"Az életed nem rólad szól. Mindazokról szól, akiknek az életét megérinted, és arról, ahogy megérinted."
Ma van 1 hete, hogy beneveztem egy különleges Ultra
versenyre……illetve 2 versenyre. És pont ma 1 hete, hogy életemben először
kiszálltam egy versenyből.
A Spártai százas nem volt betervezve…nem gondoltam, hogy még
idén elindulok egy versenyen. Úgy éreztem, hogy a Siófoki 2 félmaratonnal
lezárom a futószezont és egy laza hónappal zárom az évet. A 4000 km-es célomat
már nagyon közel éreztem magamhoz, és láttam ,hogy hamarosan beteljesedik az
álmom. Ez az év egy nagy mérföldkő volt, minden tekintetben. Először futottam
ennyit, és először futottam nagy versenyeken .Először fordult velem elő, hogy 1
hónapon belül futok 2 hosszút, a Korinhosz 81 km-t és a 12 órát . Ebben az
évben mindent lefutottam, amit szerettem volna Ja, és
a szülinapi 50 km-em volt az utolsó tervezett hosszú …de tavaly kint voltam a
százason, segíteni, és gondoltam, idén
megpróbálom. Nem volt elvárás, csak gondoltam, futok valamennyit, lesz ami
lesz. Csak jövő márciusra terveztem a 100 km-t, de azért titkon reméltem,
hátha……
Már hetekkel előtte fáradt voltam. Siófokon totál kész
voltam vasárnapra…Gábornak is írtam, hogy olyan fáradtnak érzem magam, biztos
az év vége az oka, és a sok-sok km. Dolgozunk már a könyvön is elég intenzíven, ami hétről hétre adja a
feladatokat. És hát tervezem a jövő évet is. Szervezőként és versenyzőként
is…de a tervek a versenyzésben
átíródtak! A jövő évre egy olyan versenyt találtam, amit nem terveztem, és
mégis elindulok rajta. És csak Isten
tudja, mekkora lesz a táv ezen a versenyen.
Egy tuti biztos, végig kell
futnom!
December 7.-én, délután 4 órakor átvettem egy
eredményt. 1 nappal a 100-as elött. November 28.-án egy ultrahangon láttak
valamit nálam. Egy foltot. A bal mellemben. Teljesen lesokkolt. Megijedtem.
Félelem suhant át rajtam. Kaptam egy beutalót egy asparációs mintavételre, amit
december 4.-én vettek le a Jánosban. 2
szúrásom volt. Nem volt kellemes……ott ülni sem. Nem volt kellemes, hogy
előtte este elmondjam a páromnak…mert eddig tartott, hogy mondjam, annyira
féltem Őt megijeszteni…..fájt hazafelé, de bíztam benne, hogy semmi komoly,
csak egy zsírcsomó….akkor már 1 hete nem aludtam. És a minta vétel után még
várnom kellett péntekig. Még szerencse, hogy nem jött össze, hogy előadást
tartsak egy cégnél…..még szerencse, hogy lefújták…..Ebben a két napban csak azon
gondolkodtam, hogy mi lesz ha…..és pénteken alig bírtam elindulni itthonról.
Több mint 10 éve nagyon figyelek mindenre. Letettem minden
gyógyszert, méregtelenítettem egy csomószor, nem iszom sem alkoholt, sem cukros
löttyöt….nem eszem húst, sem fehér lisztet, sem cukrot. 5 éve sportolok. A szívem egészséges. Ma nem tudom tovább írni….holnap
folytatom……..
04:12h…felébredtem. Folytatom a történetet…..
Attival elindultunk,
nagy nehezen. A kórházban az asszisztens elkérte a papíromat, mondtam, hogy
jöttem a leletemért. Kedden, amikor szúrtak, láttam, hogy akik jöttek a
leletért, és minden rendben volt nekik, a folyosón kapták meg a leletet, és hallatszott,
hogy mondják, minden rendben van. Kiszóltak, hogy Sallai Zsuzsanna! Be kellett
mennem és tudtam, hogy ez nem jó. Leültettek, majd a doktornő felém fordult és
elmondta: - sajnos ez egy rosszindulatú daganat.nagyon sajnálom! – nem kaptam
levegőt. valahol belül éreztem, hogy ez lesz, de mégis, ahogy kimondta, az
olyan volt, mintha a föld alattam megnyílt volna és csak zuhantam lefelé…elgyengültem
és remegni kezdtem és sírva fakadtam. Hogy lehet ez? Miért? Nekem terveim
vannak, és nyáron esküvője lesz a gyermekemnek……mit fogok csinálni? Hogy
mondjam meg a gyerekeknek? és a szüleimnek? Istenem, ez olyan igazságtalan!
Hagyták, hogy sírjak, és behívták Attit. A doktornő mondta,
hogy nagyon megdicsér, mert nagyon időben vettem észre. Azt mondta nekem: -Zsuzsa! Olvasom a blogját,
maga nagyon erős nő, meg fog gyógyulni! Ezen is át fog menni. Nem szabad
megijednie! Majd leírta a privát mobil számát, hogy hívjam, ha bármiben
elakadnék, vagy segítség kell. Meg kell műteni, kellenek kezelések, nem lesz
könnyű az út, de minden rendben lesz!- én csak sírtam.
Kimentünk az épületből és beültem az autóba. Remegő kézzel,
ne kérdezd miért, de első reakcióként leadtam a nevezésem a Korinthosz-ra, jövő augusztusra,
a 81 km-re. Majd felhívtam anyukámat és elmondtam neki….Amikor hazaértünk, megvártuk a fiúkat, hogy hazajöjjenek.
Tudtam, hogy ez lesz a legnehezebb….a gyermekeimmel megosztani. És Ők
tudták, hogy valami baj van. És nagyon megijedtek! A lányunkkal nem tudtuk
megosztani, csak később, mivel Ő nem volt itthon, vasárnap érkezett haza a
repülővel, és nem akartam egyből mondani, annyi élménye volt. Kedden mondtuk
el, nagyon sírt Ő is…. Erős leszek, igen, időben vagyok, biztosan minden
rendben lesz!
Nelson Mandela mondta:
"Nincs annál megdöbbentőbb élmény, mikor valaki olyan helyre tér vissza, amit valaha nagyon jól ismert, és rájön, hogy a
hely semmit, ő maga viszont rengeteget változott."
hely semmit, ő maga viszont rengeteget változott."
Szóval ez egy speciális Ultra, amiben nem tudhattam a
nevezés pillanatában, hogy meddig is fog tartani….de már rajta vagyok, a start
pisztoly eldördült december 7.-én. Nekem már van egy programom, egy mintám, ami alapján a szívemmel végig mentem már egy hasonló úton. Ez más út, de a bennem lévő érzések, félelmek, hasonlók. És tudom, mit tettem magammal, hogy eljussak addig, akit most ismersz. Csak újra elő kell vennem a programot!
Sokáig
gondolkoztam, hogy írjak-e róla, és tegnapra odáig jutottam, hogy írok.
Egyrészt azért, mert ez is Én vagyok. Az
én blogomat azért indítottam, hogy utat mutassak. És az út néha kanyargós, és néha göröngyös, de az is hozzá tartozik. Nem tehetek úgy , mintha semmi sem történt
volna, és nem is akarok. Tudom, hogy a rák a rohadt stressz eredménye. Azé, amin keresztül mentünk az elmúlt 5 évben….és
bármennyire is próbáljuk eltakarni,
hatással van ránk. A ki nem
mondott mély fájdalmak gyökeret vernek az emberben, amit mi észrevétlenül tűrünk és amikor már tünet
van, a szervezet megoldásba fordult.
December 8.-án ezzel a tudattal álltam be a
rajtmezőbe. Esélye sem volt, hogy végig
menjek a 100 km-en….de ott voltam. Nem
éltem meg kudarcként, és nem érdekelt, hogy megállok, csak azt akartam, hogy
egy kicsit ne gondoljak rá. Félek! És bízom benne, hogy hamar túl leszek rajta.
Más opció fel sem merül. December 7.-e óta felébredek minden hajnalban, és azon
gondolkozom, meddig tart még ez az álom?
A könyv írására koncentrálok, és a versenyek szervezésére. Kicsit kevesebb versenyen fogunk találkozni,
mert lesz amikor fáradtabb leszek és lesz, amin most nem indulok el. De leadtam a nevezésemet a Korinthoszra, és az
Ultrabalatonon pedig párban megyünk Pruzsival. Ha Ő nem mondja, hogy nézessem meg, ha nem
basztat érte…..azzal a tudattal lennék, hogy csak egy kis zsírcsomó…..és a fura
fáradtságot betudnám annak, hogy év vége van és sokat futottam már idén.
Most egy orvosi konzultáció vár rám, és hamarosan , talán
már napokon belül egy műtét.
És majd kiderül, merre lesz az irány. Igyekszem
feldolgozni mindent, ami ide vezetett. Bár
nem tudom,ezen a „versenyen” hol van pontosan a „Célkapu”,
és nem tudom mennyit kell érte futnom, de az biztos, hogy el fogom érni. Akár
meddig is tart.
És az is biztos, hogy megosztom a fontosabb állomásokat, a
tapasztalatokat, a gondolatokat. Mert a
feladatokat azért kapjuk, hogy a belőlük nyert tudást odaadhassuk egymásnak!
"Csak akkor kezdődik az élet ha az ember nem tudja hogy mi lesz."
Hamvas Béla
Hamvas Béla