A "mi lett volna, ha" nem számít. Nem mehetek vissza a múltba, hogy megváltoztassam a dolgokat, viszont elindulhatok előre, és megteremthetem magamnak az az életet, amire vágyom.”Jessica Sorensen

Az ultrafutásban van egy csodálatos dolog….sosem tudhatod, hogy pontosan mi vár rád az utadon. Felkészülsz, edzel, kitartasz, megfutod a hideg napokon és a hőségben is a napi edzéseidet, bele teszel mindent, kereszt edzéseket csinálsz, oda figyelsz mindenre és amikor elérkezik a pillanat, azon a napon mégis csak egy dologban bízhatsz: „Minden úgy fog történni, ahogyan az neked akkor a legjobb!” 2018.december 7.-én amikor a kezembe vettem a diagnózisom ( tudod, ez a rosszindulatú mellrák sztori …itt!. olvashatod) , szótlanul sétáltam ki az orvostól, beültem az autóba, kezembe vettem a telefonom, és leadtam a nevezésemet egy versenyre. Azonnal, ott a kocsiban, remegő kézzel….egy olyan versenyre, ami tavaly ilyenkor kicsinált, mert kicsúsztam a szintidőből…..Korinthosz-81 km. Amikor befejeztem a nevezést, ránéztem a páromra, Attilára és csak annyit mondtam,: - Na! B@ssza meg! Mehetünk!- 2015-ben voltam a részese először, és azóta sem tudok szabadulni …valamiért vonz ez a táv, a végeláthatatlan út, a hosszú Duna töltés, a messziben feltűnő kanyar és az utána jövő újabb hosszú és kietlen töltés…Csak úgy futsz, bele a végtelenségbe, megélve közben a magasságokat és mélységeket.

2016-ban és 2017-ben párosban mentem Attival,

2018-ban ,vagyis tavaly először egyéniben, amit megnehezített egy kéztörés.

Idén, a felkészülésemet keresztül vágta a mell műtét és a felépülés.5 hónap telt el, és bevallom, nem tudtam sok hosszút futni. Inkább a sok kicsire játszottam. Napi edzéseim nem haladták meg a másfél, max.2 órát. A felépülés és a koncentráció minden pillanatot kitöltött és kitölt még ma is! Túl voltam a Tisza-tó feladásából átélt „élményen” és ez a július egy erősen strapás hónapra sikeredett. Benne volt a könyvem megjelenése, annak minden izgalmával, kihívásaival, izgalmával, a rá következő héten a versenyünk, majd a rá következő héten a gyermekem fiú és lány búcsúja ( buli és miegymás) és 26.-án a nagy nap, az esküvő, amin mint örömanya-örömapa élhettük át először ezt a csodát, ezt a semmihez sem hasonlítható örömet, amit érzel akkor, amikor a gyermeked boldogságát élheted át, része lehetsz!

Életünk legszebb pillanata volt és kívánom mindenkinek, hogy átélje ezt! Augusztus elsején elmentem egy állapotfelmérésre, amin egyértelműen látszott, hogy még nem vagyok olyan 100%-os formában! Testileg! Mert fejben minden nap készültem. Látszott az eredményeimen, hogy van még mit dolgozni fizikailag magamon, de már csak 2 hetem volt és nagyon elfáradtam júliusban.Úgy döntöttem, hogy elfogadom a testem üzenetét, és mindent megteszek, hogy megkapja a teljesítéshez szükséges pihenést, tápanyagokat, és persze a megfelelő edzést. Már nem futottam ebben a 2 hétben 1 óránál többet, de volt , hogy egy nap 3 edzést is csináltam. pl.1 óra spinning, 1 óra futás, 1 óra jóga…Tavaly a verseny után mi hárman csajok, akik kicsúsztunk a szintidőből, megbeszéltük: Idén odab@szunk! Ez minden nap eszembe jutott, főleg a műtétem környékén, ezért volt is sírdogálás a diagnosztika után, mi lesz ha nem fogom bírni. De hála Istennek, ezt is gyorsan elengedtem. A verseny hetében sokat imádkoztam esténként. Erőt kértem az utamhoz és védelmet! A verseny napján hajnal 5-kor keltem, de nem baj, gondoltam, majd alszok még egyet délután. De ez nem sikerült, viszont időben lementünk Szekszárdra, átvettem a rajtcsomagot és láttam, hogy a 878! ez jó! ez a számmisztikában : 878=23=5, vagyis a születés napom száma, ami nagyon is jó szám, és 5 hónapja műtöttek és 50+-os vagyok, vagyis ezt jelnek vettem és a kocsiba ülve többször megköszöntem , hogy ezt a számot kaptam az utamra.

Bajára átértünk kb.9:30 körül este, így gondoltuk, majd ott alszunk még egyet. Bementünk egy épületbe, ahol iskolapadok voltak, és mi ott elfeküdtünk egy órácskára, éjfélig volt még időnk. Nem tudtam aludni persze. Forgolódtam, kimászkáltam, és végül elengedtem ezt is. Nem kell az alvás. Kimentem összeszedni a cuccaimat, fotózkodtunk, beszélgettünk az ismerősökkel. Készültünk a rajtra. Kérdezték többen, mit tervezek. Nem tervezek semmit, mondtam, minden úgy lesz, ahogyan lennie kell. De egy valamit tudatosan megterveztem. Egyedül akartam lenni. Ebben nagyban szerepet játszott, hogy ettől az évtől nem lehetett bringás kísérője senkinek és így ez már adott volt, plusz úgy terveztem futni, hogy nem akarok beszélgetni, csak magamba akarok fordulni, és max. a zenéimet akarom hallani a 11 óra alatt. Ezért az indulás után hamar beálltunk egymás mögé, és úgy kezdtünk futni, hogy nem zavartuk egymást. Az első 10 km-en Atti ugyan velem futott de még vele sem beszéltem semmit. Érezte, hogy erre van szükségem. Az éjszaka hűvös volt és iszonyat párás! Majd hogy nem olyan volt, mint egy novemberi éjszaka, ahogy néztem a fényben az utat, szállt a pára, és a testem olyan vizes volt, mint ha egy medencéből jöttem volna ki. A ruhám kb. 1 óra alatt csurom vizes volt. De semmi nem zavart, jól éreztem magam. Arra gondoltam, hogy a fordítóig, fél távig igyekeznem kell, mert oda 5 óra a szintidő és hamarabb akarok érkezni, hogy legyen időm tovább menni. Tavaly éppen becsúsztam oda. Most a sötétségben csak az utat figyeltem és a zenét meg a gondolataimat. Minden pillanatban eszembe jutott az érzés, amikor leadtam ezt a nevezést. Haladtam, figyeltem a fejlámpám fényét, és mikor egy frissítő pontra értem, és megálltam inni, akkor éreztem, hogy szédülök. Persze, mozog előttem a fény és a korom sötétben ez az egyetlen, amibe kapaszkodok, persze ,hogy elszédülök. Nem néztem az órámra, nem foglalkoztam semmivel.

Kb. 5 percenként elmormoltam magamban: - Isten vigyáz rám! – a zene elnyomta a szuszogásomat, és a külső hangokat is. Néha Atti megbökött, hogy akar valamit mondani, de nem tudtam felfogni, hogy mit is mondott, így ezt hamar elengedte. Ők Zolival párban futották, így a váltásnál Zoli is csak tisztes távolságból futott mellettem, vagy előttem, hátra-hátra tekintve, hogy meg vagyok-e. Meg voltam. De mennyire , hogy megvoltam! Elöntött a tudat, hogy eltelt 5 hónap a műtét óta, és hála Istennek itt lehetek, futhatok. Hálát rebegtem azért, hogy a gyermekem esküvőjén is ott lehettem, és eszembe jutott, hogy tulajdonképpen minden egyes nap csak ezekért imádkoztam. És most beteljesült. Megkönnyeztem, hogy úgy voltam itt a versenyen, hogy a térdfájásomon kívül semmi problémám nem volt. Igaz, az már 2 hónapja tart, de már megszoktam….és ez most egy cseppet sem zavart. Ahogy közeledtünk a fordítóhoz, ami egy elég nehéz szakasz, főleg lelkileg, mert futsz befelé, a végeláthatatlan részen, ahol van majd 3 kanyar, de olyan mintha sosem érnél oda, miközben tudod, hogy nemsokára visszafelé fogsz ott jönni…szóval érdekes rész ez. Atti futott mellettem, én éppen énekeltem , állítólag hangosan. Szólt is 2x, hogy felverem az alvó futókat, legyek halkabb…ezen jót nevettünk, majd újra megbökött: -Te , ez nem az a verseny, amire a nevezést „akkor” adtad le? – Mondom, de, és könnyek szöktek megint a szemembe. Igen, ezt az!Odab@aszunk! mondtam magamban, majd visszatettem a zenét és figyeltem a fényeket amik a fejlámpából szűrődtek. A fordítónál levettem a cipőm és az addig összegyűjtött apró köveket kiráztam. Már kilyukadt a zoknim.

Atti átnyomkodta a lábamat és rám parancsolt, hogy cseréljek pólót legalább, mert csurom vizes vagyok, nehogy megfázzak. Elindultam tovább a felén túl már. Nem voltam fáradt, nem volt semmi baja a gyomromnak, és tényleg jó volt, hogy pólót cseréltem, mert már fázott a derekam a vizesben. Gyerünk! Isten vigyáz rám! Kezdett világosodni, csodás volt az úszó párát látni a tájban, olyan sejtelmes volt, és olyan mennyei! Végre levehettem a fejlámpát és hamarosan megszűnt a szédülésem is. Nem gondoltam az időre, nem számolta a frissítő pontokat visszafelé mint tavaly, nem néztem meg az órám, hogy hol tartok és a frissítőknél sem néztem a táblára, hogy mennyi van még. Csak futottam és elmélkedtem, hogy tavaly december 7.-e óta mi minden történt. Eszembe jutott, hogy az elmúlt 4 hétben, amióta a könyveim eljutnak az olvasókhoz, mennyi sok erőt kaptam a visszajelzésekből. Hogy mennyi ember izgul értem, és mennyire sokan vannak, akik erőt merítenek belőlem, és most itt, ezen az úton én is erőt meríthetek magamból, de jó! Isten vigyáz rám! Ezt a mantrát mormolva hol Koleo lágy zenéi, hol Rammstein kemény számai, hol pedig Welshly Arms – Legendary c. száma szólt a fülemben. Ez utóbbit többször meghallgattam, volt, hogy 5x is visszaléptettem a fülemben. 60-nál eszembe jutott, hogy még mindig nem volt se fosás, se hányás, se

hascsikarás….hihetetlen volt, hogy egyszer ez velem is megtörténik. Élveztem minden percet. A kihívások belül zajlottak. Érzelmi hullámvasutam minden percben tekert rajtam egyet. Így hol sírva, hol énekelve, de szépen lassan folyamatos tempóban haladtam Szekszárd felé. Tudtam, hogy időben vagyok, de nem akartam ezzel foglalkozni. Igazából csak magamra koncentráltam és amikor már „csak „ 20 km volt vissza, akkor vettem észre, hogy erősödöm, hagyom el az embereket. A hosszú traktornyomos szakasz Szekszárd előtt kicsinálta a lábam, de most ez sem zavart. Amikor elértem az utolsó előtti frissítőt, akkor mondták ott a lányok, hogy ez már biztosan meg lesz! Intettem, és mentem tovább, nem foglalkoztam vele, nem akartam, hogy ezen kattogjak. Egy-egy pillanatban halványan bepróbálkozott egy kép, látni véltem, hogy keresik a szalagomat, a cél előtt, de ezt is gyorsan elhessegettem. Mire az utolsó frissítéshez értem, már kisírtam magam, már minden hála imát elmormoltam, amit akartam, már csak arra tudtam gondolni, hogy még jön az emelkedő. 5 km-em volt még vissza és picit több mint 1 órám. Megint hallottam, ahogy kiabálják nekem: -Ez meg lesz Zsuzsi!- de én csak mentem, nem gondoltam az időre. Az emelkedőn hol futottam, hol gyalogoltam, a Live of my Live üvöltött a fülemben, és a lejtőn elkezdtem gyorsan ereszkedni. Leértem, már csak 2 km se volt, amikor a vádlim begörcsölt, lépni sem bírtam. Isten vigyáz rám! –mormoltam, majd megláttam a mentősöket, akik gyorsan bekentek jégzselével, hogy tovább tudjak menni. Ekkor megláttam Attit, elém futott, hogy bekísérjen. Mondta, hogy a lányok előttem vannak, 400-400 méterre kb. Én sírva mondtam, hogy már csak gyalogolni tudok, mert begörcsölt a vádlim és nagyon fáj. Nem baj, van idő, bíztatott. Még mindig nem fogtam fel. Nem mertem elhinni, vagy nem akartam kiesni ebből a koncentrált állapotból, nem tudom, de a végén újra kocogni kezdtünk. Majd ráfordultam az utolsó pár száz méterre, és az asztalnál a kép, ahogy keresik a szalagomat, valósággá vált.

Már nem kellett elhessegetnem, csak megfognom, és befutnom a célba. Isten vigyázott rám! Itt is és minden nap. ( És od@b@sztunk! 😄😄😄) Megélhettem egy ilyen ultrafutó élményt. Amiről eddig csak hallottam, most átéltem. Minden holtpont, rosszullét nélkül, csak úgy végig az úton, jól voltam. Megkaptam egy újabb csodát , nem lehet ezt szavakban kifejezni. És nagyon boldog voltam! Vagyok! Az apám születésnapja lenne ma. Ha élne. Ma mondtam reggel a lányomnak. Azt mondta, ezt még sosem mondtam ezen a napon. Tudom, de most mondom :)

December 7.-én azt írtam, egy új versenyre neveztem, a versenyemnek ez a Korinthoszi81 km egy újabb szakasza volt, amit boldogságban élhettem meg. Köszönöm, hogy ezt átélhettem, és köszönöm, hogy Te ezt elolvastad. Ha a könyvemre is kíváncsi vagy, itt tudod megrendelni :link

„Ha egyszer rájössz, ki vagy, megérted, hogy a sorsod rajtad múlik. De csak az jut el idáig, aki küzd. A legtöbben kerülik a küzdelmet. Úgy élik le az életüket, hogy megússzák a fájdalmat. Ha magad elé tűzöl egy célt, egyszer csak átalakulsz! Mert bujkál benned valami, amiről nem is tudtál! Egyre magasabbra törsz. Egyre többet vállalsz, hogy mélyebbre áshass!”