Egy Új versenyre neveztem!!!!!

 "Az életed nem rólad szól. Mindazokról szól, akiknek az életét megérinted, és arról, ahogy megérinted."

Ma van 1 hete, hogy beneveztem egy különleges Ultra versenyre……illetve 2 versenyre. És pont ma 1 hete, hogy életemben először kiszálltam egy versenyből.

A Spártai százas nem volt betervezve…nem gondoltam, hogy még idén elindulok egy versenyen. Úgy éreztem, hogy a Siófoki 2 félmaratonnal lezárom a futószezont és egy laza hónappal zárom az évet. A 4000 km-es célomat már nagyon közel éreztem magamhoz, és láttam ,hogy hamarosan beteljesedik az álmom. Ez az év egy nagy mérföldkő volt, minden tekintetben. Először futottam ennyit, és először futottam nagy versenyeken .Először fordult velem elő, hogy 1 hónapon belül futok 2 hosszút, a Korinhosz 81 km-t és a 12 órát . Ebben az évben mindent lefutottam, amit szerettem volna Ja, és a szülinapi 50 km-em volt az utolsó tervezett hosszú …de tavaly kint voltam a százason, segíteni,  és gondoltam, idén megpróbálom. Nem volt elvárás, csak gondoltam, futok valamennyit, lesz ami lesz. Csak jövő márciusra terveztem a 100 km-t, de azért titkon reméltem, hátha……

Már hetekkel előtte fáradt voltam. Siófokon totál kész voltam vasárnapra…Gábornak is írtam, hogy olyan fáradtnak érzem magam, biztos az év vége az oka, és a sok-sok km. Dolgozunk már a könyvön is  elég intenzíven, ami hétről hétre adja a feladatokat. És hát tervezem a jövő évet is. Szervezőként és versenyzőként is…de  a tervek a versenyzésben átíródtak! A jövő évre egy olyan versenyt találtam, amit nem terveztem, és mégis elindulok rajta. És csak  Isten tudja, mekkora lesz a táv ezen a versenyen.  Egy tuti biztos,  végig kell futnom!

December 7.-én, délután 4 órakor átvettem egy eredményt.  1 nappal  a 100-as elött.   November 28.-án egy ultrahangon láttak valamit nálam. Egy foltot. A bal mellemben. Teljesen lesokkolt. Megijedtem. Félelem suhant át rajtam. Kaptam egy beutalót egy asparációs mintavételre, amit december 4.-én vettek le a Jánosban. 2  szúrásom volt. Nem volt kellemes……ott ülni sem. Nem volt kellemes, hogy előtte este elmondjam a páromnak…mert eddig tartott, hogy mondjam, annyira féltem Őt megijeszteni…..fájt hazafelé, de bíztam benne, hogy semmi komoly, csak egy zsírcsomó….akkor már 1 hete nem aludtam. És a minta vétel után még várnom kellett péntekig. Még szerencse, hogy nem jött össze, hogy előadást tartsak egy cégnél…..még szerencse, hogy lefújták…..Ebben a két napban csak azon gondolkodtam, hogy mi lesz ha…..és pénteken alig bírtam elindulni itthonról.

Több mint 10 éve nagyon figyelek mindenre. Letettem minden gyógyszert, méregtelenítettem egy csomószor, nem iszom sem alkoholt, sem cukros löttyöt….nem eszem húst, sem fehér lisztet, sem cukrot.  5 éve sportolok. A szívem egészséges.  Ma nem tudom tovább írni….holnap folytatom……..

04:12h…felébredtem. Folytatom a történetet…..

Attival elindultunk, nagy nehezen. A kórházban az asszisztens elkérte a papíromat, mondtam, hogy jöttem a leletemért. Kedden, amikor szúrtak, láttam, hogy akik jöttek a leletért, és minden rendben volt nekik, a folyosón kapták meg a leletet, és hallatszott, hogy mondják, minden rendben van. Kiszóltak, hogy Sallai Zsuzsanna! Be kellett mennem és tudtam, hogy ez nem jó. Leültettek, majd a doktornő felém fordult és elmondta: - sajnos ez egy rosszindulatú daganat.nagyon sajnálom! – nem kaptam levegőt. valahol belül éreztem, hogy ez lesz, de mégis, ahogy kimondta, az olyan volt, mintha a föld alattam megnyílt volna és csak zuhantam lefelé…elgyengültem és remegni kezdtem és sírva fakadtam. Hogy lehet ez? Miért? Nekem terveim vannak, és nyáron esküvője lesz a gyermekemnek……mit fogok csinálni? Hogy mondjam meg a gyerekeknek? és a szüleimnek? Istenem, ez olyan igazságtalan!

Hagyták, hogy sírjak, és behívták Attit. A doktornő mondta, hogy nagyon megdicsér, mert nagyon időben vettem észre.  Azt mondta nekem: -Zsuzsa! Olvasom a blogját, maga nagyon erős nő, meg fog gyógyulni! Ezen is át fog menni. Nem szabad megijednie! Majd leírta a privát mobil számát, hogy hívjam, ha bármiben elakadnék, vagy segítség kell. Meg kell műteni, kellenek kezelések, nem lesz könnyű az út, de minden rendben lesz!- én csak sírtam.

Kimentünk az épületből és beültem az autóba. Remegő kézzel, ne kérdezd miért, de első reakcióként  leadtam  a nevezésem a Korinthosz-ra, jövő augusztusra, a 81 km-re. Majd felhívtam anyukámat és elmondtam neki….Amikor hazaértünk,  megvártuk a fiúkat, hogy hazajöjjenek. Tudtam, hogy ez lesz a legnehezebb….a gyermekeimmel megosztani.   És Ők tudták, hogy valami baj van. És nagyon megijedtek! A lányunkkal nem tudtuk megosztani, csak később, mivel Ő nem volt itthon, vasárnap érkezett haza a repülővel, és nem akartam egyből mondani, annyi élménye volt. Kedden mondtuk el, nagyon sírt Ő is…. Erős leszek, igen, időben vagyok, biztosan minden rendben lesz!

Nelson Mandela mondta:

"Nincs annál megdöbbentőbb élmény, mikor valaki olyan helyre tér vissza, amit valaha nagyon jól ismert, és rájön, hogy a
hely semmit, ő maga viszont rengeteget változott."  

Szóval ez egy speciális Ultra, amiben nem tudhattam a nevezés pillanatában, hogy meddig is fog tartani….de már rajta vagyok, a start pisztoly eldördült december 7.-én.  Nekem már van egy programom, egy mintám, ami alapján a szívemmel végig mentem már egy hasonló úton. Ez más út, de a bennem lévő érzések, félelmek, hasonlók. És tudom, mit tettem magammal, hogy eljussak addig, akit most ismersz. Csak újra elő kell vennem a programot! 

Sokáig gondolkoztam, hogy írjak-e róla, és tegnapra odáig jutottam, hogy írok. Egyrészt azért, mert ez is Én vagyok.  Az én blogomat azért indítottam, hogy utat mutassak.  És az út néha kanyargós, és néha göröngyös, de az is hozzá tartozik.  Nem tehetek úgy , mintha semmi sem történt volna, és nem is akarok. Tudom, hogy a rák a rohadt stressz eredménye.  Azé, amin keresztül mentünk az elmúlt 5 évben….és bármennyire is próbáljuk eltakarni,  hatással van ránk. A ki nem mondott mély fájdalmak gyökeret vernek az emberben, amit mi észrevétlenül tűrünk és amikor már tünet van, a szervezet megoldásba fordult.   

December 8.-án ezzel a tudattal álltam be a rajtmezőbe.  Esélye sem volt, hogy végig menjek a 100 km-en….de ott voltam.  Nem éltem meg kudarcként, és nem érdekelt, hogy megállok, csak azt akartam, hogy egy kicsit ne gondoljak rá.  Félek!  És bízom benne, hogy hamar túl leszek rajta. Más opció fel sem merül. December 7.-e óta felébredek minden hajnalban, és azon gondolkozom,  meddig tart még ez az álom? A könyv írására koncentrálok, és a versenyek szervezésére.  Kicsit kevesebb versenyen fogunk találkozni, mert lesz amikor fáradtabb leszek és lesz, amin most nem indulok el. De leadtam a nevezésemet a Korinthoszra, és az Ultrabalatonon pedig párban megyünk Pruzsival. Ha Ő nem mondja, hogy nézessem meg, ha nem basztat érte…..azzal a tudattal lennék, hogy csak egy kis zsírcsomó…..és a fura fáradtságot betudnám annak, hogy év vége van és sokat futottam már idén. 

Most egy orvosi konzultáció vár rám, és hamarosan , talán már napokon belül egy műtét. 

És majd kiderül, merre lesz az irány. Igyekszem feldolgozni mindent, ami ide vezetett.  Bár nem tudom,ezen a „versenyen” hol van pontosan a „Célkapu”, és nem tudom mennyit kell érte futnom, de az biztos, hogy el fogom érni.  Akár meddig is tart. 

És az is biztos, hogy megosztom a fontosabb állomásokat, a tapasztalatokat, a gondolatokat.  Mert a feladatokat azért kapjuk, hogy a belőlük nyert tudást odaadhassuk egymásnak! 

"Csak akkor kezdődik az élet ha az ember nem tudja hogy mi lesz."

Hamvas Béla