Már 2 hét sincs basszus! És be vagyok szarva rendesen.....Naponta 50szer gondolok arra, hogy még hányat alszom a versenyig, vajon meg tettem-e mindent? és elég volt-e a felkészülés? és fogom bírni? és beérek szintidőben?
Megint egy ismeretlen terület....megint egy mérföldkő!
Közben belül csak azt mantrázom, hogy " Meg fogom csinálni!"
9 hónap edzés, munka , és most, bassza meg,.... rezeg a léc rendesen!
Július 11.-én Mátrafüredre mentünk Pruzsival, a SkanzenFutás rajtszámokért. Lázban égtünk a saját szervezésű versenyünk miatt és tele voltunk teendőkkel, kevés időnk volt mindenre. Rengeteg nem várt helyzet és kihívás "színesítette" ezt az ide versenyt! Szinte naponta kaptam az újabb és újabb nem várt körülményt .És így a szervezés és edzés, kissé komoly kihívás, főleg ha szinte mindent magunk csinálunk és semmi sem úgy alakul, ahogy szerettük volna! :)
Szóval, ha már oda mentünk a rajtszámokért, beiktattuk az edzést is. Reggel korán indultunk, és megbeszéltük, hogy ha már itt vagyunk, felfutunk a Kékesre edzés gyanánt. Azon az útvonalon, ahol a Kékes Csúcsfutás zajlik. 12 km a fő úton. Már 5 alkalommal felfutottam, de még soha nem tudtam megúszni, hogy a végén, az utolsó 3 km-ben ne sétáljak bele. Amikor utoljára futottam Attival, és Mátraházától jött a meredek, és belesétáltam, még mondtam is neki, hogy mennyire vágyom arra, hogy egyszer megállás nélkül, egy szuszra felfuthassak a Kékesre!
Szerdára 110 perc edzés volt kiírva, így gondoltam, akkor belefér a felmenetel, és lefelé keressünk egy rövidebb ösvényt, ahol lejövünk és akkor meg is lesz az időnk.
Megnéztük a térképet és volt egy 6 km-es ösvény lefelé, a kék kereszt jelzés. Szuper. Így rendbe is leszünk! Akkor induljunk meg!
Nagyon jó tempóban haladtunk és kifejezetten jól esett minden méter. Imádom ezt az utat, szeretek felfelé futni, és csak azt vettük észre, hogy fogynak a kilométerek, és nem fáradunk. A meleg az durva volt,Pesten szakadt az eső, ide meg tolta a hőséget, de valahogy most nem okozott nekem nehézséget. Egy röpke ivással életemben először , egy szuszra, minden séta nélkül felfutottam!!!! Még azon a bizonyos utolsó 3 km-es nagyon meredek szakaszon sem éreztem, hogy bele kéne sétálnom. Nagyon jó érzés volt! Olyan vizes voltam a végre, mintha leöntöttek volna, de a boldogság, hogy megcsináltuk, így! óriási volt! Még fotózkodtunk egy kicsit és elindultunk lefelé a "rövidebb úton", hogy siessünk a dolgunkra .
A "rövidebb út" egy meredek, sziklákkal bélelt út, amin gyakorlatilag alig volt olyan rész, amin tudtunk volna rendesen futni...kövekről kövekre szlalomoztunk , és közben a hemzsegő legyeket csapkodtuk, hesegettük el, mert Ők úgy gondolták, rólunk isznak, és potyautasként utaznak velünk.Messziről csak az látszott, hogy ereszkedik le két csaj, ugrálnak össze vissza és folyamatosan kalimpálnak a fejük felett és káromkodnak :)
3 km után kezdett fájni a térdem külső része, de siettünk. Pruzsi szerint az ország összes szikladarabját ide hordták erre az útra! Mire leértünk, ( persze sokkal lassabban, mint terveztük ) már nagyon fájt, de siettünk....gyors nyújtás, de siettünk....átvettük a rajtszámokat és irány haza. A kocsiból alig bírtam kiszállni a 2 óra vezetés után. Hát ilyet még sosem éreztem. Gondoltam, reggelre jobb lesz. Holnap úgyis pihenő nap van, és én úgyis rajtszámokat osztok déltől.
Hát reggel még rosszabb volt. Rá sem tudtam állni. De abban bíztam, hogy bejáratódik. Végül egy fájdalomcsillapítóval tudtam bepakolna az autóba mindent és elindulni a rajtszámosztásra. Tele voltam teendőkkel, a verseny miatt annyi rohangálás volt, hogy alig tudtam összeegyeztetni, és fájó térddel ez igen nagy kihívás volt.
Írtam Gábornak, hogy baj van, és Ő azonnal pihenőre állított. Ne fuss pár napig! Jól van, úgyis a verseny miatt van 100 dolog, és az 24 órát igényel, és úgysem pihentem ebben az évben.....bár a versenyszervezést és lebonyolítást nem lehet pihenőnapnak tekinteni ( 20-25 km/nap lett a lábamban ).
A versenyen beszéltem Incivel, (Tiricz Irén) aki segített eljutni egy dokihoz, aki megvizsgált, és lökésterápiára fogott. Nagyon rendes volt, azt mondta, túl lett erőltetve, begyulladt, de jó, hogy megálltam pihenni, 2-3 kezelés segíteni fog. Megcsinálta az elsőt és elmentek szabadságra! Puff...egy hét kimarad, addig óvatosan futhatok, így váltunk el, és 2 dátummal, ami most lesz még a verseny előtt.
Kedden funkcionális jógán voltam, a kezelés szerdán este volt, másnap nagyon fájt, de mondta, hogy ez így lesz, ne ijedjek meg.
Csütörtök reggel a jobb karomat sem bírtam megemelni. Ez meg mi? Így ébredtem. De elindultunk jógára, ahol percről percre egyre rosszabb lett, a gyakorlatokat nem tudtam megcsinálni, .....már alig tudtam kormányozni a kocsit...Sírva értem haza, a lábam tök jól alakult, de a karom....le sem tudtam venni a ruháim, az ujjaimat nem tudtam használni, a kezem irányíthatatlanná vált, gyakorlatilag teljesen le lettem szedálva. Péntek reggel elmentem a háziorvoshoz, hogy nézzen meg, mert valami nagy gáz van. Leültetett, megvizsgált és olyan dolgot tett, amit nem gondoltam volna. Azt mondta, nyomni fog több pontot, ez nagyon fog fájni, de mindig enyhülni fog....a vállam csúcsához ahogy csak hozzá ért, már az is beszarás volt, de Ő kb.30 percen keresztül több ponton szorított, én meg sírtam a fájdalomtól, mondtam minden "szépet és jót " közben...gyakorlatilag majdnem belehaltam a fájdalomba, miközben a doki rendületlenül nyomta a pontokat és róla is folyt a víz!Pénteken és egész hétvégén teljesen ki voltam szolgálva. A családom csinált mindent, a párom segített öltözni, megfésült, stb...Én meg tudtam, hogy nem tehetek semmit, kivárom a végét a folyamatnak.
Félre tettem mindent, a teendőket, a telefont, a laptopot ( nem is tudtam úgysem nyomni a kezemmel semmit ) és csak úgy voltam!
Szombaton mentem ki először egy laza 6 km-re, vittem a kutyámat és együtt futottunk óvatosan. A jobb oldalamat igazából nem tudtam használni, de azért jó volt kimozdulni, és nem csak úgy lenni...legalább óvatosan kocogtam.Másnap újra rövid, és a következő nap is..., majd emeltem 10-12-ig. Szerdára a vállam , a karom teljesen rendbe jött és szombaton a Velencei tavat kerültük meg egy csapattal, tesztelve a lábam és mindent. Az elején éreztem egy kicsit a térdem, de ahogy haladtunk, ahogy bemelegedett, egyre halványabb lett az érzés. A karom is jól volt.
Mivel ezen a reggelen a Velencei tő fölött egy maroknyi felhő sikeresen beterítette a környéket, ezért szakadó esőben futottunk végig, és már az első 200 méteren bőrig ázott a csapat, utána már minden mindegy volt. 15-től már semmi sem fájt, nem is éreztem , hogy gond lenne, de a meleg, az elviselhetetlen pára az úgy odavágott nekem, hogy levegőt is alig kaptam. Csak haladtunk Pruzsival, aki lemaradt velem, de a nádas és az út közé olyan szinten beszorult a forró pára, hogy kész voltam. A mellkasomra ráültek és nem szálltak le róla, egészen estig.
Beértünk, kb.15 perccel a többiek után, bár ennek nincs jelentősége, de én mondtam, hogy nem ez volt életem legcsodásabb futása.
Kicsit érzem most a térdem, illetve a térdem külső részét, de szerintem a héten a kezelés megint segíteni fog.
Gábor ma azt írta, megint pihentessem, legyen csak bringa, jóga, úszás....és készüljek fel, mert biztosan fájni fog!
Én azt mondtam, nekem sosem volt még "könnyű" versenyem. Sosem kapom könnyen a célba érkezést.....de talán, ha elég erősen mantrázom, talán odafentről egy picit besegítenek nekem, és bízom benne, hogy kapok elég erőt, a kitartáshoz, ahogyan eddig is.
A lelki okát tudom, pontosan értem, hogy miért zajlik ez most nálam, és pontosan tudom, hogy ezt nem lehet kispórolni a folyamatokból. Az ember életében bizonyos kihívások, történések nem múlnak el nyomtalanul és nem akkor okoznak tünetet, amikor benne vagy, hanem akkor, amikor már kifele mész belőle, és megoldod, vagy elengeded...amikor elfogadod , hogy a kihívás, történés is a Te sztorid, és nem tehetsz ellene semmit. Amikor bele engeded magad a helyzetbe és csak arra koncentrálsz végre, hogy benne legyél teljesen, és lemenjen az a sok kihívás, mindegy, hogy mikor. És már nem tiltakozol, nem akarsz erővel megállítani már semmit,....igen, akkor elindulnak a testi tünetek, mert a megoldás felé nézel már, és arra koncentrálsz.
Hát Mi ( Én és a Családom) most ezt éljük meg, pontosan 2 éve zajló kihívásunk a végéhez fog érni hamarosan...és ki-ki a maga fájdalmát éli meg ott belül a lelkében, miközben előre nézünk és koncentrálunk a JÖVŐRE! És hát pont most, ebben az időszakban, nálam kioldódnak a beszorult feszültségek, és távozik ebben a formában, megóvva a testem egy mélyebb sebtől!El kell fogadnom és így kell odaállnom augusztus 11.-én 0:00-kor a többi induló közé, a lelkem sebével.
Hiszem, hogy minden rendben lesz, hiszem, hogy kapok elég erőt!
Egy biztos, az életben : "Soha nincs rövidebb út", nem tudunk kispórolni semmit, és mindig mindennek kivetül a következménye. Ettől nem szabad megijedni, nem szabad félni!
Ennek inkább örülni kell. Szorítsatok!!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése