Csúcsok támadása!

"Kell, hogy legyen egy cél a fejedben: följutni a csúcsra. De ahogy haladsz fölfelé, egyre több dolgot láthatsz, és semmibe nem kerül néha megállni és élvezni a kilátást. Minden meghódított méterrel egyre messzebb látsz, és ezt ki kell használnod, hogy olyan dolgokat fedezhess föl, amiket addig nem vettél észre."

Nagyon kemény időszakon vagyok túl , vagy még nem...? Ki tudja! Ez a nyár tartogatott meglepetéseket. Olyanokat, amikre nem számítottam.
Úgy gondoltam, csak fejlődök ezerrel, megállíthatatlanul, és simán kitűzhetek merészebb célokat is, mert innen már sima út vezet!
10 km-es futás és Balaton kerülés egyben, mi jöhet még???
Hát jött a kényszerpihi...igen, egy dolgot elfelejtettem a nagy  fejlődésben. Az izmaim regenerálódását.
Jól van na! Elfelejtettem, hogy elmúltam 20 :) Azt gondoltam, mit nekem pihenés, heti 6 nap edzés tökéletes. Hétfő-szerda-péntek : Bringa, Kedd- Csütörtök- Vasárnap: Futás!
Igen, azt is elfelejtettem, hogy 16 hónapja megállás nélkül edzek, és itt a "megállás nélkül"-ön van a hangsúly!
Egy olyan cégnek vagyok az egyik vezetője, amelyik csak természetes alapú termékekkel foglalkozik, sőt , sok sportoló ezeket használja, sőt, én is 6 év alatt így tettem rendbe a szervezetemet, így tudtam letenni a gyógyszereimet, így sikerült megerősödnöm, ezért bírok ennyi mindent és ezért működik a szervezetem jobban, mint 20 éves koromban.
Viszont nem voltam hozzászokva, hiszen sosem sportoltam, hogy 16 hónapig megállás nélkül edzek, tekerek, futok, stb.....
És jött az az időszak, amikor minden fájt. Én azt is gondoltam, hogy az elején ha leküzdöm az izomlázat, és hozzászokik a szervezetem a tempóhoz, minden oké lesz. És oké is volt, egészen júniusig, amikor valami történt....ha futottam, fájt a lábam, ha tekertem, elfáradtam. Nem mindig! Volt, amikor gondoltunk egyet, és letekertünk Pomázról a Velencei tóra és vissza, 143 km, és fantasztikus volt, el sem fáradtam, de olyan is volt, hogy 3 km futás után le kellett feküdnöm.
Mit csinál ilyenkor az ember? Igen, a legtöbben megállnak és szép lassan leszoknak a mozgásról....
Én inkább beszéltem olyanokkal, akik tapasztaltak, akik túl vannak több év sporton. Lehetetlen, hogy ne lenne megoldás.
És mindig ugyanazt kaptam : pihenés, regenerálódás, bla, bla, bla...
Persze, a vége az lett, hogy az edzőmmel is megbeszéltem, aki rám nézett és egyszerűen annyit mondott:
-Ezt úgy hívják, hogy túledzettség. Most már igazi sportoló vagy! Pihenned kell!
Lehetetlen, mindjárt megyek a Dobogókő Csúcstámadásra......, de elmagyarázta nekem, ha nem pihenek, nem fog menni. Igen, az izmaim nincsenek hozzászokva a terheléshez, és nem is 10 évesen kezdtem hozzászoktatni, muszáj, és higgyem el, jobban fog menni, ha pihenek.
1 hét kényszerpihire lettem ítélve. Fekvés, alvás, evés, regenerálódás. 1 hét teljes megvonás a futástól, ami addigra már kezdett szerelemmé válni, a bringától, még a fűnyírástól is.
Első nap szenvedtem. Második nap még jobban, de a lényeg, betartottam. Mindent. És az lett az eredménye, hogy a következő hétre teljesen jól voltam. Semmim nem fájt és újra erőt éreztem.
Ennyi pihenéssel megértettem, hogy a testem csak jelzett, hogy Helló! Én is szeretném élvezni amit csinálsz:)
Még a Velencei tekerés alkalmával, mikor Pomázról ruccantunk le és vissza, megismerkedtem útközben Gáborral. Elmesélte, hogy mennyit fut, és most már teker is egy éve. Nagyon sok jó tanácsot kaptam Tőle a futással kapcsolatban és természetesen a bringával kapcsolatban is. Igaz, Ő országútival megy, nekem az még csak álom, nagyon szeretnék egyet.
Hát elérkezett a nagy nap, augusztus 16-án elindultam a Dobogókő csúcstámadáson. Ez volt az első olyan verseny, amin egyedül mentem, mármint abban az értelemben, hogy nevezettként. Elkísért a párom, és elkísért egy barátom, Dóri, akivel sokszor mentem edzésként tekerni, de benevezettként, ráadásul a sok profi között ott voltam én, a kis trekkingemmel.
Ahogy beálltam a sorba, a rajthoz , szokásom szerint előre, ahogy illik, megfordultam, körbenéztem és azt láttam, hogy ott állok a sok profi között, mindenki országútival, .....picit betojtam és hátrébb mentem, hogy ne tartsam fel a profikat.

Nagy örömömre, Gábor is ott volt, csak benevezett, mert meséltem neki róla, hogy jönni fogok. És Dóri, kísérőként elindult velem, de mondta, hogy menjek csak a magam tempójában, ne várjak rá. Esztergom felől még sosem mentem, mindig csak Pomáz felől járok fel, azt az utat ismertem. Innen nem tudtam, hogy meredekebb. De most megtudtam. Én beálltam a szép kis tempómba, nem szoktam túlerőltetni magam, ráállok egy ütemre és hajrá! Hát , mit ne mondjak, a tempóm nem volt túl gyors.....de végül is a záró busz kíséretében feltekertem egyben, minden gond nélkül és az időmön több mint 30 percet javítottam. Többször megkérdezték tőlem menet közben, hogy minden rendben van-e, és sokan, akik visszafelé ereszkedtek, hajráztak és szurkoltak. Még sosem voltam utolsó, de mindenesetre jó érzés volt, hogy én menet közben is tudtam beszélgetni, mosolyogni, nem voltam fáradt, könnyedén mentem, tehát az egyetlen , ami miatt lassabb voltam, az az, hogy nem országútim van! A lényeg: így is narancssárga lett a pólóm színe, amit kapok! Ugyanis a versenyen az 55 perc alatt beérők sárga pólót kapnak, az 1:25 alatt beérők narancssárgát, az 1:25 felettiek meg pirosat.  Az én időm, 1:13:)))) Fantasztikus volt! Az egyetlen, amiről elfelejtkeztem, hogy lefelé fázni fogok. Hát....fáztam, úgyhogy siettem nagyon.
És jött 2 hét felkészülés a Kékes Csúcstámadásra . Futás minden második nap. Heti 6 nap edzés, 3 nap tekerés, 3 nap futás. Egyre jobban kezdtem újra belerázódni és egyre jobban kezdtem élvezni a futást. Itt futok legtöbbször Pomázon, fent a Dolinán, mert itt lakom, elfutok a barackoshoz, majd vissza, vagy elfutunk a kilátóhoz, a Magyar Várat megkerülve, 6-7-8 km, kellemes. Igazából mindig azon gondolkodom futás közben, hogy most már csak az úszást kéne beiktatnom és akkor akár indulhatnék is egy.................ébresztő! Na nem, nem azt fogom ide írni, hogy bilibe lóg a kezem.....de nem ám!
Inkább azt, hogy ahhoz le kell tudnom futni 21 km-t!!!!!!!!!!!!! Ááááááááááááááá! Izgalmas....
Na, majd meglátjuk, mit tartogat nekem az élet:) A 10-et már megfutottam!
Elérkezett a nagy nap, persze olyan izgalommal, amit akkor éreztem, mikor az Ultramaratonra mentem tavaly.  Mert mindenki azt kérdezte, hogy voltam-e már a Kékesen.  Nem, nem voltam, még sosem tekertem fel.  De akkor hogy merek benevezni egy versenyre.
Én erre általában azt szoktam válaszolni, hogy Minden fejben dől el!
Tapasztaltam az életben számtalanszor, hogy tényleg csak fejben kell eldönteni valamit, és akkor megvan.  De persze a sok okos, mind magyaráz..:  Á, nem is tudod, milyen meredek.  És ha nem bírod?
Na ezektől a megnyilvánulásoktól jut oda az ember, hogy izgul jobban mint kéne.  Persze, természetes, hogy van izgalom egy verseny előtt.  De sose hagyd, hogy olyan emberek legyenek hatással rád- az élet bármely területére igaz ez- akik nem is látják pozitívan még a saját életüket sem. Lehet az bárki, épp a barátod, vagy családtagod, ....ha nem hisz benned, akkor NE HALLGASD MEG!
Nem akarok én ezzel senkit megbántani, de ha őszintén bele gondolsz, ...az ember a szíve mélyén pontosan érzi, merre kell mennie, csak azután, hogy érezzük, elkezdjük a saját érzéseinket cenzúrázni...hátha nem jól érezzük, és elkezdjük megbeszélni, és ott van...máris meggyőznek, hogy rosszul érzed, és szép lassan saját magad is meggyőzöd, hogy jé! tényleg rosszul érzem, nem is azt akarom.....
Na, a lényeg, csak a Te döntésed, hogy mit érsz el.  Semmi máson nem múlik, csak rajtad.  Sem körülmény, sem a nemed, sem az iskolád, stb...nem határozza meg, mit érhetsz el. Én sem lehetnék sportoló, tudod...aztán mégis most készülök feltekerni a Kékesre:)
És fel is tekertem!  És igen!  Állat volt!  Nagyon állat!  Nem volt meredek, nem volt nehéz, pont olyan volt mint amilyennek lennie kellett, és imádtam, és egy pillanatig sem álltam meg, voltak fiatal országútisok, aki tolták és amikor elmentem mellettük, akkor visszaültek, hogy visszaelőzzenek...volt olyan srác, az outijával, aki megkérdezte, miközben tolta a bringát, hogy ezt én hogy csinálom? Mondom, Mit? , Hát, hogy így tekersz.. Hát, .....egyszerűen a pedálon van a lábam és nyomkodom!  Kész volt.  Még a Velencei utunk alkalmával Gábor, a bringás-futó srác, azt mondta, úgy tekerek mint egy kisgyerek, olyan élettel, és ha outim lesz, biztosan bajnok leszek:)
Na hát, én jelentem, feltekertem, még csak nem is végén, még bőven voltak utánam,.
1:35:57 az időm, 53 Nő közül az 50. lettem.:) Büszke vagyok rá. És élveztem minden pillanatát!
Ja! És mind a két csúcstámadáson a Visszadobtak felirat került a rajtszámomra!!!!!!Tádádádám!!!
Oké, na itt jön egy olyan sztori, amit azt gondolom, muszáj elmesélnem.
A nagy örömömben, hogy megcsináltam mindkét csúcsot, sokan gratuláltak a facebook-on, telefonon, személyesen, de felhívott egy barátom, akivel szorosan együtt is dolgozom, és nem mellesleg, Ő egy Teke bajnok!, hogy szeretne futni. És szeretne benevezni egy kisebb versenyre , valami pici távra,mondjuk a Wizz Air félmaraton családi futására, vagy ilyesmi. Elláttam tanácsokkal, mivel tapasztalat volt már, tudtam neki segíteni, mire figyeljen, hogyan tudja majd növelni a futási teljesítményét, de mondtam neki, miután megkért, hogy kísérjem el, hogy várjon picit, mindjárt megnézem és visszahívom.
Letettük a telót és megnéztem a kiírást, én láttam, hogy a félmaratont meg lehet csinálni trióban is, ráadásul nem is vészes, kb. 7,8 km a kezdő, a második 4,4 a harmadik 8,8 km... vagy valami hasonló.
Visszahívtam és mondtam neki, hogy szuper az ötlet, és le is adtam a nevezésünket, a trióra, és akkor megcsináljuk hárman, a párom kezd, Kriszti a második és én bevállalom a végét ami a leghosszabb. Igaz, hogy én már futnék többet is, de az a lényeg, hogy menjünk együtt.  Krisztinek kiesett a telefon a kezéből,  Atti meg a gép előtt ült, és hallotta mit beszélünk, és csak megfordult és megkérdezte, Miről beszélsz???????
Mondom, leadtam a  nevezésünket. ......Mi van??????
Na így kezdődött, hogy a futásban is elkezdtem embereket bevonzani.  Lett egy jó kis felkészülés, ami kinek feszkós volt, kinek laza - a laza utóbbi az én voltam-  a feszkósok meg .....:) Haha, izgultak!
A verseny előtt elmentem átvenni a rajtcsomagokat, és nagyon büszke voltam, mert Kriszti a Kb.1 km futásából eljutott oda, hogy egyszer már megfutotta a 4-et.!
A bibi csak ott kezdődött, hogy módosították a távokat. Attié lett 7,4 km, Krisztié 5,9 km, és az enyém 7,8 km.
Volt ám sikítozás.....Kriszti teljesen oda volt, hogy nem futott még ennyit!
Mondtam, nem gond, ha a 70% megvan, akkor meg tudod csinálni. Én sem futottam 10 km-t a Coca-Cola testébresztő előtt, még is megvolt.  És sosem tekertem egyben 212 km-t, és mégis megvolt:) Nyugalom van!

Hát, nyugalom az nem volt, inkább nagy- nagy izgalom, mire elérkezett a nagy nap!  De fantasztikus volt látni,. ahogyan izgultak, ahogyan összpontosítottak, és minden másodpercben arra gondoltam, hogy Velük mi van....Annyira, de annyira jó érzés volt. Tele izgalmakkal, hogy vajon eljutunk-e a váltóponthoz időben, bele férünk-e a szintidőbe, stb....Tudtam volna többet futni, nagyobb távot, de sokkal jobb volt azt látni, hogy Kriszti úgy futott a váltóhelyre, hogy sírt örömében.  És annyira jó érzés volt Attit látni, ahogyan harapdálja a száját indulás előtt és utána meg felhív, hogy megvan, megcsinálta, jobb idővel, mint eddig bármikor:)
Kriszti és Atti meglépte a saját határaikat, és bebizonyítottam nekik, hogy tényleg minden fejben dől el, hogy nem számít, éppen hol tartasz, bármikor, bármekkora lépést meg tudsz tenni! Csodálatos pillanatok. Kezdik megszeretni a futást!
A félmaraton után hazaérve, nagy örömmel meséltük a gyerekeinknek a kalandokat, és elértük, hogy jövőre szeptemberben Ők jönnek váltóban és Mi meg egyéniben! Az öröm hevében beneveztünk még 2 futóversenyre októberre, hogy megmaradjon a lelkesedés:) A NATO futásra, ami 10 km, ketten megyünk Attival, mindketten lefutjuk a 10-et, de 11.-én a Spar maratonra, 4-es váltóban megint megyünk. Persze a nevezés megint úgy lett, hogy mikor megvolt a döntés, megváltoztatták a távokat, így Kriszti még egy kicsit nagyobbat kell hogy lépjen, illetve fusson, de természetesen ez már megszokott.....meg sem lepődött:) A távok: 11,6 km - 11 km - 8,2 km - 11,4 km. ( A sorrend: Én, Kitty, Kriszti, Atti ). Ez megint nagyon izgalmas lesz!
Azt gondolom, valahogy a homlokomra került, vagy az aurámra a futás élménye, mert vasárnap óta folyamatosan jönnek emberek hozzám, hogy futnának velem, edzenének velem.......lehet, hogy ez is "valaminek" a kezdete????????....................
"Igazából nincsenek határok. Bármit elérhetünk, bárhová elmehetünk, minden csak a gondolaton múlik. Azon, hogy mennyire korlátozod magad és zárod el totálisan annak a lehetőségétől, hogy valóra váljon az, amire annyira vágysz. A kérdés, hogy mekkorát mersz  álmodni, mersz-e benne hinni eléggé, tiszta szívből, minden áldott nap. Fel mered-e vállalni, kiállni melette, akkor is, amikor azt mondják mások, hogy ez butaság, mersz-e előre menni, egyedül maradni az álmaiddal, mert senki nem hisz benned? Ha igen, győztes vagy. Nyert ügyed van!"



"Hinned kell magadban, abban, hogy elérsz valamit, akármennyi ideig tart is!"