Az első 81 km-es futásom, avagy "Semmit sem adnak ingyen " :)

"Néha a legerősebb emberek azok, akik minden hiba ellenére szeretnek, akik zárt ajtók mögött sírnak, és akik olyan harcokat vívnak, amikről senki sem tud." 

Még meg sem száradt a tinta a papírom- mondhatnám,- de a mai modern korban ez már nem így megy :), szóval még éppen megosztottam az előző blog bejegyzésemet, máris, mondom, máris minden átalakult a versenyemmel kapcsolatban, amire oly kitartóan készültem már, 2017 december óta!
 Edzőm javaslatára kímélni kellett magamat  ( úszás, bringa, stb..) , hogy már ne legyen semmi gond az utolsó 11 napban és a térdem is rendben működjön, amennyire lehet! A gondolat, hogy esetleg el kell engednem a versenyt, még halványan sem vetődött fel a szívemben és tudtam, hogy lélekben kész vagyok, a többit pedig Istenre bízom!
Elmentem a blog megosztása után Pruzsival és a gyerekeivel a Leányfalui strandra, egy szuper pihenő napot tartani, lazulni és sokat úszni!
Úsztam is, 750 métert ! Nagyon büszke voltam magamra, hogy ez milyen jól ment. Napoztunk is és fürödtünk a gyerekekkel. Mondtam is, hogy alig várom, hogy nálunk unoka legyen és babázhassak. Imádom a csemetéit és fantasztikus volt a nap. Mivel még sosem vízi csúszdáztak a gyerekek , megígértem, hogy felmegyek velük. Evelin a legnagyobb nem akart csúszni, Zsolti nagyon lelkes volt, Anna a legkisebb pedig fent meggondolta magát. Így csak 1 csúszás volt, és mentünk újra fürödni. Majd valamikor délután 4 körül terveztük a hazaindulást. A gyerekek felvetették, hogy csússzunk még egyet indulás előtt. Ekkor már Anna is akart. Mondtam, hogy oké, akkor én beállok a medencébe, és elkapom Őket a vízbe, mert félnek a vízbe bukástól. Pruzsi pedig fényképezzen.
Így azután bementem a medencébe, és előbb elkaptam Zsoltit  majd jött  Anna, aki a maga 5 évével olyan elemi erővel csapódott a kezemnek.....a csúszás utáni pillanatot nem tudom szavakba önteni, de egy szelfi megörökítette, ahogy jajgatok a háttérben. Neki csapódott a kezemnek a lába, úgy emlékszem...de a lényeg, borzasztóan fájt. Alig bírtam hazafelé átöltözni, vezetni....Pruzsi még meg is említette, hogy nem megy még nekem ez a nagymamaság, kell ezt még gyakorolni. Bíztam benne , hogy nem tört el a kezem. Este még volt dolgom, de gondoltam, ha másnapra nagyon megdagad, elmegyek dokihoz. Hát estére már 3x akkora volt a bal kezem mint a jobb.Másnap reggel elmentem még jógára, másfél órás edzésre, majd megígértem Pruzsinak, hogy megnézetem a kezem, csak a biztonság kedvéért. Szentendrére eljött velem az anyukám, így együtt kivártuk azt a potom 4 órát, ami ahhoz kell, hogy hazánkban bejuss egy sebészeti röntgenre. A doki ránézett és azt mondta, biztosan nem tört el de nézzük meg azért....még fél óra a röntgenre várva, majd hipp-hopp már be is lettem hívva. Hát igen, mert az orvos azzal fogadott, hogy üljek le.....

Hát az egy dolog, hogy eltört, de el is mozdult, ezt meg kell műteni, be kell mennem a balesetibe. Azt hittem rosszul hallok....teljesen elkeseredtem. Irány a kórház, újabb várakozás, megint egy orvos, aki közli, hogy műtét, és legalább 2-3 nap, csavarozni kell a csontokat és ez a kézen nagyon komplikált.....majd egy újabb kézsebész is megnéz, és azt mondja, nem most műtenek, majd reggel. Menjek haza, begipszelik, és másnap reggel jöjjek vissza éhgyomorra a műtétre, és 1 éjszakát bent kell maradnom.
Egész éjjel gondolkoztam, miért történt...mit üzen ez nekem? Eszembe jutott, hogy a sportolásom kezdetén az első nap után is volt egy törésem, a jobb csuklóm. Tehát, nem tudom, hogy hogyan, de én biztosan elindulok a versenyen! Imádkoztam este, hogy minden úgy történjen, ahogyan nekem a legjobb és elindulhassak a Korinthoszon.Lefeküdtem és rábíztam magam a Teremtőre.
Másnap a kórházban kb. 2 óra várakozás után egy újabb kézsebész hívott be, aki méregette a kezem, nézte a papírjaimat, az előzményeimet ami a szívemmel volt. Mondtam neki, hogy bármi lesz , én futni fogok! Teljesen meghökkent, kérdezte mennyi a táv? Mondtam, hogy 81 km. Az lehetetlen, válaszolta. Mondtam, hogy akkor nem tudja, hogy ezt most kinek mondta...nekem a gyermek is lehetetlen volt és 4 van! Nem is futhatnék és futok!
Erre közölte, hogy szerinte akkor nem műtünk. Begipszeli és 3 nap múlva szeretne látni.
Egy kő esett le a szívemről, megúsztam a műtétet! Ez az!!! Felhívtam Pruzsit, aki egész éjjel nem aludt, úgy izgult, hogy mi van....mondtam neki, hogy futunk!!! 3 napot kihagytam az edzésből majd vissza mentem a dokihoz. Addig felkutattam, hogy van egy olyan spéci rögzítő, ami fémmel van megoldva, meg szivacsos, és az nem nehéz, mint a gipsz, tudom menet közben vizezni.A doki megnézte a kezem és nagy nehezen áment mondott a rögzítőre, hogy megvehetem, és a verseny napján a gipszet levesszük, a rögzítőt  felrakjuk, ebben futok és verseny után látni akar.
Így az utolsó héten gipsszel edzettem, ami önmagában egy súly. Minden nap kicsit átázott az izzadságtól és húzta a hátamat! De akkor is mentem. Gábornak meg sem mertem írni, így is izgultunk a térdem miatt. Sőt, igazából senkinek sem, mert attól féltem, hogy mindenki majd le akar beszélni...
A verseny  péntek éjfélkor indult el, én szerdán futottam egy utolsót, este pedig volt még egy lökésterápia a térdemnek.. Csütörtök este került fel a kezemre a rögzítő. Így éjjel teszteltük, hogy jól működik-e , nem szorít, stb...
Bartha Bálint szintén egyéni teljesítőnk az egyesületünkből, rám írt, hogy mi hánykor megyünk, stb..és én írtam neki ,hogy mi van és hogy törött kézzel állok rajthoz. A reakciója ez volt: "Basszus!"
Mondtam neki, hogy semmi gond, nincs baj, "Én semmit nem kapok meg "Könnyen"! már megszoktam :)
Végül a Dani fiam, Levikém, aki Dóri lányom tejtestvére,  aki már az UB-n is kísért bringával és  Danikám barátja Compó, úgy döntöttek, eljönnek bringával kísérni minket, mert azért ez így nem lesz egyszerű. Bármi kell menet közben, nekem csak egy kezem van és éjszaka futom a táv felét. Nehogy elessek, stb, stb. Plusz egyáltalán nem volt bringás kísérőnk, se nekem, se Pruzsinak, se Attiéknak.
Baján volt a rajt, este 11 -re értünk le, az utolsó pillanatban oldódott meg a kölcsön autó, a bringák, és minden, ami ahhoz kell, hogy a verseny komplett legyen. Izgulni sem volt már időm, egyedül Öcsinek jeleztem, hogy van egy "kis" nem várt helyzetem, de rajthoz állok, megteszek mindent, hogy sikerüljön, a körülmények ellenére.
A csapatunktól nagyon sok bátorítást kaptam, és láttam a szemükben, hogy nagyon hisznek bennem.

Elindultunk a nagy útra. Eddig a valaha futott legtöbb kilométerem 50 volt, tehát 31 km-el többet fogok teljesíteni, mint eddig bármikor, egyben, egyhuzamban. Hát ezzel a gondolattal indultunk meg a sötétben, együtt maradva hárman, Pruzsi , aki szintén egyéniben indult és Atti, aki párban.
Tartalékoltunk, nem futottunk gyorsan, azt terveztük, hogy inkább visszafogjuk magunkat. A frissítésre nagyon odafigyeltünk. Én nem tudok szilárdat enni, de mindenhol ittam, és a nálam lévő bekever isokat, zseléket adagoltam. A frissítőpontok 17-től visszafelé voltak számozva, nekem ez azért volt jó, mert így a pontok alapján számoltam visszafelé fejben, és így nem a kilométerek sokkoltak. A 40,5 km-nél volt egy ellenőrző pont, ahova 5 óra alatt kellet beérni. Az volt a terv, hogy addig a frissítőknél csak felvesszük, ami kell és sétálva megisszuk. Így kb.1-1 perceket sétáltunk minden frissítésnél. A kezemet folyamatosan minden ponton hűtöttem, mert a törés miatt kezdett 30 körül már dagadni. Jó volt, hogy voltak jeges vizek a pontokon, és bemártottam mindig.
A fiuk a bringával többé-kevésbé velünk voltak, néha lemaradtak,

de azért ott voltak, ha kellett. A sötétben igazából csak egyre lehetett koncentrálni, az előttünk levő útra, és arra, hogy el ne essünk valahol. Egyszer sikerült kb.30-nál megbotlanom, de csodával határos módon visszahoztam magam függőlegesbe.  Zoli, aki Atti párja volt, épp velem futott és meg is jegyezte, hogy milyen jók a reflexeim :)
Csatlakozott hozzánk Bea is, aki szintén először teljesített ilyen távot, és végig együtt is maradtunk.  Mindenkinek jobb volt, hogy együtt vagyunk, de közben ott belül meg egyedül. Néha szóltunk egy-egy valamit, de mindenki befelé figyelt. Én sokszor ellenőriztem a pulzusomat, hogy ne menjen fel nagyon, de szépen rendben volt.
Igazából az első 5 óra nagyon hamar elrepült...egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy közeledünk a fordítóhoz, és szedjük a lábunkat, mert kicsúszunk a szintidőből. Annyira futottunk azon a hosszú szakaszon, ami az ellenőrző ponthoz vezetett, hogy a pulzusom fel is szaladt 170 fölé, ami nagyon nem volt jó, de mondtam, kibírom ezt a 3 km-t, majd utána vissza tornázom. Volt nagy hajrázás, de pont beértünk. Annyira kidőltem, hogy ott kellett vagy 5 perc, hogy tovább tudjunk menni. Hűtöttük a kezem, nyújtottuk a lábunkat, próbáltunk észhez térni.....onnantól már beszélgetni nem nagyon volt kedvem. Inkább zenét hallgattam, úgy tapostam az utat. Kivilágosodott és nagyon hamar melegedett is. A várva várt hideg front messze elkerült minket.
A testemet több helyen kidörzsölte a sós izzadság, és a futómellény, mivel a pólómat még Baján levettem, mert nagyon melegem volt.  A térdem egyáltalán nem fájt, amiért minden percben hálát adtam. Sőt minden km-t megköszöntem, amivel előrébb jutottam. És hálás voltam, hogy jól vagyok, nem fáj a gyomrom, nincs hányingerem, nem jön rám a szapora.....az ember ezeken az utakon megtanulja értékelni azokat a dolgokat, amik máskor természetesek.. A sok gyötrelmes verseny, amiben a gyomrom szórakozott, megtanított, hogy milyen értékes egy olyan, amiben ezek nem jelentkeznek. Elértük az 50 km-t, ami a határ volt, innentől nem tudtam mi vár rám, de meglepő módon jól voltam. Énekeltem és átadtam magam az érzésnek, ami az ismeretlenségben megjelenik.
Valamikor 55 környékén felcsendült hangosan Darth Vader bevonuló    " zenéje"    a Star Wars-ból. Nekem ez az ébresztő zeném, és elfelejtettem kikapcsolni, El tudod képzelni ahogy Bogyiszló felé futunk a töltésen, négyen egymás mellett, és szól ez a zene, mint valami harcos csapat a halálcsillagról :) ezen jót nevettünk, mert kikapcsolni nem tudtam.
Elterveztük, hogy amikor majd a célhoz közeledünk, bekapcsolom ezt a zenét és úgy fogunk befutni, mint egy hadsereg. Ezen is jókat röhögtünk.
Közben ellőttünk  néhány fotót és tulajdonképpen aránylag jól voltunk.

Valahol 60 után már azért nem esett jól a futás. Újra befordultunk, lassultunk. De a fiúk mindig megdicsértek, hogy milyen jók vagyunk. Ha valakinek "dolga volt", megvártuk, addig sétáltunk, nem hagytuk magunk mögött. Így közeledtünk egyre jobban a cél felé. 60-nál még az látszott, hogy beérünk szintidőre.  A kezem nagyon bedagadt, lüktetett is. A lábfejem egy kicsit dagadt, de mire észbe kaptam, már megnyomta a cipő, hiába lazítottam a cipőfűzőn, el is kezdett fájni nagyon. 65-től lassabban fogytak a kilométerek...egyre melegebb volt, ugyan láttunk felhőket, de nem kaptunk belőle semmit. És a földes út, az egyenletlen talaj nagyon nem esett jól. A pulzusom felment, és nem akart az Istennek sem visszamenni.
71-nél a frissítőpontnál a srác, aki segített a kezemet mártani a jégbe, mondta, hogy 1 óránk van még a 9,7 km-re. És tudtam, hogy vár még egy emelkedős rész, az utolsó 4 km-en. Elkezdtünk gyorsítani, amennyire csak tudtunk-bár menet közben többször megbeszéltük, hogy bármi történik, akkor is végig megyünk, tisztességgel!
Nekem ez az idei a negyedik Korinthoszi versenyem, még nem láttam olyat, hogy valaki a célban ne kapott volna érmet, bár nem ezért indulunk el egyik versenyen sem..Az elsőn, 2015-ben a pályán több embert összeszedtem és bevittem, akik feladták menet közben, és még Ők is megkapták, mivel  futottak.
Én akkor Imit kísértem és megleptem azzal, hogy az utolsó 26 km-t vele futottam, óriási élmény volt, és mikor befutottam vele, engem is megleptek egy éremmel, és nagyon a szívembe záródott ezzel a gesztussal a verseny.
Szóval, bár már minden bajunk volt, megindultunk az utolsó 9,7 km-re. Kezdett emelkedni a pálya és a pulzusom is, már nem ment 170 alá. Amikor az utolsó check ponthoz értem, még 4,7 km volt és 20 perc.....és ahogy ráfordultam az emelkedőre, és megláttam mi vár rám, majdnem összeomlottam. Lehetetlen volt futnom. Én , aki mindig azt mondom, nincs lehetetlen, most ebben a helyzetben mérlegeltem. Vagy nekivágok, mint a barom, és elcseszem magam cirka 4 km-en, kockáztatva, hogy elesek a köveken, az egyenletlen talajon, vagy megmászom ezt az emelkedőt, úgy, hogy minden rendben legyen. A fiuk a bringával mögöttem csak úgy jöttek fel, hogy tolták és közben "szebbnél szebb szavakat engedtek ki magukból" :)  Pruzsi és Bea előttem voltak és egyre távolodtak, nem tudtam futni, nem mertem, úgy éreztem, hogy igazán nagy ajándékot kaptam én most odafentről..lehetőséget végig menni, védelmet az úton,  rengeteg támogatást, nem élhetek vele vissza. Itt és most nem tehetem meg. A kislányom tejtestvére, Levi aki szegény útközben elesett a bringával és összetörte magát, odajött, és kézen fogott. Azt mondta nekem: - Anyu, itt leszek végig veled és segítek!-
Így megindultunk, sietősen gyalogolva,  ahogy csak bírtam, néha kocogtunk, néha gyalogoltunk, a két srácom a bringával meg adogatta nekem a vizet, amikor kellett.
Mondtam nekik, hogy csak nem ciki, hogy gyalogolok egy kicsit....de Ők folyamatosan biztattak, hogy milyen ügyes voltam végig és milyen büszkék rám. Sírtam,és próbáltam minden erőmet beleadni, de azt hittem, sosem lesz vége, keserves volt így minden méter... . Végre jött lejtő is, de azon is csak lassan tudtam futni, mert a talaj ugyanolyan egyenletlen volt lefelé is. Levi egyfolytában fogta a kezem. Egyszer csak egy elágazáshoz értünk, ahol mondták, hogy már "csak" kb.2 km, amiben lesz még egy emelkedő, és utána majd lejt. Mentünk, ahogy csak bírtam.
Mikor megláttam az asztalt, ahol a névre szóló szalagok voltak kikészítve, le se lassítottam, mert hát azok a szalagok a szintidőn belül teljesítőknek jártak, én meg már kifutottam belőle. Nem érdekelt semmi már, csak látni akartam azt a célkaput és a többieket.
Már nem jutott eszembe a star wars zene, nem jutott eszembe semmi más, csak az, hogy átlépem a kaput és életemben először lesz 81 km a lábamban.
Elengedtem Levi kezét és ráfordultam a befutóra. El sem hittem, hogy ott vagyok. Felfoghatatlan volt, hogy megcsináltam. Nagyon sírtam. A srácok mondták nekem mögöttem, hogy " Ez az Anyu!megcsináltad!"
BEFUTOTTAM végre. Atya ÉG !!!
Ölelgetett Atti és együtt sírtunk. Pruzsikám, Istenem, hányszor elterveztük, ezt a befutást, hogy együtt érkezünk be, de Ő így előbb érkezett kb 10 perccel,( bár ennek egyáltalán nincs jelentősége)  csak annak, hogy CÉLBA ÉRTÜNK!!! Együtt sírtunk.
Az elmúlt 9 hónapban nagyon sokat készültünk együtt, és most ezt az élményt átélhettük. Mindennél nagyobb csoda!
Akkor, amikor 10 nappal ezelőtt  eltört ez a két csont a kezemben, pontosan tudtam, hogy életem egyik legnagyobb ajándékát fogom megkapni hamarosan. És pontosan úgy lett. MegcsinálHATTAM, beérHETTEM, teljesítHETTEM, engedélyt kaptam mindehhez, erőt és támogatást. És pontosan éreztem, hol vannak a határvonalak, amiket nem lehetett tovább feszíteni.  Kaptam egy olyan kincset, amit senki nem tud elvenni, kaptam egy szeletet megint Önmagamból, egy lépéssel közelebb kerültem a belsőmhöz.
Tudod, "VISSZADOBTAK"....hogy odaadjam Neked a lelkem üzeneteit. :) Soha ne alkudj meg, élj olyan életet, amiben nem vagy boldog! Mert csak ez számít. Ez az élet RÓLAD szól, nem alkudozásokról, hanem megélésekről, amiktől több leszel. Nem másoknál, csak is magadnál több!!! Napról napra. És ami nem tesz boldoggá, az megöl ott legbelül.Ez a legfontosabb amit minden nap  látnod kell. Nem kifelé kell építkezni, hanem befelé. Ez láthatatlan ebben a földi valónkban, de mégis mindennél fontosabb!!!

Nekünk, akik néhányan kicsúsztunk a szintidőből, nem volt a nevünk felsorolva sehol, nem olvasták le a végén a chipet amikor levették az óránkat, nem akasztottak érmet a nyakunkba, és nem kaptuk meg a teljesítőknek járó finisher pólót sem....a csinnadratta, az ünneplés külsőleg elmaradt.
Nekünk csak az izzadságtól megszakadozott rajtszám maradt, a sebek a testemen, a fájdalmak és mindeközben a megtisztult lelkünk . Ahogyan egy szoba, amiben rendet raksz,elpakolsz, kitakarítasz... és mikor belépsz, olyan tisztának és üresnek tűnik,  Olyanok lettünk :)

Mi csendben mentünk hazafelé, néha sírdogálva....én sírtam este elalvásnál és sírtam reggel, mikor arra ébredtem, hogy Atya ég! Lefutottam 81 km-t! És ma ez többször még előfordult velem.
A nagy dolgok csendben belül történnek. Megfizethetetlenek, megfoghatatlanok, és csak ott csillognak, ahol senki sem látja, a szívünkben :)
Köszönöm, hogy izgultatok értem :)

és természetesen, folyt.köv........