEG!
Nem akarok én ezzel senkit megbántani, de ha őszintén bele gondolsz, ...az ember a szíve mélyén pontosan érzi, merre kell mennie, csak azután, hogy érezzük, elkezdjük a saját érzéseinket cenzúrázni...hátha nem jól érezzük, és elkezdjük megbeszélni, és ott van...máris meggyőznek, hogy rosszul érzed, és szép lassan saját magad is meggyőzöd, hogy jé! tényleg rosszul érzem, nem is azt akarom.....
Na, a lényeg, csak a Te döntésed, hogy mit érsz el.  Semmi máson nem múlik, csak rajtad.  Sem körülmény, sem a nemed, sem az iskolád, stb...nem határozza meg, mit érhetsz el. Én sem lehetnék sportoló, tudod...aztán mégis most készülök feltekerni a Kékesre:)
És fel is tekertem!  És igen!  Állat volt!  Nagyon állat!  Nem volt meredek, nem volt nehéz, pont olyan volt mint amilyennek lennie kellett, és imádtam, és egy pillanatig sem álltam meg, voltak fiatal országútisok, aki tolták és amikor elmentem mellettük, akkor visszaültek, hogy visszaelőzzenek...volt olyan srác, az outijával, aki megkérdezte, miközben tolta a bringát, hogy ezt én hogy csinálom? Mondom, Mit? , Hát, hogy így tekersz.. Hát, .....egyszerűen a pedálon van a lábam és nyomkodom!  Kész volt.  Még a Velencei utunk alkalmával Gábor, a bringás-futó srác, azt mondta, úgy tekerek mint egy kisgyerek, olyan élettel, és ha outim lesz, biztosan bajnok leszek:)
Na hát, én jelentem, feltekertem, még csak nem is végén, még bőven voltak utánam,.
1:35:57 az időm, 53 Nő közül az 50. lettem.:) Büszke vagyok rá. És élveztem minden pillanatát!
Ja! És mind a két csúcstámadáson a Visszadobtak felirat került a rajtszámomra!!!!!!Tádádádám!!!
Oké, na itt jön egy olyan sztori, amit azt gondolom, muszáj elmesélnem.
A nagy örömömben, hogy megcsináltam mindkét csúcsot, sokan gratuláltak a facebook-on, telefonon, személyesen, de felhívott egy barátom, akivel szorosan együtt is dolgozom, és nem mellesleg, Ő egy Teke bajnok!, hogy szeretne futni. És szeretne benevezni egy kisebb versenyre , valami pici távra,mondjuk a Wizz Air félmaraton családi futására, vagy ilyesmi. Elláttam tanácsokkal, mivel tapasztalat volt már, tudtam neki segíteni, mire figyeljen, hogyan tudja majd növelni a futási teljesítményét, de mondtam neki, miután megkért, hogy kísérjem el, hogy várjon picit, mindjárt megnézem és visszahívom.
Letettük a telót és megnéztem a kiírást, én láttam, hogy a félmaratont meg lehet csinálni trióban is, ráadásul nem is vészes, kb. 7,8 km a kezdő, a második 4,4 a harmadik 8,8 km... vagy valami hasonló.
Visszahívtam és mondtam neki, hogy szuper az ötlet, és le is adtam a nevezésünket, a trióra, és akkor megcsináljuk hárman, a párom kezd, Kriszti a második és én bevállalom a végét ami a leghosszabb. Igaz, hogy én már futnék többet is, de az a lényeg, hogy menjünk együtt.  Krisztinek kiesett a telefon a kezéből,  Atti meg a gép előtt ült, és hallotta mit beszélünk, és csak megfordult és megkérdezte, Miről beszélsz???????
Mondom, leadtam a  nevezésünket. ......Mi van??????
Na így kezdődött, hogy a futásban is elkezdtem embereket bevonzani.  Lett egy jó kis felkészülés, ami kinek feszkós volt, kinek laza - a laza utóbbi az én voltam-  a feszkósok meg .....:) Haha, izgultak!
A verseny előtt elmentem átvenni a rajtcsomagokat, és nagyon büszke voltam, mert Kriszti a Kb.1 km futásából eljutott oda, hogy egyszer már megfutotta a 4-et.!
A bibi csak ott kezdődött, hogy módosították a távokat. Attié lett 7,4 km, Krisztié 5,9 km, és az enyém 7,8 km.
Volt ám sikítozás.....Kriszti teljesen oda volt, hogy nem futott még ennyit!
Mondtam, nem gond, ha a 70% megvan, akkor meg tudod csinálni. Én sem futottam 10 km-t a Coca-Cola testébresztő előtt, még is megvolt.  És sosem tekertem egyben 212 km-t, és mégis megvolt:) Nyugalom van!

Hát, nyugalom az nem volt, inkább nagy- nagy izgalom, mire elérkezett a nagy nap!  De fantasztikus volt látni,. ahogyan izgultak, ahogyan összpontosítottak, és minden másodpercben arra gondoltam, hogy Velük mi van....Annyira, de annyira jó érzés volt. Tele izgalmakkal, hogy vajon eljutunk-e a váltóponthoz időben, bele férünk-e a szintidőbe, stb....Tudtam volna többet futni, nagyobb távot, de sokkal jobb volt azt látni, hogy Kriszti úgy futott a váltóhelyre, hogy sírt örömében.  És annyira jó érzés volt Attit látni, ahogyan harapdálja a száját indulás előtt és utána meg felhív, hogy megvan, megcsinálta, jobb idővel, mint eddig bármikor:)
Kriszti és Atti meglépte a saját határaikat, és bebizonyítottam nekik, hogy tényleg minden fejben dől el, hogy nem számít, éppen hol tartasz, bármikor, bármekkora lépést meg tudsz tenni! Csodálatos pillanatok. Kezdik megszeretni a futást!
A félmaraton után hazaérve, nagy örömmel meséltük a gyerekeinknek a kalandokat, és elértük, hogy jövőre szeptemberben Ők jönnek váltóban és Mi meg egyéniben! Az öröm hevében beneveztünk még 2 futóversenyre októberre, hogy megmaradjon a lelkesedés:) A NATO futásra, ami 10 km, ketten megyünk Attival, mindketten lefutjuk a 10-et, de 11.-én a Spar maratonra, 4-es váltóban megint megyünk. Persze a nevezés megint úgy lett, hogy mikor megvolt a döntés, megváltoztatták a távokat, így Kriszti még egy kicsit nagyobbat kell hogy lépjen, illetve fusson, de természetesen ez már megszokott.....meg sem lepődött:) A távok: 11,6 km - 11 km - 8,2 km - 11,4 km. ( A sorrend: Én, Kitty, Kriszti, Atti ). Ez megint nagyon izgalmas lesz!
Azt gondolom, valahogy a homlokomra került, vagy az aurámra a futás élménye, mert vasárnap óta folyamatosan jönnek emberek hozzám, hogy futnának velem, edzenének velem.......lehet, hogy ez is "valaminek" a kezdete????????....................
"Igazából nincsenek határok. Bármit elérhetünk, bárhová elmehetünk, minden csak a gondolaton múlik. Azon, hogy mennyire korlátozod magad és zárod el totálisan annak a lehetőségétől, hogy valóra váljon az, amire annyira vágysz. A kérdés, hogy mekkorát mersz  álmodni, mersz-e benne hinni eléggé, tiszta szívből, minden áldott nap. Fel mered-e vállalni, kiállni melette, akkor is, amikor azt mondják mások, hogy ez butaság, mersz-e előre menni, egyedül maradni az álmaiddal, mert senki nem hisz benned? Ha igen, győztes vagy. Nyert ügyed van!"



"Hinned kell magadban, abban, hogy elérsz valamit, akármennyi ideig tart is!"

Májusi őrület!

"Tanulj a múltból, határozz meg eleven és részletes célokat a jövőre, és élj abban az egyetlen pillanatban, amit befolyásolni tudsz: a jelenben." 


 

Izgalmasra és mozgalmasra sikeredett ez a május! Azt gondolom, méltó ünneplése volt az 1 éves évfordulómnak:) Két kihívásom volt, az egyik a Coca Cola futóverseny, amire beneveztem, a másik az Ultrabalaton, amire márciusban neveztem be, a barátaimmal és a párommal! 10 km futás és 212 km tekerés ugyanabban a hónapban!



Nagy-nagy izgalommal vártam a 18.-át, mivel ugyebár beneveztem életem első futóversenyére. És mint minden elsőnél, valahogy sikerül abba a feszült, hisztis állapotba kerülni, amikor már senkivel nem tudok kommunikálni, csak arra koncentrálok, hogy mi lesz, hogyan fogom megcsinálni, mert még nem volt ilyen és nem tudom, hogy kell........ Ez az állapot nem túl szimpatikus, bár most igyekeztem palástolni, és arra is koncentráltam, hogy ne legyek túl elviselhetetlen a családomnak. Mentek a rendszeres edzések, hétfő, szerda, péntek= bringa, kedd, csütörtök, vasárnap= futás. Beiktattunk egy hideg, esős 70 km-es bringanapot is, amiben meg kell, hogy mondjam, bőrig áztam, áztunk. Még sosem tekertem olyan szakadó esőben, hogy már azt érzem, MINDEGY!

.Egyszerűen állt a víz mindenemben, még a bringatáska alján is kb. 2 cm víz volt. Ja! Volt ott defektem, elázott a telóm...nem tudtam rendesen mérni semmit, néhány kép készült csak az induláskor és egy-két száraz helyen.....de fantasztikus volt , teljesen megfeledkezni mindenről és csak tekerni, koncentrálni, hogy megérkezzünk, és száraz ruhában legyünk:) Azért a Megyeri hídon mikor megláttuk, hogy hazafelé még egy hatalmas felhő vár, picit megijedtünk, de már tényleg mindegy volt, gyerünk bele az esőbe, szembe szélbe, fröcskölő autók sorába, ez az!!!!!

A futásban  8,6 km-nél tartottam mire elérkezett a nagy nap! Hát ez még messze van a 10 km-től, de most már mindegy, meg csinálom! Az a másfél már csak nem számít, kibírom valahogy:)  A verseny hetén átvettem a rajtcsomagom, megkaptam első, hivatalos futó rajszámomat, chippel! Na innentől már tényleg nem lehetett velem beszélni értelmes dolgokról:) Előző éjjel alig aludtam, nagyon izgultam, hogy végig bírom-e futni.

Ez a fotó a rajt előtt készült, kijött velem a családom, szurkolni, hát...lehet, hogy nem annyira  őszinte a mosolyom?
A lányom készítette a fotót, én igazából azzal voltam elfoglalva, hogy megtaláljak egy csoportot, mivel egy futó csoportba léptem be a facebookon, és megbeszéltük, hogy találkozunk egy közös fotóra, de nem találtam őket. Persze amíg kerestem a csapatot és ez a kép készült, azalatt a hátam mögött álltak össze a csoportképre....:) A rajtnál beálltam a helyemre, gondolván, jó nekem a leglassabb csapat, 5 részre osztottak minket, legelöl a leggyorsabbak és így tovább. Már csak koncentráltam, meg se hallottam, hogy mit mondanak, meg akartam csinálni! És meg is csináltam! Kemény volt, meleg volt, és elképesztő nagy élmény! Ami az egészben a fantasztikus volt, az az, hogy sokkal előrébb végeztem, mint gondoltam! Végig azon szurkoltam, hogy nehogy az utolsó legyek, és esetleg annyira lassuljak le, hogy nem tudok beérni a szintidőre, és tessék, a szintidő 1 óra 20 perc volt és én beértem  01:04:54 idővel !!!! Hihetetlen volt! Főleg a családomnak, mert lemaradtak a célba érésről, és nem készült fotó. Persze ez nem számít, a lényeg az volt, hogy lefutottam 10 km-t egyben, jobb eredménnyel mint gondoltam! Csodálatos érzés volt! Kaptam tőlük virágot és nagyon büszkék voltak rám:) 
Rengeteg barátom gratulált, hiszen megint egy olyan területre merészkedtem, ami  elképzelhetetlen volt! Kezdtem megszeretni a futást, és tényleg fantasztikus érzés! 
Persze másnap pihi volt, hétfőn edzés, kedden még futottam egy kevese és utána egyszerűen azt vettem észre, hogy fáj a sarkam és a bokám kívül kétszer akkora,. mint szokott lenni, és tulajdonképpen nem is látszik a bokacsontom....iszonyatosan fájt. Gondoltam, beiktatok egy plusz pihenőnapot és akkor jó lesz- persze aznap pihenés képpen epret szedtünk az eperföldön, és utána megcsináltam lekvárnak azt a kevés 26 kilót......estére már nem bírtam állni, borogatás, kenegetés, fekvés, pihentetés.

Másnap reggel edzés és egy újabb 80 km-es bringatúra volt tervben, csak most 30 fok melegben. Durva volt! Annyira meleg volt, hogy sokkal jobban szenvedtünk, mint az esőben, de edzeni kellett, mert vészesen közeledett az Ultrabalaton, amit egyben tekerünk le, 212 km! Még sosem tekertem ennyit egyben és kellett az edzés, hogy felkészültek legyünk, ha lehet egyáltalán felkészülni ennyi tekerésre......
A futást másnap kihagytam, mert kellett még egy pihenőnap, és elképesztően fájta a bokám és a sarkam, alig bírtam menni. Vasárnap azért futottam 5 km-t, de nagyon fájt! Vagy borogattam, vagy pihentettem, de tekertem, edzettem kicsiket futottam, hátha az jót tesz! Az Ultra hetére már annyira fájt, hogy azt beszéltük meg Attival, hogy tényleg pihentetem a lábam, nehogy emiatt ne tudjam megcsinálni a KÖRT! Én csak arra kértem, ne beszéljünk róla, és nem akarok tudomást sem venni a bokámról, nem fog egy boka engem megállítani! Pénteken, 30-án mentünk le a balcsira, hogy ott legyünk a tésztapartin amit szervezett az Ultra. Felpakoltuk a bringákat, és nagy-nagy várakozással indultunk neki négyen. Dóri, Hrisztó, Atti és Én. Ők is beneveztek, hogy velem legyenek! Persze az indulás elcsúszott és nem értünk le időben, de megrendeztük a saját tésztapartinkat, éjjel 11-kor Fenyvesen! Fantasztikus volt, rengeteget nevettünk, poénkodtunk a másnapon! Dóri tartott attól, hogy a térde, hogy fogja bírni, én is a bokám miatt, amit még éjszaka leápoltunk. Mindenki izgult, főleg Atti, mert életében először most jött velünk, résztvevőként, hiszen már az Ultramaratonon kísért minket autóval, szurkolt már a futáson, de igazi nevezése most volt először. Nem sok edzéssel készült, párszor jött bringázni, meg párszor futott velem, és néhányszor munkába is bringával ment, de nem volt olyan edzése, mint nekem az 1 év alatt. Dóri szintén minimális edzettséggel jött el, mindketten fejben döntöttek!!!! Hiszen minden fejben dől el:)
Reggel összeszedtük magunkat és irány Club Aliga, onnan volt a rajt. Minket egyéni bringásokat 11.30-kor indítottak. Sokan elindultak már hamarabb, a futók között, de mi páran kivártuk az időnket. Szakaszosan voltak az indulások, de mindig egy-egy társaságot, vagy csapatot elindítottak egy rajtfotóval megelőzve.  Rögtön emelkedőn indult a táv, és miután az északi parton mentünk először, így a kemény szakasz volt az első rész. A bringásoknak 9 frissítőpont volt, az első 26 km-nél, aminél csak egy kicsit álltunk. Igyekeztünk nem sok pihenőt beiktatni, de a következőnél már Dórinak fájt a térde, lemaradt és mi bevártuk..és újra
lemaradt, megint bevártuk. Így haladtunk a dombokon, az emelkedőkön
fel és le, küzdöttünk a meredek résszel, a szembe széllel egészen végig, a Badacsonyi részen is át, míg el nem értünk a táv feléig. Ott volt két nagyon kemény helyzet. Én Attival és Hrisszel előrébb mentem, Dóri megint lemaradt, küzdött a térdével....én mentem elöl, picit megnyomtuk....

Jaj! Majd elfelejtettem- ezen a szakaszon "futottunk" össze barátunkkal, Szántó Árpival, aki az Ultramaratonon elindult az egykerekűvel, ami Hrisztó szabadalma, és itt meg színtén elindult, hogy rekord kísérletet tegyen, és 24 óra alatt körbetekerje a Balatont, ugyancsak az egykerekűvel! Annyira örültünk egymásnak, neki fantasztikus a kitartása és láthatóan a házi praktikáit is beveti egy-egy megmérettetésen- (kolbász!!) Gyors fotózás.....biztos voltam benne, hogy meg is fogja csinálni amit eltervezett, egyszerűen látszott a szemén! ( És így is lett,  22  óra 57 perc alatt ért célba!!!!!)  ...........
na szóval, picit megnyomtuk, hogy behozzuk az újabb álldogálás miatti idővesztést, amikor is egy jó kis balesetünk történt. Mivel elöl mentem és én rendszerint gondolkodom az élet nagy dolgairól bringázás közben, az utat nem annyira figyeltem. Elég volt azt néznem, hogy az előttem levő bringások merre mennek, és egyszer csak az út ketté vált, és sávot kellett váltani, én meg az utolsó pillanatban vettem észre, aminek az lett az eredménye, hogy Atti a hátam mögött- éppen oldalra nézett, ahol egy útszéli kifőzde volt, csapolt sör felirattal-  ráfutott a hátsó kerekemre és nagyon nagyot esett, de úgy, hogy a fejét is lecsapta a betonra. Összezúzta a könyökét, térdét, oldalát, fájt a fejem szédült....nagyon megijedtünk. Időztünk kicsit, míg összeszedte magát és elindulhattunk a következő frissítőponthoz, ahol kérhetünk ápolást a sebekre, amik nagyon véreztek és beleragadt néhány aszfalt darab is. Addigra Geri, Dóri párja is megérkezett és várt is minket a következő ponton. Mi kb. 20 perccel hamarabb ott voltunk mint Dóri, de addig leápoltuk Atti sebeit, vízzel és törléssel, mert természetesen mást nem akart. Már nem is fáj!.......aha....mindegy, elfogadtuk. Nekem kezdett a bokám megint beduzzadni, illetve már jobban is jártam, hogy nem kellett levennem a cipőmet, mert biztosan nem bírtam volna visszavenni. Fáztam már, hiszen rövid cuccban indultunk és a meleg holmink Geri kocsijában volt. Valami sósra vágytam, mert a frissítőkön édeset ettem-banán, stb...és kezdett már fájni az alsó felem, hiszen túl voltunk 110 km-en! Ez volt eddig a legtöbb amit mentem egyben! Durva volt belegondolni, hogy még 102 km előttünk van! De örültünk, hogy a déli part sík terepe már gyerekjáték lesz, simán bent leszünk hamarabb, mint terveztük. ...megjött Dóri, és elmentünk a kocsihoz átöltözni, enni, inni. Dóri megállt itt és nem jött velünk tovább, egyszerűen nem bírta a térde tovább, nem tudott már tekerni. Hárman folytattuk az utat, több mint 1 óra idővesztéssel, mert annyit álltunk ezen a ponton. A meleg ruha már nagyon kellett és lassan be kellett kapcsolni a lámpákat is mert közeledett az este. A sötét az igencsak lassítja a tempót. Nem látsz annyira előre, nem tudsz olyan gyorsan haladni, a futókat figyeled, nehogy nekik menj, szembe jönnek a nyaraló-sétáló-bulizó emberek, hiszen szombat este van, bogarak ezerrel és nincs szemüveged, mert hát sötétben mégsem mehetünk napszemüvegben....Szóval keményebb mint gondoltuk. A könnyű déli szakasz végül nehezebbé vált, mint az északi part emelkedői. Fonyódnál eltereltek minket (+ 800 méter) egy másik útra, ami pont emelkedő volt- 200 méter- nem sok, de akkor már ott vagy, hogy azt mondod : "Még egy emelkedő és megállok.!"  De nem így volt! Mentem, fájt iszonyatosan a bokám, de tekertem és nem érdekelt, hogy a futók lehagynak felfelé...némelyik  káromkodott hangosan, de nyomtuk! Miután én korán alvó típus vagyok, így az éjszakától tartottam a legjobban, mert ha reggel indulunk, akkor kényelmesen beérünk alvó időre, de déli indulásnál esély sincs, csak a hajnali érkezésre.Jött az az szakasz, amikor szenvedtem. Álmos voltam, fájt a fenekem, nem tudtam már mit csináljak, előttünk még 50 kilométer ami egy örökkévalóságnak tűnt. Volt olyan rész, ahol 5 km-enként meg kellett állnunk, mert kész voltam. Hogy fogom kibírni. Tudod, amikor már nem is beszélgetsz..mert az is fáraszt. Csak meredsz magad elé, és várod a végét. Minden frissítőpontnál azt figyeltem, hány km-nél tartunk, és olyan lassúnak tűnt minden. Volt olyan szakaszunk, ahol megálltunk, és Hrisz is olyan fáradt volt, főleg mert Ő ment elöl mert neki volt a legerősebb a lámpája, megálltunk, és szegény akkorát esett, mert nem bírta lecsatolni a cipőjét,
a fáradtságtól .
Én egyszer bealudtam a bringán!:) Na, ilyet sem éreztem még. Pontosan olyan volt, mint amikor vezetsz és már holtponton vagy, csak a kocsiba lehúzod az ablakot, kidugod a fejed és mész, itt a fejed a szabadban van, így bealudni...elég gáz....vagy nem ? Csak azt vettem észre, hogy lementem az útról, és vissza kellett terelnem a bringát. Még jó, hogy nem estem el! Atti kérdezte is, mit csinálsz? Mondom: Bocs, kicsit elaludtam! Volt nagy röhögés ám! Onnantól sűrűbben álltunk meg, még lassabban haladtunk, kb. 5 percenként kellet megemelkednem, annyira fájt a hátsóm, és a bokám, az simán lüktetett. Még 20 km, még 15...még 10....még 5......csak kibírjuk. Az utolsó frissítőponton, az 5 km-nél, aliga elött van egy emelkedő, amit délelött azt gondoltuk, megúszunk. Hát, a pihenőnél mondja kedvesen a lány, aki a frissítést adta,: -Itt már csak egy "kis" emelkedő jön és utána ott lesz a cél!:)
Király! Csak nem úsztuk meg! Hogy honnan szedtem, szedtük elő az erőt, azt nem tudom, de az igazság az, hogy vettem egy nagy levegőt, hirtelen felébredtem, és úgy feltekertem, hogy magam is meglepődtem, 205 méter emelkedés de kemény meredeken, sokan több emelkedőt is tolták a bringát,Mi egy centit sem! És itt sem a végén! Nem tudom, honnan jött elő ez az erő, tényleg nem tudom, de olyan éber lettem és olyan energia volt bennem, hogy mosolyogtam magamban! Hihetetlen volt.

 
Innen már tényleg csak percek választottak el a céltól, ahova hajnali 3.30-kor tekertünk be. A tiszta időnk 12 óra 24 perc volt. Óriási élmény! Fantasztikus érzés! Nyakunkba akasztották az érmet, és hivatalosan is megtettük az utat! Igen- LETEKERTÜK EGYBEN A BALATONT!!!!!

 Csináltattunk még fotót , összeölelkeztünk örömünkben, és csendesen összeszedtük a bringáinkat, és elindultunk az autónk felé. Nem mentünk be a hangárba masszíroztatni, sem körülnézni, ünnepelni, csak az autóhoz akartunk jutni, beülni, visszamenni a szállásunkra és lefeküdni. Én rögtön beültem, és elaludtam, arra sem emlékszem, hogy a fiúk felrakták volna a bringákat, és vajon hogyan? Ők is nagyon fáradtak voltak. Nagyon lassan mentünk vissza Fenyvesre, majdnem fél 6-ra értünk, Dóri és Geri kint várt a teraszon, kinyitották nekünk a kaput, hogy ne kelljen kiszállnunk. Kikászálódtunk a kocsiból és beájultunk az ágyba. Úgy ahogy voltunk. Valami ruhát tudom, hogy levettem, de annyira fáztam a fáradtságtól, hogy a fele rajtam maradt. Attinak fájt a karja és a térde, meg az oldala is, ahol megütötte. "reggel " 13 órakor ébredtem.
Kinyitottam a szemem és oldalra fordultam, ránéztem Attira, és csak annyit mondtam:
-Te, Atti, képzeld....Körbetekertük a Balatont! 
Csodálatos élmény! Soha többé nem úgy fogok nézni a magyar tengerre, mit előtte. A tükörben is más embert látok! Legyőztük megint a határainkat! Nem tudom szavakba önteni, mit éreztem, mit érzek most is.:)
A hazaúton sírtam, ahányszor ránéztem a Balatonra. Eszembe jutott minden rész, a küzdelem, és csak potyogtak a könnyeim.
Ahányszor átlépem a határomat, annyiszor más ember néz vissza a tükörből! Istenem, milyen hálás vagyok, hogy ezt átélhettem.! Milyen hálás vagyok, hogy ilyenek történnek velem.
Másnap- hétfőn- természetesen voltam edzésen- és természetesen sajog a bokám- akkora, mit a ház, majd csak rendbe jön...mert én akkor is futni akarok!----
Mondtam Hrisznek, hogy emlékszik-e mit mondtam akkor, amikor 2 éve egy kerékpárt kaptam tőle?
-Nem is tudod, mit indítottál el!- ezt mondtam akkor. Persze nem gondolta, hogy ez lesz, és most is csak azt mondtam-
- Ha nem találod fel az egykerekűt, nem megy el Árpi az Ultára vele, és akkor én nem akarok veletek menni és akkor ez sem történik! Minden miattad van! - ..........hát ilyen barátunk van!:)

 




TE! ..........Figyelj!......Képzeld, KÖRBETEKERTEM A BALATONT!!!!!!!!

Folyt. köv......:)))

1 év és 2 hét!!!!

"Az élet célja nem a győzelem. Az élet célja növekedni és megosztani. Amikor majd visszanézel arra, hogy mit tettél az életedben, sokkal több elégedettséget nyújt az öröm, amit mások életébe vittél, mint azok az idők, amikor kijátszottad és legyőzted őket." 

  
1 éve és 2 hete kezdtem el a sportot:) Hihetetlen, mi minden változott ez alatt az egy év alatt, teljesen kicseréltek, kívül- belül!

Bringatúra Attival március

Pár napja beszélgettem egyik gyermekem barátjával, hogy éppen hol tartok a futásban- igen a futás is része lett az életemnek- és egyszer csak azt mondja nekem: Tudod Zsuzsi, soha nem gondoltam volna, hogy Veled egyszer ilyen dolgokról fogok beszélgetni!

Túra március

Hát igen! Most már futok is...kicsiben ám:) Kezdtem 1,4 km-el, 13 perc! Egy hónap alatt sikerült elérnem 2,25 km-re! Alig vártam, hogy átlépjem a 3 km-t! De az egy hónap alatt kiderült, nem mindegy, milyen cipőben futok. Annyira fájt a gerincem, hogy már kezdtem azon aggódni, hogy nem fogok tudni futni! Kényszer pihi, egy hónapig, csak az edzések voltak, amik 1,5 óra racing, hetente 3-szor.
Verus, az edzőm azt tanácsolta, hogy menjek el egy futóboltba, ahol szakemberek megnézik a lábam és a futásom, és segítenek a cipőválasztásban, mert biztosan az a baj. Oké, spuri a spuriba:)
Hát....az Örs Vezér téren, a piac tetején, a galérián volt az üzlet. Bementem és mondtam, hogy futócipőt szeretnék vásárolni, olyan szép pink-fekete összeállítást, ami megy a ruhámhoz:) A srác, aki segített, természetesen volt az Ultrán, pillanatok alatt beazonosítottuk egymást, nevetett és közölte, hogy futócipőt nem szín alapján választ az ember....Azt mondta, nézzünk egy próba futást.

Laza 27 km túra április

Piac galériára ki, futás körbe....nénikék néznek:)
A futás végén megállapítva: befelé dől a bokám, így a választék kb.90%-át nem kell néznem, a maradék 10 % -ból választunk, és elkezdte kipakolni nekem, kb 10-12 cipőt. Mindegyiket egyesével fel, galériára ki, futás körbe, nénik néznek, csere, és ez így ment minden cipőnél, a napi távom teljesítve lett.
És meglett a gyönyörűség:

Természetesen még pihenő volt a gerincemnek, így még pár napig nézegettük egymást, ismerkedtünk.
Betettem az ágyam mellé, a bringa is ott kezdte, így szoktuk meg egymást.
Március 1-én kezdődött a buli:) 1,74-el indult a történet, úgy gondoltam, lassan de biztosan fejlődjek, ez nem bringa, nem lehet olyan gyorsan, mert abból baj lehet. Türelem! Talán életem legnehezebben megtanulható tulajdonsága. Valószínűleg azért megy nehezen, mert mindig türelmetlen voltam, mindent azonnal akartam, mert attól féltem, hogy nem lesz rá időm, ezért nem szeretem azokat a szavakat, hogy : majd, nemsokára, holnap, stb....Honnan tudhatod, hogy lesz holnap? Ha valamit meg tehetsz rögtön, akkor tedd meg! Oké, nem tudtam egyből 10 km-t futni, de nagyon akartam haladni, és nehezen ment a türelem.
A barátaim is azt mondták, egy-egy szakaszt, távot, addig fussak, amig már nagyon unom, és akkor emeljek rajta. Jó:(

Újabb Dobogókő április

Március-futás

Március 27-én 3,59 km-en zártam a hónapot. Lassan haladtam. Beiktattam néhány tekerős plusz napot is, a naptáram úgy nézett ki, mint egy igazi sportolónak:) Hétfő-szerda-péntek: Racing edzés, kedd -csütörtök-szombat: futás, egy-egy vasárnap- tekerés, vagy túra. 185 km, amit így összeraktam márciusban.
Áprilisban átléptem a 4 km-es álomhatárt!
És onnantól nem tudom mi történt, de nagyon hamar elértem a 7,1-et! Nyilván a cipő hatása, én nem tudom.....de valahogy annyira jól esett, és tényleg elkezdtem élvezni. Még nem megy könnyen a kezdés, nem rögtön élvezem, kb. 2 km ami után kezdem megszokni, de akkor is! Elképesztő, hogy ennyit birok futni,én! Májusra elértem a 8,53 km-t!!!!

Pihi:)

Túra április

Bringa- futás, kiegészítik egymást. Vagy feltekerek Dobogókőre, azt már nagyon élvezem, többször is megcsináltam, az az egyik kedvenc edzésterepem, vagy futok:)
Nem baj ha esik az eső, fúj a szél, megyek és a hét 6 napján edzés van!

És mi történt? Megint vettem egy nagy levegőt, és megnéztem, hogy milyen futóversenyek vannak a közeljövőben. Ja, mert május 31.-én megyek ám az Ultrabalatonra, bringával, és csapattal, a barátaimmal, egyben fogjuk megcsinálni a 212 km-t!

Dobogókő április

Hát május 18-án lesz a Női futó verseny, amire lehet jelentkezni még! 2 km, 5 km, 10 km, vagy mindhárom:)

Bringa túra április

Szentendre március

Percekig ültem a számítógép előtt, hogy megnyomjam-e a nevezés gombot.  5 legyen, vagy 10?  5-öt már futottam, 10-et még nem....na? .......és kész, megnyomtam, beneveztem a 10-re.!

Hát, remélem, meg tudom csinálni.....8,53-hoz már nem sok kell, hogy 10 legyen:)  Bízom a megérzéseimben!

Futás

Bringatúra 85 km- Nézd a felhőt!!!!

                                                                                                                           

Nagyon várom, ugyanolyan izgatottan, mint amikor először mentem a bringaversenyre...és ezekről a dolgokról beszélgettünk a fiam barátjával- a 8 km-ről, meg a nevezésről:)
Gondolta volna bárki is , akár 1 évvel ezelőtt, hogy ilyenekről lehet majd velem beszélni?
Hogy a válaszom, egy-egy találkozó időpont egyeztetésénél az lesz, hogy délelőtt nem jó, mert edzésem van, vagy:- Bocs az nem jó, mert akkor versenyen vagyok! 

Nem tudom, hova enged még az élet, de hálás vagyok, mert nekem a futás elképzelhetetlenebb volt mint a bringa!!!!


Ami igazán fantasztikus, hogy annyi, de annyi élmény lett az elmúlt hónapokban...Bringázások, viharban is, nagy túrák, embert próbálóak , futások, és egyszerűen csak ámulok, ahogy nézegetem a fotókat. Az 1 év teljesen kinyitotta számomra a világot. Mindenről másképp gondolkozom. Nincsenek távolságok. Oké, nem abban az értelemben, de most már teljesen elképzelhető számomra, hogy felülök a bringára és eltekerek bármerre- Róma az egyik cél:) Szerintem 12-15 nap alatt meg is lenne. Milyen csodálatos! Bármerre mehetek!

Ez az igazi változás! BOLDOG vagyok!!!!!

85 km bringa május

"Az élet túl rövid ahhoz, hogy eltékozold. Az álmokat csak tettekkel lehet valóra váltani, nem a tettek végtelen hosszú tervezésével." 


Az Ultra!

Életem első igazi sportolói élménye....Egy maraton, amiben benne van minden. Minden, amit átéltem az utóbbi 45 évben. Egy Maraton, ami teljesen megváltoztatta a világról és magamról alkotott képet. Egy Maraton, ami mindent átírt! Életem új időszámítása:)
Elképesztő volt átélni, megélni, kezdve az életem első regisztrálásával, hogy nem is tudtam, hol kell a nevemet bediktálni, milyen papírokat kell kitölteni, mikor kell a rajtszámot felrakni a ruhámra, hol fogják elmondani a versenye részleteit.

Hogy hajnalban kell indulni, megérkezni az arénába, Bécsbe, ahol életemben először vagyok résztvevőként. Hogy nekem dördül el a pisztoly, én haladok át a "start" felirat alatt, nekem integetnek az emberek és kiabálják, hogy : "hajrá",  és "kitartás"...
Bécsből először tekerek végig Pozsonyig, fogalmam sincs, milyen az út, milyenek az emelkedők, fogom-e bírni, fázom-e, vagy sem, tudok-e  odafigyelni a levegővételre, a szívem ritmusára?
És mégis itt vagyok. Átléptem életem legnagyobb félelmét, elindultam egy Ultramaratonon. Végigcsinálom, eldöntöttem!
És végig is csináltam!:) Mert ELDÖNTÖTTEM!
Az életben minden csak a döntésen múlik! Bármit teszel, el kell előre döntened, hogy végig csinálod, vagy nem? És ki kell állnod a döntésed mellett. Lehet, hogy gyors lesz, lehet, hogy nem, de a lényeg, hogy végigcsináld!
Mindent így döntöttem el, hát az Ultra sem kivétel! És az az igazság, hogy ha megléped a félelmedet, ha átlépsz rajta, ott van mögötte a csoda!
Hiszen minden, amire a szívedben vágysz, a félelmek mögött rejtőzik:)
Hát végig csináltam! És fantasztikus volt!
Átléptem az Aréna "küszöbét" indulóként! A start pisztoly mikor eldördült, én indultam el és nem csak néztem, ahogyan mások elindulnak. Az első 94 km után,amit szembe szélben tettem meg, én érkeztem be Pozsonyba, egy sport csarnokba és engem gyúrt a gyúró Peti, mert az Én izmaim voltak bekeményedve.  Másnap Én indultam Pozsonyból Győrbe, és nekem gyulladt be a térdem.
Én döntöttem el, hogy nem érdekel, mennyire fáj, akkor is megcsinálom. Én borogattam este és másnap reggelig nekem volt álmatlan éjszakám, mert nem tudtam eldönteni, mi fáj jobban: a térdem, ami kétszer akkora mint kéne lennie, vagy a fenekem, amit kidörzsölt a betétes nadrág?
És reggel én voltam, aki a kezével emelte fel a saját lábát, és rakta rá a pedálra, és beszéltük meg, hogy így is megcsinálom. Tatára menet én voltam az, aki egyfolytában azon gondolkodott, hogy mikor lesz már meg az aznapi táv, és mikor vehetek be valamit a térdemre, és nekem volt az az élményem, hogy a beérkezés előtti utolsó emelkedő előtt a rendőr elfelejtette megállítani a forgalmat, és ezért meg kellett állni, és újra visszatenni a fájós térdem a pedálra, és nekimenni az utolsó emelkedőnek, hogy betekerjek az olimpikonok edzőtáborába, hogy lefeküdjek újra a padlóra és megvárjam, míg hív a gyúró, és bemondják, hogy kész van a forró leves!

Nekem simogatta a párom a lábamat, és figyelte minden pillanatban,hogy mit segítsen. Én biztattam a csapattársaimat, hogy igen is Ők is bírják! Este én koncentráltam arra, hogy a negyedik nap, Tata-Budakeszi lesz a legnehezebb, mert a legtöbb emelkedő ezen a szakaszon lesz és remélem, hogy menni fog, de menni fog, mert eldöntöttem.
Tatáról elindulva, az első nagyobb emelkedős szakasz tetején én sírtam el magam a frissítőnél, hogy felértem, és igen is fel tudtam tekerni, megállás nélkül, és nekem szurkolt sok-sok iskolás, kinyújtva a tenyerüket, hogy belecsapjak menet közben, és nekem kiabálták, hogy " gyerünk, hajrá!".

Az emelkedők egymásutánjában én voltam, aki egyfolytában azon agyalt, hogy belehalok ha még egy jön:), de mentem! És Budakeszire beérve, én voltam, akit meglepett a legkisebb gyermeke, mert odajött, velem örülni, és megpuszilni! Nekem mondta, hogy "Büszkeségem!".

Engem fotózott az Ultramaraton felirat alatt és tőlem kérdezték meg, hogy:  Hogy bírja szívem? Este a gyermekeim miattam készültek meglepivel és vártak feliratokkal, és másnap reggel miattam jöttek el Budakeszire, hogy mindenki részese legyen az utolsó nap rajtjának és autókkal menjenek el a Cél-hoz, ahol várjanak a többi családtaggal és barátokkal együtt.
Budakesziről az első emelkedő tetején én voltam, aki eltekertem az előtt a kórház előtt, ahol az első 3 újraélesztésemet csinálták, és ahol annak idején azt gondoltam, vége van a világnak, mert beteg a szívem és a restaurátor csapat nélkülem ment restaurálni Bécsbe.. Most én tekertem el előtte, és fantasztikus volt átélni azt a pillanatot, amikor hálát adok a Jó Istennek, amiért ezeken a dolgokon keresztülmehettem és teljesen más értelmet nyert minden a számomra. Helyére kerülhetett minden puzzle darab és végre megértettem, miért kellett a sok fájdalmat, újraélesztést átélnem. Sokkal többre értékeltem azt a pillanatot. Mindent megértettem!
A lezárt Alkotás úton, a sok futó és bringás között Én tekertem be a CÉL-ba, és nekem éljenezett a családom és a barátaim!!!!! Engem vett fel valami TV kamera, a szüleim nekem hoztak győzelmi koszorút és az Én nyakamba akasztották az Érmet!
Az ÉRMET! Életem ELSŐ ÉRMÉT!

Mit lehet még mondani.... 4 hónap telt el.
4 hónapja próbálom összefoglalni mindazt , amit átéltem abban az 5 napban. 4 hónapja heti rendszerességgel leülök a gép elé, hogy megírjam, mert várjátok, és nem tudom szavakba önteni. Hogyan is lehetne, amikor egy teljesen képtelen, mások által lehetetlen dolgot éltem át. Hogyan rakjam össze úgy, hogy értelmes szavakat alkossanak a betűim.....nem tudom.
BOLDOG VAGYOK!
A szó legmélyebb értelmében. Nem csak úgy felületesen. IGAZÁN!
Eltelt 4 hónap és naponta tekerek, edzek, elkezdtem még futni is. Beszéltem sok emberrel, akik kérték, hogy beszéljek a történetemről.
Találkoztam Rakonczay Gáborral, aki pontosan tudta, mit érzek! És Rakonczay Vikivel, aki szintén pontosan tudta! Hiszen Ők is átlépték a határaikat és a félelmeiket.

Egy új világ nyílt ki előttem. Tervezek, nézem a versenyeket, hol fogok indulni. Tegnap leadtam a nevezésemet a Kékes Csúcstámadásra, augusztusban lesz . Októberben újra Ultra! Újra megcsinálom.
Most már nem félek elindulni a  El Caminón, ami 970 km, gyalog! Alig várom, hogy mehessek. És minden utat be akarok tekerni.
Itt a Pilis lábánál, ahol élek, naponta fel tudok tekerni Dobogókőre, és annyira élvezem!
Talán tudok segíteni néhány embernek. Talán reményt adhatok, hogy nincs vége, amikor baj van, csak el kell kezdeni másképp gondolkodni, és igen is neki kell menni a félelemnek. Az edzőtársaim csak úgy hívnak- UFO :) Imádom őket!
Sok-sok bringás út vár rám, sok-sok élménybeszámoló. Biztosan meg fogom írni a történetemet részletesen, de az is biztos, hogy ezt a blogot is folytatni fogom.
Nem mondom, hogy könnyű, mert akkor hazudnék. Most is ugyanúgy vannak jobb és rosszabb napok. Van amikor úgy érzem, nem tudom végig csinálni az edzést, mert épp front van és persze én is megérzem, de akkor is kitartok, maximum lelassítok, de nem hagyom abba. És van már igazi futócipőm, olyan igazi, ami teljesen spéci, az én lábamra!
És az az igazság, hogy még nincs a futás a komfortzónámban. Még nehéz. Még fáj, de igen is azt tapasztaltam az elmúlt 9 hónapban, hogy csak az visz előre, ami kint van a komfortzónán kívül. A bringa is ilyen volt, de az Ultra után bekerült, már kényelmes...már élvezem....és kellett egy újabb kényelmetlen. És ez a futás.
Fáj, kényelmetlen, nehéz......... és előre visz!!!!!!

"A látásod csak akkor tisztul ki, amikor bele tudsz nézni a saját szívedbe. Aki kifelé néz, álmodik, aki befelé néz, felébred." 

.............to be continued:)