Kezdetek

Soha nem gondoltam volna, hogy egy blogot fogok írni. Azt sem, hogy erről a témáról.
Ez a blog azért keletkezett, mert úgy vélem, remélem, hogy sok embernek tudok vele segíteni! Lehet, hogy éppen Te vagy az, akinek kell a segítség?

A blog neve: visszadobtak.
Éppen Lance Amstrong könyvét olvasom, a címe: Minden másodperc számít. Nagyon szeretem az életrajzi könyveket. Olyan sokat lehet tanulni egy-egy ember történetéből.
A könyv első fejezetének a címe: Visszadobtak:)
Gondoltam, hogy ez rám is igaz, hiszen sok gondolatom tükröződött vissza Lance könyvéből.
Azt gondolom, engem is "visszadobtak". 
13 évesen derült ki, hogy baj van a szívemmel. Történt egy komoly szívműtét és megkezdődött egy hosszú, kemény időszak az életemben. Soha nem gondoltam magamra betegként. Még akkor sem, amikor már sok újraélesztésen túl voltam és azt mondta az orvosom, hogy ne nagyon várjak javulást.
4 gyermek édesanyjaként muszáj volt mindig úgy gondolkodnom, hogy minden rendben van, minden rendben lesz.
De bizony, sokszor legbelül nagyon féltem. 
Minden nap arra gondoltam, hogy ez a nap rendben legyen! Hozzuk ki belőle a maximumot!
A szívbetegség számomra egy kiszámíthatatlan dolog....soha nem tudhatod, mikor lesz me-
gint rosszullét,  mikor kell rohanni a kórházba,  ahol rád rakják a monitorokat,  bekötik az infúziót és készítik a defibrillátort.  
Így telt el 27 év az életemből, rengeteg gyógyszerrel, izgalommal. Az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy véges az életük:) Nem szeretnek a halállal foglalkozni és azt gondolják, hogy ez velük nem történhet meg.....Egyszer egy halálos beteg fiatal hölgy történetét hallgattam és arról beszélt, hogy élete legszebb napja volt, mikor megtudta, hogy már csak kevés ideje van hátra. Mert onnantól elkezdett másképp élni, minden napnak volt jelentősége, mert sohasem tudhatta, hogy melyik lesz az utolsó. Én is valami ilyesmit éreztem mindig:)
Szeretem hasznosan tölteni a napjaimat, szeretek tevékeny életet élni, amiben a legfontosabb helyen a gyermekeim vannak! Példával nevelés....mindig ezt mondom azoknak, akikkel beszélgetek....azért hozzá kell tennem, 4 nagyon kamasz gyermekről van szó, akik közül az első három fiú és így kizárásos alapon a negyedik lány:_)))
23, 20, 17, 14 évesek.....azt szeretném, hogy mindig büszkék legyenek rám, példa lehessek nekik és megmutassam: A lehetetlen nem létezik!!!!
Mindig van előre! Az ember amíg lélegzik, amíg meleg a keze, addig mindig van előre....:))
Idén novemberben leszek 45 éves. Hihetetlen:) 40 voltam amikor elkezdtem tudatosan formálni az egészségi állapotomat. Másképp kezdtem táplálkozni, nem engedtem be semmilyen káros anyagot a szervezetmbe- gondolok itt pl.:  alkohol, dohány, hús.
Oda figyelek a víz mennyiségére, megfelelő tápanyag jut a szervezetembe, vitamin, ásványi anyag. Sok-sok odafigyelés eredménye lett, hogy kezdtem egyre jobban lenni. Volt egy cégem, ami nagyon sok energiámat vitte és a stressz sem maradt így ki a mindennapokból, hiszen a családunk megélhetése mindennapos kihívást jelentett. Eldöntöttem, hogy ez így nem mehet tovább, nem lehet, hogy az életemet egy folyamatos stressz alakítsa, mert annak az lesz a vége, hogy nem fogom megélni a holnapot! Megszüntettem a céget és olyan munkát választottam, ami nem jelent folyamatos feszültséget. Azt szerettem volna, hogy olyan ember legyek, aki kiegyensúlyozott, egészséges, vidám, mindig van ideje a gyerekeivel lenni, vagy csak egyszerűen kertészkedni egyet, ha ahhoz éppen kedden délelőtt van kedve. 
A falunkra kiraktam egy fontos mondatot-  
"Soha ne hagyd, hogy egy probléma megoldása fontosabb legyen, mint szeretni egy embert!"
Elkezdtem tudatosan odafigyelni magamra és az lett az eredménye, hogy egyre jobban lettem. 
Egyre jobbak lettek a kardiológiai eredmények, egyre kisebb adagokban kellett szednem a gyógyszereket, egyre könnyebben tudtam elvégezni olyan munkákat, amihez kell a fizikum. 
Idén tavasszal már nagyon dédelgettem egy célt, én elég nagy célkitűző ember vagyok, sőt tulajdonképpen mindig van előttem egy újabb cél:) 13 évesen egy cél volt előttem: túlélni a műtétet!
Most tavasszal eldöntöttem, hogy sportolni fogok! Másfél éve kaptam egy nagyon kedves barátomtól egy kerékpárt. Gyönyörű, fehér, olyan mint egy hattyú! Néha tekertem vele, néha nagyobb távokat is, kb.16-20 kilométeres szakaszt is, de nem rendszeresen, hiszen nem igazán tudtam sportolni, mivel a szívem ......Sokszor kacérkodtam a gondolattal, hogy milyen lehetne, ha én is rendszeresen sportolnék,  benne lenne az edzés a napirendemben, elmennék egy sport áruházba és vennék magamnak sport ruhát.....
Szóval tavasszal elhatároztam, hogy sportolni fogok. De mit? 
Van néhány barátom, akik eljárnak edzőterembe,  spinningre.  Azt gondoltam, ez lehet, hogy nekem is menne???
Elmentem egy első találkozásra. Felmentem az emeletre, ahol az edzőtermek vannak és kerestem az edzőt. Egy tünemény fiatal hölgy jött elém, nagy mosollyal és felém nyújtotta a kezét. Bátortalanul kezdtem a beszélgetést. Mondtam, hogy én sohasem edzettem és van némi "körülményem"....tehát picit a szívemmel baj volt, de megpróbálnám.
Vera, az edzőm, szó nélkül végighallgatott és felajánlotta, hogy menjek be egy edzésre, mindjárt kezdődik, és nézzem meg.
Ó, nagyon megörültem, mentem is utána, be egyenesen abba a terembe, ahol a spinning edzések vannak. Volt néhány ember, főleg csajok, és felajánlották, hogy próbáljak ráülni egy bringára és nézzem meg úgy az edzést, hogy próbálom is!
Félelmetes volt! Nagyon gyorsan lehetett tekerni és nagyon keményen kellett dolgozni közben. A lábaim, mivel nem voltak edzésben, eléggé nehezen bírták, de Vera mindig mosolygott rám és kedvesen mondta, hogy menni fog ez:)
Másfél óra volt az edzés, többször megálltam közben, pihentem, de nagyon tetszett! Amikor mondta, hogy le kell szállni a bringáról, úgy összerogytak a lábaim, hogy alig bírtam megtartani magam. Ú...annyira jó volt. Annyira tetszett! Alig vártam a következőt!
Persze, tapasztalatból tudom, hogy ha az ember eldönt valamit, szívből, akkor jönnek ám a tesztek. Biztos vagyok benne, hogy neked is volt így. Eldöntöd, hogy valamibe belevágsz és egyből kapod a nehézséget! Tudom! Nekem mindig így van!
Most is ez volt, eldöntöttem, belevágtam, megegyeztünk, hogy a következő edzéstől jövök és szép lassan bele fogok jönni és meg fogok erősödni! És puff! Egyszerűen otthon, másnap, leestem a lépcsőn, négy lépcsőfok magasról, gurultam, kapálóztam, védtem a hátamat , hadonásztam, mint a filmeken, amikor a rajzfilmben próbálja a lábait maga alatt tekerni...na pont olyan voltam, de végül is landoltam. Eredmény: szanaszét zúztam a jobb kezem, az ujjaimtól a könyökömig, és eltörtem a csuklómat. Hú de nagyon fájt! Jajgattam a földön, jöttek a gyerekek, sírtam, anyukámékat hívták, hogy elvigyenek a balesetibe. A lányom rögtön mondta, hogy törés, Ő már csak tudja, négyszer volt törése, és meg is nyugtatott, hogy a csuklótörés a legfájdalmasabb, úgyhogy biztos eltört. Persze a fiaim barátnői is ott voltak és egyből kaptak az alkalmon, hogy megkérdezzék az egyik legfontosabbat: 
-Ez jobban fáj mint a szülés????
Mi van?????? Hát persze! Naná! Eszméletlenül fáj!
Megnyugodtak:)
Na, baleseti, röntgen, gipszelő! Persze!
Másnap újrakötözés, gipszcsere, tíz nap múlva kontroll és végleges gipsz! Aha! 
Másnap edzésre mentem,meglátták a kezem, sajnáltak és mondták, hogy semmi baj, majd ha leveszik elkezdjük! 
De én mondtam,. hogy jöttem így edzeni! Tudok kapaszkodni egy kézzel is....meg a gipsz kemény és tart:)
Bringára fel! Nézett mindenki nagyot. Én elszántan tekertem, egyre jobban, a harmadik edzésen már egyszer sem kellett pihennem. Figyeltem a légzésemre, a pulzusomra, hogy ne menjen nagyon fel, szép lassan belejöttem egy kézzel. Volt amikor súlyokat emelgettünk közben és azon nevettek, hogy nekem egy súly is elég, mivel a másik kezemben beépített súly van.
Elképesztően kezdtem élvezni. Pedig nem is gondoltam volna, hogy bírni fogom.  Többen megjegyezték, hogy milyen kitartó vagyok, hogy gipszes kézzel is jövök! Persze! Elszánt! Ha már döntöttem, akkor kiállok a döntésem mellett, minden körülmények között.
Vera nemrég említette, hogy olyan elszántság volt a szememben az elején, hogy nem is mert volna lebeszélni. 
10 nap múlva megkaptam a könnyített gipszemet, ami már a következő 5 hetemet kísérte végig. 
1 hónap edzés után kezdtem gondolkodni.  Mi lenne, ha egy nagyobb távra elindulnék, bringával.
Az a barátom, akitől kaptam a bringát, Ő egy feltaláló. Egy egykerekű szabadalma van, a világ leggyorsabb egykerekűje, Ő említette, hogy egy srác, körbetekerte a Balatont az egykerekűvel, és indulni akar egy maratonon is. El kezdett foglalkoztatni a dolog. Mi lenne, ha megismerhetném ezt az embert....Kérdeztem, találkozhatnék-e vele? 
Minden edzésen arra koncentráltam, hogy én egy túrán vagyok, sokszor becsuktam a szemem közben, de szerencsére én az a vizuális típusú ember vagyok, akinek nem kell becsuknia a szemét ahhoz, hogy lássa magát egy elképzelt világban. Ezt sokszor meg is tettem az életemben. 
Egy szép napon elhartároztam, hogy beszélek egy munkatársammal, aki orvos is,  és megkérdezek tőle egy-két dolgot ezzel kapcsolatban.
Mondd, vajon el tudod képzelni, hogy az én szervezetem fel tudna készülni egy maratonra, ha azt venném a fejembe, hogy bringával elindulok rajta?
El kezdtünk beszélgetni, és megbeszélni, hogy mire figyeljek, de bármennyire is féltem attól, hogy kinevet, nem ez történt! Inkább azt mondta: Zsuzsi, ha megcsinálod, be fogod bizonyítani magadnak, hogy nincs lehetetlen és Te is bármire képes vagy!
Igazából, ha az ember beteg volt sokáig, mindig azt próbálja bebizonyítani, hogy bármire képes, nem is a világnak , inkább magának. Lance Amstrong a könyvében ezt elképesztően jól megfogalmazta, és nekem ez őrült nagy erőt adott!
Hazaindultam és egész úton ez járt a fejemben. Tudom, hogy valahol útközben Dani fiamat vettem fel, együtt jöttünk tovább és az autóban elkezdtem erről beszélni, megkértem, hogy maradjon titokban míg meg nem érik bennem a teljes kép, és az elhatározás.
Itthon az internet elé ültem és elkezdtem maraton versenyeket keresgélni. Találtam sokat, és egyet, ami idén októberben lesz.
Bécs-Pozsony-Budapest Ultramaraton! Október!
Addig még van idő felkészülni. 317 km, 5 nap. Megszületett az őrült elhatározás- elindulok!