Az első 30 km......:)

„Ha a félelmeidre hallgatsz, úgy fogsz meghalni, hogy sosem tudod meg, milyen nagyszerű ember válhatott volna belőled.”

  Kemény időszak, amin végigmentem. Őrületes meleg, sok-sok kihívás várt rám ezen a nyáron..
Először is a balatoni futás után, az első pihenőnapon,szó szerint lerágtuk itthon még az ajtaját is a hűtőnek, olyan farkas éhesek voltunk. Hiába, rengeteg kalóriát elhasználtunk, a szervezetünk pedig igényelte, hogy pótoljuk, így hát ettünk egy egész napon keresztül. Attinak azt mondta anyukám, amikor a balcsin befutottunk a célba, hogy " Meg ne engedd neki, hogy felfusson a Kékesre!"
Felfutottam...6 nappal azután, hogy lefutottuk a Balatont, felfutottam életemben először a Kékesre. 35 fok melegben, dél körüli indulással álltunk a rajthoz.
Azt gondolom, az egyik legnagyobb félelmem volt ez a futás is, úgy vert a szívem az indulás előtt, annyira izgultam, hogy fogom bírni a terhelést. Ráadásul az első métertől folyamatosan emelkedett a táv, így az első pár kilométer, ami bemelegedés szokott lenni, és akkor áll be a szervezetem, itt más volt. Forróság, magasság és folyamatosan azon agyalsz, miközben futsz felfelé, hogy mennyi van még...és akármennyire is tolod, nagyon lassan fogynak a kilométerek, és sokkal hosszabbnak érzed, mint bármelyik versenyen. Anyukámtól kikaptam a telefonba, mert kérdezte, merre vagyunk? Atti mondta, hogy most megyek a rajthoz...de megígértem, ha felérek, hívom!
Annak ellenére, hogy nagyon kemény volt,nagyon nehéz, élveztem minden percét. Csodálatos volt, hogy azon az útvonalon, ahol tavaly feltekertem, most futva is megteszem, mert ezt terveztem el:)
Nem volt a "menürendszeremben" más opció! Csak is az, hogy felfutok! És fel is futottam!
Jött a következő hétvége....újabb félmaraton, ezúttal a K&H félmaraton, 38 fokban, a városban, a forró aszfalton! Életem egyik legjobb futása volt! Élveztem minden percét. Annyira jó volt, hogy a lányok, akikkel futottam, mindenki szenvedett a melegtől, én meg élveztem, vigyorogtam mint a tejbetök, és ha kétszer kellett volna lefutni, szerintem azt is megcsinálom, annyira de annyira hihetetlen volt, hogy hetek óta, minden héten indulok valami versenyen. Én, aki soha ilyet még csak álmában sem gondolhatott, most ott futok a sok-sok ember között, senki meg nem mondja, hogy volt valamikor, valami is a szívemmel....csodálatos!

Ezen a félmaratonon lett egy fotó, ami nagyon tetszett, és lementettem a gépre. Attival megnéztük, mennyit változtam az egy év alatt, és döbbenten láttuk az eredményt. Ez van, ha nem azért kezdesz futni, hogy fogyj, hanem azért, hogy életben maradj! a 2 kép között 1300 km különbség van! Teljesen átalakult a testem, a szervezetem, és mindenem! Néha kell az embernek a visszaigazolás, de ez, azt gondolom, elképesztő változás! Szorgalmasan gyűjtöttem a kilométereket, haladtam a célom felé, és jött egy ki pihenőidő, már amikor annak lehet nevezni egy olyan 6 hetet, amiben bár nincsenek versenyek, Te mész és futsz, rendületlenül...40 fokban!
Augusztus 1.-én jött a következő verseny, egy újabb félmaraton, amit tökölön futottam, és sikerült eljutnom egy Ultraversenyre, amit Szekszárd-Baja között rendeztek!
Imi nevezett rá, és mivel nem volt kísérője, és nem akartam , hogy egyedül menjen a 81 km-es távra, igent mondtam a kíséretre. Hajnal 3-kor indultunk, és egész úton arról beszélgettünk, milyen lesz, mivel továbbra is elképesztő volt a hőség, 42 fokokat mértek azokban a napokban. Mivel az egész szakasz a Duna töltésén, a tűző napon volt, ember feletti volt a megmérettetés. Én beraktam a futócipőmet, mert gondoltam, hogy majd kocogok egy keveset! Imivel megbeszéltük,melyik pontokon fogom várni, frissítéssel. Minden olyan ponton, ahova oda mentem kocsival, beálltam a frissítőkhöz segítségnek. Ez nagy élmény volt, mert testközelből láthattam, érezhettem a futók minden pillanatát. A forróság egészen durva volt, perzselt a nap, fél távnál már sok futón látszott, hogy ez most nagyobb kihívás, mint amire számított. Imi elképesztő koncentrációval, tartalékolva az erejét, fogyasztotta a kilométereket. Folyamatosan az van bennem már elég rég óta, hogy én is Ultrafutó szeretnék lenni. Ez nem egy most kialakult érzés, nagyon-nagyon rég óta vonz a futás eme formája....annyira szeretnék már közéjük tartozni! Tudom, hogy ahhoz a testemnek még sokat kell erősödni, de látom magam, amint lefutom egyszer- hamarosan- én is egyben a Balatont!
Megfogalmazódott bennem, hogy meglepem Imit. Nem beszéltük meg, de arra gondoltam, biztosan segítség neki, ha az utolsó szakaszon futok vele, egészen a célig. Beszéltem a párjával telefonon, Viki nagyon izgult Imi miatt, hisz élete első 81 km-ét futottam, és mondtam Vikinek, hogy elé futok, és kísérni fogom a végén! 52 km-nél felvettem egy futó barátunkat, akinek ott lett vége a verseny, és elfuvaroztam a célig. Közben megbeszéltük, hogy helyesen cselekedett, mert 43 fok van, és még nem futott ennyit!
Beértünk, leparkoltam az autót, átvettem a futócipőmet, és elindultam a hőségben ( 12:45-kor) visszafelé a távon, Imi elé. Egy dologgal nem számoltam, illetve kettővel: hajnali 3 óta talpon vagyok, ide-oda furikáztam, beálltam a frissítésen segíteni, egy-egy szakaszon poénból, hogy segítsek a futóknak, eléjük futottam pár száz métert és befutottam velük a frissítésre...tehát, nem voltam kipihenve.
Második: 12:45-kor, 43 fokban elindultam a tűző napon, és el is tévedtem egy kicsit..a szervezetem nem fokozatosan, reggel óta szokott hozzá futás közben a hőséghez, hanem beledobtam egyenesen a forróság közepébe! Megtaláltam Imit és elkezdtünk együtt futni tovább. Egészen halkan mondom, hogy "picit" nehezebben ment, de nem foglalkoztam vele, mert arra figyeltem, hogy Iminek minden meglegyen, beszélgessek vele és segítsem Őt. 26 km lett, mire célba értem.....az utolsó 3 km-en olyan szenvedéssel, hogy nem, hogy Én segítettem Iminek, inkább ez fordítva sült el! Imi végól előre ment, mondtam neki, menjen és ne velem foglalkozzon, mert nem szeretném, hogy miattam legyen rosszabb ideje. De azt hiszem , most volt az a pont, amikor komolyan elgondolkodtam, hogy nem fogok tudni beérni, és szégyen szemre, segítséget kell hívnom. Sétáltam 200 métert, futottam 500-at, majd séta, és ez így ment felváltva. Volt mellettem egy másik futó, aki hasonlóan szenvedett, így kb.2 km-en együtt szenvedtük meg a távot. Emlékszem, hogy az utolsó kb.500 méternél megbeszéltük, hogy kezdjünk el valahogy futni, hogy mégiscsak úgy érkezzünk be, és egymásnak erőt adva így is tettünk! Vonszoltam magam, és arra gondoltam, összeesek majd a célkapuban! Valószínűleg a fejem

is ezt üzente, mert egyből mindenki megölelgetett, majd leültettek egy székre, és egy fiatalember el kezdte nyomkodni a lábaimat, dörzsölgette és folyamatosan csak azt mondogatta, hogy nagyon ügyes vagyok...én pedig hajtogattam, hogy én "csak" 26 km-t futottam...de a nyakamba akasztottak egy érmet, mert azt mondták, megérdemlem! Csodálatos volt átélni azt a szeretetet és figyelmet, amit kaptam, kaptunk ezen a versenyen!Kaptunk ételt, italt, gondoskodtak mindenkiről, és annyira jó volt ott lenni az "Ultrások" között.....
A haza felé vezető utat végig röhögtük, kínunkban, hiszen mindkettőnknek fáj mindene.Imi egy hős volt, lefutott 81 km-t, tűző napon, rekkenő hőségben. A benzinkúton, ahol megálltunk, alig bírtunk kiszállni a kocsiból, nagyon élveztük ezt a napot! Másnap meg nyalogattuk sebeinket :)
Még csak az augusztus közepénél jártunk, de már megint versenyről-versenyre mentem. Megbeszéltük a csapattal, hogy elmegyünk egy igazán csajos futásra, így 12-en indultunk az Irongirl futáson, csak mert olyan csajos!

Elhoztam a rajtcsomagokat , megszerveztük, hogy együtt megyünk, tök jó buli lesz az egész . Vihogtunk, fotóztunk,
élveztük az egészet, bár nekem aznap már valami nem stimmelt a szervezetemmel, de nem foglalkoztam vele. Elindult a verseny és minden ment simán. Nem volt túl meleg, kényelmesen lefutom ezt a 10-est, gondoltam....nagy örömömre egy olyan futó barátom is indult ezen a versenyen, aki nekem egyik nagy példaképem, és öröm volt, hogy vele futhatok, ha nem is az Ő ütemében....5 km-ig ment minden simán, majd egyszer csak annyira el kezdett fájni a hasam, a gyomrom, mit tudom én mi...de olyan nagyon, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Nem baj, nem érdekel, lefutom.....de még így soha nem futottam, azt sem tudtam eldönteni, hogy toi-toi-t keressek, vagy mi van.Görcsölt, elképesztően rosszul kezdtem érezni magam de nem

adtam fel, csak azért sem! Alig vártam, hogy ráforduljak a célegyenesre, és csak az járt a fejemben, hogy "akkor is megcsinálom"! Beértem, beestem, még felfogtam, hogy Kropkó Péter akasztotta a nyakamba az érmet, de nem láttam már szinte semmit. Elcsoszogtam pár métert, görnyedve, mert nagyon fájt, és mondtam a lányoknak, hogy én most egy kicsit összeesek....Ők meg azt sem tudták, mit csináljanak. Kérdezték, hogy hívjanak -e orvost, mondtam, hogy szó sem lehet, mindjárt jobban leszek, nem tudom, mi ez.

Kb. fél órát fetrengtem, csináltunk pár fotót, és lassan elkezdtük
összeszedni magunkat. Még odamentünk az eredményhírdetzéshez,
ahol Garami Kata, akire felnézek, megnyerte a versenyt, és annyira boldog voltam, hogy találkoztunk és megölelhettük egymást!
Odamentem még Péterhez is, mondtam neki, hogy tudom, hogy tavaly novemberben, amikor találkoztunk egy konferencián, akkor megígértem, hogy jövök a teljes Iron Man-re, de ez az év a futásé volt, megerősödtem, és ha Isten is úgy akarja, jövőre már indulhatok! Ez is egy cél az életemben, és szép lassan ezen az úton

is elindulhatok, de egyik lépés a másik után, nem lehetek türelmetlen.
Így is sokszor feszegetem a határokat.....fotó, puszi, ölelés, indulás haza, egyre rosszabbul voltam. Itthon fetrengés, másnap edzésszünet, és hát persze, benyaltam valami nyavalyát, ami ráment a gyomromra...ettől voltam rosszul. Hát ezzel elszenvedtem vagy 2-3 hetet, ami folyamatos harc volt, mivel azzal foglalkoztam, hogy nehogy emiatt lemaradjak a km gyűjtésben, mert akkor hogy is lesz meg a 2015 km-em ...mire elindultunk a Wizz Air-en, azt gondoltam, minden rendben lesz...

Atti első félmaratonja volt, és egész augusztusban alig futott, és folyamat azzal cukkoltuk, hogy mi lesz? Hát mi lett volna? Könnyedén lefutotta a félmaratont, és most először, a teljes távon, végig együtt futottunk ! Annyira jó volt! Megbeszéltük az elején, hogy mindenki a saját ütemében fog futni, és majd a végén találkozunk, de végül Atti úgy döntött, neki az én ütemem a jó, mert akkor nem futja el az elejét. Együtt mentünk, élveztük, és nekem az utolsó 3 km-en megint előjött a nyavalya a gyomromban, ami miatt szenvedős lett a vége, de akkor is együtt futottunk be a célba!

A félmaraton mániában elérkeztem a 3.-ik állomáshoz idén, meg van az őszi is, már csak a novemberit kell lefutnom, és az egész éves eredményt is elismerik! Hajrá! A 2015 km-ből is egyre kevesebb van....haladok!
Szeptember elején elkezdtem egy gyógyközpontban dolgozni. Egy olyan csapatban, ahol egytől egyik mindenki az emberek gyógyulását segíti, úgy, hogy megkeressük a lelki okokat, különböző alternatív gyógymódokkal, terápiákkal segítünk. Hozzám is sokan járnak, mivel az az út, amit bejártam, az a tapasztalat, amit megéltem, sok embernek kapaszkodó, egy mankó, egy kinyújtott kéz, amit ha megfog, úgy megy végig a saját útján, hogy ott vagyok mellette, segítem, hiszek benne, és ami a legfontosabb, nem hagyom, hogy megálljon fél úton!Előadás sorozat indult el, aminek a címe mi más is lehetne, mint :   "Visszadobtak" !
Beszélek, mesélek, és közben én is egyre könnyebben dolgozom fel a történteket, jövök rá megoldásokra, válaszokra. Azt gondolom, ezt a feladatot kaptam. Hogy a végig járt utamat megosszam az emberekkel, elmeséljem a mélységeket, az örömöket és a nehézségeket. Az életben nincs is más feladatunk, mint hogy felismerjük, mi is a Feladatunk! és ha ezt felismertük, akkor csak tegyük a dolgunkat aszerint! Nem kell semmit túl gondolkodni. Csak megtanulni a saját énekünket énekelni, és élvezni minden pillanatát. A siker, amit sokan annak alapján mérnek, hogy ki, milyen vállalkozás hozott létre, milyen vagyont halmozott fel, vagy milyen nagyságokra tört, igazából csak illúzió!

Az igazi siker, azt gondolom, az , amikor nap-mint nap úgy tudsz belenézni a tükörbe, hogy olyan ember néz vissza, aki az élete minden területén , igazán a "saját életét éli"!

A kitartás, az egyik leginkább elismert emberi tulajdonság. Mégis, sokan az életükkel kapcsolatban tett álmok mellett azért nem tartanak ki, azért söprik a fiókokba, mert hosszú évekig nem is látják, hogy megvalósulhat....32 évet vártam arra, hogy érem kerülhessen a nyakamba, egy sport teljesítmény miatt, és soha egyetlen pillanatra sem rendült meg a hitem, hogy megvalósulhat-e az álmom! Nem számít, meddig tart! Akkor fog megvalósulni, amikor készen vagy rá! Csak légy felkészülve, amikor már a sarkadban van!
Minden kihívás, nehézség, egy lépcső, hogy közelebb kerülj az álmodhoz, hogyan is gondolhatja bárki, hogy nem abba az irányba megy az élete, ami a szíve vágya! Kérdés: "Ki tudod -e mondani a szíved vágyát? :)"
Jött az október, jött az első 30 km-em. A 30. Spar Maratonon lefutottam 30 km-t ! Egy újabb mérföldkő, egy újabb lépés az Ultra felé...esőben, hidegben, semmi sem számított, csak az , hogy megint egy lépéssel közelebb lehetek a célomhoz.
2015 km-ből 1610 km már az enyém, lépésről-lépésre megyek előre,egyik lábam a másik után...

„A mély elkötelezettség egy álom iránt nem jelent korlátokat és kényszert: felszabadít. Még egy bonyolult, kanyargós ösvény is elvezethet a célodhoz, ha egészen a végéig elmész.”


folyt.köv.....