Az első komoly túra!

" A fény harcosa nem rekeszti ki a világából azokat, akiket szeret. Azzal ösztönzi őket, hogy példát mutat nekik: megteszi azt, amit meg akarnak tenni, de nincs hozzá bátorságuk."

Elérkezett a nap, amit már nagyon vártam! Kitűztük az első komoly túra időpontját és a távot is belőttük, hogy fokozatosan készüljek az Ultramaratonra:)
A tervezett táv: kb.60 km lesz. A Július 20.-át, szombatot választottuk és én már péntek éjjel nem aludtam, tényleg annyira vártam:)
Amióta edzek, most van az első igazi megmérettetés terepen, hogy mennyire bírom a hosszabb távot, na, főleg ilyen melegben!
Egész éjjel az járt a fejemben, hogy mi lesz, hogy leszek, el fogok-e esni, hogy bírom a cipőt majd lecsatolni.....ezért azután már reggel 5-től fent voltam, és vártam!

Indulás pillanatai

Végre megjöttek a barátaink. Öten indultunk a túrára, volt nagy készülődés. Felrakták még nekem az új pedált, ami kell a cipőhöz, Atti bringáján is kellett még ez-az, elszórakoztunk még egy ideig, így mivel nem beszéltük meg a pontos indulást, 10.34-kor sikerült is felcsatolnom a cipőm és megindultunk, illetve, leereszkednünk a hegyről, mivel eléggé magason lakunk, és nagyon meredek út vezet hozzánk fel. Ezért az indulás egy gyors ereszkedés volt, elképesztő sebességgel! Az első kb. 5. km-nél elérkeztünk Szentendrénél egy nagyobb kereszteződéshez, ahol piros lett a lámpa, és meg kellett állni. Na itt volt az első igazi bénázásom,hát komolyan, annyira égő volt, hogy el sem hiszed! Fékezek, lassulok, és próbálom kivenni a pedál szorításából a bal cipőm, hogy letegyem az útra és nem megy.Lassul a bringa, nem megy, csak nem megy, és egyszer csak, mint egy darab zsák, úgy ahogy voltam, oldalra elfeküdtem az út közepén:) Rá a bal térdemre, de akkorát!, az spd cipőm meg még mindig becsatolva, még jó, hogy nem jött abba a sávba autó! A fiúk leugrottak a bringáról és felemeltek, de én úgy nevettem, ők meg csak kérdezgették: Minden rendben? Minden rendben?
Persze! Minden rendben, de nem bírtam kicsatolni a cipőm! Mondták, hogy ezt meg kell szokni, hát SZOKOM! Jancsi azt is megjegyezte, hogy könnyen kéne, hogy tudjam ki-be csatolni, mert meg is lazította a pedálon azt a helyet, ahová csatolom a cipőt! Jó, mondom, akkor biztosan én bénáztam, nehéz ráállni agyban, hogy megállás előtt figyel a cipőre!
Oké, semmi gond, mehetünk tovább.Az első szakaszt- 25.31 km-t letekertük, és nagyon élveztem. Menet közben arra figyeltem leginkább, hogy hol az egyik, hol a másik cipőt csatoltam le-fel a pedálon, hogy ha hirtelen meg kell állni, be legyen megint meglepetés.
Visegrádra beérve megbeszéltük, hogy keresünk egy jó lángos sütő helyet, és  eszünk.

Az étterem oldalánál, a második esés után

Visegrád előtt

Néha Atti fotózott, sőt arra is megkért, hogy én is csináljak egy-két fotót! Hát én esküszöm, próbáltam! Csak azt a "kis" dolgot felejtettük el, hogy én még mindig a spd csatolgatásával vagyok elfoglalva.....hát ezért egy gyönyörű étterem kerthelyisége előtt, sikerült a második esésemet átélnem! Miután a jobb kezembe volt a telefonom, és épp fókuszálta a képre, nem láttam előre, hogy kanyarodni fognak, és mivel mindenki eltűnt a képből, én a bal kezemmel az első féket hirtelen meghúztam, besatuzott a bringa, a többit meg sejted..A telót szorítottam a kezemben, jobb láb némi sérülés....hagyjuk. Felpattantam, amilyen gyorsan csak tudtam, majd azonnal szóltam: -Semmi baj! Így szoktam leszállni!
Bal térdemen egy nagy folt, jobb lábamon egy nagyobb folt, némi vérzéssel fűszerezve....kezdek igazi bringás lenni, már 2 esésen túl vagyok!
Keressünk végre egy lángos sütőt! Össze-szedtem magam, elindultunk és addig nem álltunk meg amíg nem találtunk, mert nagyon megéheztünk! A keresgélés 5.78 km szakasz volt, ezeket a távokat folyamatosan mértük.  Ahogy elindultunk, úgy döntöttem, hogy csak a bal lábamat csatolom fel, a jobbat szabadon hagyom, hogy meg tudjak állni, Megtaláltuk a lángot, lekanyarodtunk oda, majdnem a Duna partjára, megint megállt mindenki, én is, és közben csatoltam volna a cipőt le, de nem ment. Megint nem...én meg....a mai napig nem értem, hogy csináltam, de egy az egyben a bal oldalra kezdtem dőlni, a cipő becsatolva, én meg közeledek az aszfalthoz, ami olyan érdesre volt húzva, és már semmi más nem volt a fejemben, csak az, hogy megint rá esek a bal  térdemre... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Komolyan mondom- ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! Miért nem a másik oldal, ahol ott volt szabadon a lábam????

Harmadik esés

 Már azt mondtam Attinak, hogy legalább lefotózta volna! Ennyit esni, ekkora erőfeszítés, és még megörökítve sincs!
Nagyon nevettünk, én a legjobban, de komolyan mondom, annyira fájt a térdem, mivel ugyan oda estem, mint először, pontosan ugyanazon a ponton landoltam és ez az érdes aszfalt nagyon szétzúzott! Jancsi meg is jegyezte, hogy azt gondolta, csak a gyerekekkel vannak történések, mivel ők sokszor mennek csoportokkal túrára, és annyira nyugodtak voltak a párjával, hogy egy szolid túra lesz, mivel itt mindenki 40+-os ember, nem akciózunk......

A bűnös leleplezése!

Hát, mégis:) És azt is mondta, hogy még mindig nem érti, mert Ő meglazította a pedált, és könnyen kéne, hogy menjen a lecsatolás.
De valamiért tényleg nem ment, hiába erőlködtem. Lekezeltük a sebet, és még azt is megtudtuk, hogy nincs lángos, elfogyott, és nem is lesz! Mindegy, igyunk és menjünk tovább, láttunk még néhány helyet útközben. Amíg iszogattunk, nagyokat nevettünk, hogy ezek a magánakcióim hogyan sikerültek, mire Jancsi egyszer csak felpattant, kivett egy szerszámot a csomagjából és odament a pedálhoz, csinált rajta valamit és kiderült- NEM AZ ÉN PEDÁLOMAT LAZÍTOTTA KI! A másik bringán, amin a másik barátom tekert!
Azt a nevetést! Basszus! Már azt hittem, hogy végleg eldőlt, hogy alkalmatlan vagyok az spd használatra! És nem! Szerinted? Dőltünk a röhögéstől! Azon kacagtunk, hogy még jó, hogy velem történt, mert a másik bringás több kiló mint én, sokkal....és mi lett volna, ha Ő esik el, még mentőt is kellett volna hívni! Milyen szerencse! Hát, elképesztő ez a csapat! Annyit nevettünk! Annyira örülök, hogy velük lehetek! Soha egy percig sincs unalom, mindig vannak történések:) És ott lesznek velem a Maratonon! 

Atti és Én

Tudod, az jutott eszembe, hogy milyen jó, hogy ezek most történnek, mert ott kint a NAGY TEREPEN nehéz lett volna másnap újra nekiindulnom, ilyen lábakkal!
Mindenesetre összeszedtem magam és tényleg kerestünk egy másik lángosost,  ahol ettünk egy finomat és nekiindultunk az utolsó szakasznak, ami visszafelé út volt, más irányban, kicsit több emelkedővel.
Azt mondtam, hogy elképesztő, hogy mennyire jól bírom. Semmi gondom nem volt. Ha a cipővel nem bénázok, akkor tulajdonképpen semmi extra nincs, mert a szívem nagyon jól bírta. Visszafelé beálltam előre és elkezdtem egy komoly tempót diktálni, ami nagyon jó is volt, jól is esett. Élveztem a tekerést, életem egyik legszebb napja volt! Nem csatoltam már fel a cipőt, úgy tekertem, hogy a pedál másik felét használtam, ami olyan, mint a rendes pedálok. Útközben eszembe jutott, hogy egész éjszaka azon töprengtem, mi lesz, ha elesek, mi lesz, ha nem tudom lecsatolni a cipőt, és úgy is lett! Egyszerűen megtörtént, mert gondoltam rá! Mindig az történik, amire gondolsz! Ha jóra, akkor jó, ha rosszra, akkor a rossz!  Ezért kell mindig odafigyelni a gondolataidra, mert az az egyetlen, amit csak Te irányítasz!  A döntés, minden pillanatban a Tied, hogy miről , mit gondolsz......Én most erre nem figyeltem, és meg is lett az eredménye.  A 30.72 km távot megállás nélkül tettük meg, néha tényleg egy-két komoly emelkedővel fűszerezve, közel 32 fokban! Az utolsó szakasz, ami haza visz abban van olyan rész, a mi hozzánk vezető utca, hogy olyan nagy a szintkülönbség, hogy a három fiú lemaradt, a végén feltolták a bringát, Mi meg lányok, feltekertünk! Elképesztő érzés volt! A mért táv- 61.81 km! Az utolsó szakasz- 30.72 km- 2 óra alatt teljesítve, 14,87 km/h átlaggal, pihenő nélkül!
Fantasztikus érzés! Tényleg egyre jobb a kondim! Mennyit számított ez a 36 edzés! Régen, mikor csak gyalog kellett nagyobb távot megtennem, a tüdőmet majd ki köptem! Most meg a táv végén, még feltekertem a hegyre! Elképesztő! Végig csináltam a napot, nem voltam fáradt,akár mentem volna még tekerni, ha a lábamon lévő sérülések nem fájtak volna és a többiek is bírták volna még! Úgy látszik, ez a bringa kezd szerelemmé válni! És igen is büszke vagyok arra, hogy végül is ilyen "kevés" bénázással megúsztam:)
Este mutattam a gyerekeimnek a sebeimet, nagy büszkén! Meg is erősítettek benne, hogy annak idején, nekik is "mennyi munka volt" ilyeneket beszerezni! Veregették is a vállam, hogy igazi bringás kinézetem van! Jelentem, a cipő letesztelve!:)
Eredmény- éjjel semmi alvás, mivel mindkét lábam nagyon fájt, reggelre felfedeztem még "néhány" tenyérnyi foltot itt-ott a deréktól lefelé tartó területeimen, de óriási boldogság, hogy ilyen fantasztikus napot éltem meg! Hétfőn mutattam az edzésen az edzőmnek nagy büszkén a szerzett sebeimet, és lenyomtam egy igen komoly edzést, fájó lábakkal, de annál nagyobb erőbedobással!
Köszönöm a páromnak és a barátaimnak, hogy mellettem voltak és, hogy bíznak bennem!
Alig várom a következő túrát, ami hosszabb lesz!
Addig lesznek köztes, kisebb túrák, de október közepéig még van idő, és van 35 edzés!

"Ezek a gondolatok hajtanak tovább, előre, és felfedezem, hogy sokkal erősebb és bátrabb vagyok, mint hittem, és elmerészkedek lelkem ismeretlen vidékeire!"

Nevezés

"Istentől kaptuk azt, akik vagyunk! Hogy kikké válunk, ez a Mi ajándékunk Istennek!"


Az elhatározásomat tettek követték. Dátum- 2013.Október 19-23. Kiszámoltam, hogy van 17 hetem még, 52 edzés, köztes napokon terepen tudok edzeni!
Beszéltem a bringás cég vezetőjével- kaptam egy ígéretet- kísérni fognak a maratonon, sőt, elindul egy srác is, aki egykerekűvel fog jönni, így kettőnket kísérnek.
Június 15.-én, nagy -nagy izgalommal, az interneten megcsináltam a nevezésemet, kerékpár kategóriában. 
 http://bbu.hu/hu/versenykiiras
Megkértem a bringás barátaimat, hogy jöjjenek el velem egy edzésemre, hogy lássák, hogyan készülök.
Először csak a feltaláló barátom jött el, mondván, hogy kipróbál egy edzést:) Hát volt nagy meglepetés. Nem gondolta, hogy ilyen kemény:) A végén odajött hozzám és csak annyit mondott:
-Szerintem neked a szívműtét heged csak tetoválás:)))
Elhatározta, hogy Ő is jön az edzésekre mert szeretne megerősödni, hogy a saját találmányán megtanuljon menni. Hogy néz az ki, hogy a feltaláló nem tud egykerekűzni:)))
Úgy gondoltam, itt az ideje beavatni a családomat is! Nagyon izgultam! Vajon mit fognak gondolni? 
25 éve vagyunk együtt a párommal. Sok-sok mindent megéltünk, sok izgalom volt, hiszen az összes rosszullétemet együtt éltük át. A gyermekeim végigélték a betegséget és a gyógyulásomat is, épp a napokban jegyezték meg, hogy mi az, hogy egyedül lenyírtam a füvet- 1200 nm terület- hiszen ezt eddig nem csináltam, mert rosszul voltam!
Danika volt egyedül beavatva és  én tényleg nagyon izgultam, hogy mit fognak szólni ehhez az elhatározáshoz. Megfogalmaztam a témáról egy levelet a cégem vezetőinek, és a számítógépen elmentettem. Odahívtam a páromat, hogy megkérjem- olvassa át, mi a véleménye, mert csak így küldöm tovább:)
Végig olvasta. Csendben. Nem szólt semmit. A gyerekeim nagyon örültek. De szerintem Atti első percben inkább aggódott. Érthető, hiszen tényleg megélt velem mindent!
Érzem, hogy mennem kell! A szívemből jött ez a döntés és egy barátom, akinek nagyon sokat köszönhetek-egyszer azt mondta nekem- Bízz a megérzéseidben! Hallgass a szívedre!
Annyira jó érzés, hogy egy olyan dologra készülök, amit eddig soha nem gondoltam volna! Lehet, sok embernek ez csak egy edzés, egy maraton, egy kis táv, nem nagy dolog... Én soha nem sportoltam, soha nem voltam versenyen, amikor beszéltem az Ultramaraton szervezőivel telefonon, és elmondták, hogy kapunk a maraton végén érmet a nyakunkba, hogy teljesítettük a távot- hát én ugráltam örömömben! Tudod, hogy ez mit jelent nekem??????
A bringás cég vezetői elvitték a bringámat és felkészítették a következő időszakra! Új váltót kapott, és nagyon sok mindent kicseréltek rajta. Tulajdonképpen a vázra egy teljesen új felszerelés került, amivel sokkal jobban tudok haladni. 18 sebesség, nagyon jó fék, új tengely, pedál,stb...

Annyira izgultam, hogy mikor megérkezett a bringám, azonnal felpattantam és mentem is tekerni, hiszen mióta edzek teremben, még nem mentem terepre. Ahol emelkedőn kellett mennem, sokkal jobban ment mint régen. 26 edzés igen csak meglátszott a teljesítményemen, hát még a maradék 44, ami előttem van.
Megerősödtek a combizmaim és sokkal jobban bírtam tekerni!!!!!!!!
Minden edzésemet egyre jobban élvezem, egyszerűen annyira jó érzés, hogy tekerek, hogy nem is tudom szavakba önteni! Minden nap jobban bírom, elképesztő!!! Ma pont meséltem az edzőmnek, hogy tulajdonképpen az az igazság, hogy az elején nagyon féltem. Annyira nehéz volt hozzászoktatni magamat a rendszeres mozgáshoz, sokszor úgy mentem haza az edzésről, hogy "biztosan nem vagyok normális"....
A lábaim nagyon fájtak, nem volt különösebben izomlázam, de mégis, koncentrálnom kellett, hogy a gyakorlatokat tudjam csinálni. Azt mondta, hogy egyáltalán nem ez látszott!Mostanra már annyira könnyedén megy, imádom a hegymenetet! Az egészet élvezem:)

Tudod, mikor valaki 40 éves koráig a szívbetegségével küzd, és próbálja túlélni, akkor elképesztő, mikor mindjárt 45 évesen meg Ultramaratonra készül!
Tudom, hogy rengeteg feladatom van , hiszen lehet, hogy tényleg Te vagy az az ember, akinek kell az erő, a hit, abban, hogy mindig van egy új nap és mindig van egy jobb esély!
Soha nem gondolhatod, hogy ez csak mással történhet meg! Világ életemben szentül meg voltam győződve,, hogy nekem valami dolgom van! Hogy nem véletlenül mentem végig a kemény időszakon, és tudom, hogy sokan feladják, pedig mindig csak azon múlik, hogy hogyan jössz ki bármilyen nehézségből, betegségből, hogy Te magad, mit is gondolsz? Én azt gondolom, csak a kitartás, a hit és a tested tisztelete, a teljes éned szeretete kell ahhoz, hogy kihozd az életedből a maximumot!

Rengeteg üzenetet kaptam, mióta megosztottam az első blog bejegyzésemet. Volt olyan fiatal aki az egyik gyermekem osztálytársa volt, és azt írta nekem, hogy : Ha azért kezdted el a blogot, hogy másokon segíts, tudd, hogy 1 embernek már segítettél, nekem!
Hát ezekért a pillanatokért csinálom! 
Volt olyan megkeresésem is, hogy szeretne velem végigtekerni a maratonon:)
Elképesztő!
Készülök most egy 70 kilométeres túrára. Terepen, emelkedőkkel fűszerezve. Alig várom már. 
Tegnap kaptam egy IGAZI BRINGÁS CIPŐT!!!! Tudod, az a speckós, bepattintós, Simano!
Annyira csoda szép! Fel is fogom avatni a következő edzésemen!!!!!

"Bízz az érzéseidben, hallgass a szívedre!"  ez az üzenetem mára!

Kezdetek

Soha nem gondoltam volna, hogy egy blogot fogok írni. Azt sem, hogy erről a témáról.
Ez a blog azért keletkezett, mert úgy vélem, remélem, hogy sok embernek tudok vele segíteni! Lehet, hogy éppen Te vagy az, akinek kell a segítség?

A blog neve: visszadobtak.
Éppen Lance Amstrong könyvét olvasom, a címe: Minden másodperc számít. Nagyon szeretem az életrajzi könyveket. Olyan sokat lehet tanulni egy-egy ember történetéből.
A könyv első fejezetének a címe: Visszadobtak:)
Gondoltam, hogy ez rám is igaz, hiszen sok gondolatom tükröződött vissza Lance könyvéből.
Azt gondolom, engem is "visszadobtak". 
13 évesen derült ki, hogy baj van a szívemmel. Történt egy komoly szívműtét és megkezdődött egy hosszú, kemény időszak az életemben. Soha nem gondoltam magamra betegként. Még akkor sem, amikor már sok újraélesztésen túl voltam és azt mondta az orvosom, hogy ne nagyon várjak javulást.
4 gyermek édesanyjaként muszáj volt mindig úgy gondolkodnom, hogy minden rendben van, minden rendben lesz.
De bizony, sokszor legbelül nagyon féltem. 
Minden nap arra gondoltam, hogy ez a nap rendben legyen! Hozzuk ki belőle a maximumot!
A szívbetegség számomra egy kiszámíthatatlan dolog....soha nem tudhatod, mikor lesz me-
gint rosszullét,  mikor kell rohanni a kórházba,  ahol rád rakják a monitorokat,  bekötik az infúziót és készítik a defibrillátort.  
Így telt el 27 év az életemből, rengeteg gyógyszerrel, izgalommal. Az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy véges az életük:) Nem szeretnek a halállal foglalkozni és azt gondolják, hogy ez velük nem történhet meg.....Egyszer egy halálos beteg fiatal hölgy történetét hallgattam és arról beszélt, hogy élete legszebb napja volt, mikor megtudta, hogy már csak kevés ideje van hátra. Mert onnantól elkezdett másképp élni, minden napnak volt jelentősége, mert sohasem tudhatta, hogy melyik lesz az utolsó. Én is valami ilyesmit éreztem mindig:)
Szeretem hasznosan tölteni a napjaimat, szeretek tevékeny életet élni, amiben a legfontosabb helyen a gyermekeim vannak! Példával nevelés....mindig ezt mondom azoknak, akikkel beszélgetek....azért hozzá kell tennem, 4 nagyon kamasz gyermekről van szó, akik közül az első három fiú és így kizárásos alapon a negyedik lány:_)))
23, 20, 17, 14 évesek.....azt szeretném, hogy mindig büszkék legyenek rám, példa lehessek nekik és megmutassam: A lehetetlen nem létezik!!!!
Mindig van előre! Az ember amíg lélegzik, amíg meleg a keze, addig mindig van előre....:))
Idén novemberben leszek 45 éves. Hihetetlen:) 40 voltam amikor elkezdtem tudatosan formálni az egészségi állapotomat. Másképp kezdtem táplálkozni, nem engedtem be semmilyen káros anyagot a szervezetmbe- gondolok itt pl.:  alkohol, dohány, hús.
Oda figyelek a víz mennyiségére, megfelelő tápanyag jut a szervezetembe, vitamin, ásványi anyag. Sok-sok odafigyelés eredménye lett, hogy kezdtem egyre jobban lenni. Volt egy cégem, ami nagyon sok energiámat vitte és a stressz sem maradt így ki a mindennapokból, hiszen a családunk megélhetése mindennapos kihívást jelentett. Eldöntöttem, hogy ez így nem mehet tovább, nem lehet, hogy az életemet egy folyamatos stressz alakítsa, mert annak az lesz a vége, hogy nem fogom megélni a holnapot! Megszüntettem a céget és olyan munkát választottam, ami nem jelent folyamatos feszültséget. Azt szerettem volna, hogy olyan ember legyek, aki kiegyensúlyozott, egészséges, vidám, mindig van ideje a gyerekeivel lenni, vagy csak egyszerűen kertészkedni egyet, ha ahhoz éppen kedden délelőtt van kedve. 
A falunkra kiraktam egy fontos mondatot-  
"Soha ne hagyd, hogy egy probléma megoldása fontosabb legyen, mint szeretni egy embert!"
Elkezdtem tudatosan odafigyelni magamra és az lett az eredménye, hogy egyre jobban lettem. 
Egyre jobbak lettek a kardiológiai eredmények, egyre kisebb adagokban kellett szednem a gyógyszereket, egyre könnyebben tudtam elvégezni olyan munkákat, amihez kell a fizikum. 
Idén tavasszal már nagyon dédelgettem egy célt, én elég nagy célkitűző ember vagyok, sőt tulajdonképpen mindig van előttem egy újabb cél:) 13 évesen egy cél volt előttem: túlélni a műtétet!
Most tavasszal eldöntöttem, hogy sportolni fogok! Másfél éve kaptam egy nagyon kedves barátomtól egy kerékpárt. Gyönyörű, fehér, olyan mint egy hattyú! Néha tekertem vele, néha nagyobb távokat is, kb.16-20 kilométeres szakaszt is, de nem rendszeresen, hiszen nem igazán tudtam sportolni, mivel a szívem ......Sokszor kacérkodtam a gondolattal, hogy milyen lehetne, ha én is rendszeresen sportolnék,  benne lenne az edzés a napirendemben, elmennék egy sport áruházba és vennék magamnak sport ruhát.....
Szóval tavasszal elhatároztam, hogy sportolni fogok. De mit? 
Van néhány barátom, akik eljárnak edzőterembe,  spinningre.  Azt gondoltam, ez lehet, hogy nekem is menne???
Elmentem egy első találkozásra. Felmentem az emeletre, ahol az edzőtermek vannak és kerestem az edzőt. Egy tünemény fiatal hölgy jött elém, nagy mosollyal és felém nyújtotta a kezét. Bátortalanul kezdtem a beszélgetést. Mondtam, hogy én sohasem edzettem és van némi "körülményem"....tehát picit a szívemmel baj volt, de megpróbálnám.
Vera, az edzőm, szó nélkül végighallgatott és felajánlotta, hogy menjek be egy edzésre, mindjárt kezdődik, és nézzem meg.
Ó, nagyon megörültem, mentem is utána, be egyenesen abba a terembe, ahol a spinning edzések vannak. Volt néhány ember, főleg csajok, és felajánlották, hogy próbáljak ráülni egy bringára és nézzem meg úgy az edzést, hogy próbálom is!
Félelmetes volt! Nagyon gyorsan lehetett tekerni és nagyon keményen kellett dolgozni közben. A lábaim, mivel nem voltak edzésben, eléggé nehezen bírták, de Vera mindig mosolygott rám és kedvesen mondta, hogy menni fog ez:)
Másfél óra volt az edzés, többször megálltam közben, pihentem, de nagyon tetszett! Amikor mondta, hogy le kell szállni a bringáról, úgy összerogytak a lábaim, hogy alig bírtam megtartani magam. Ú...annyira jó volt. Annyira tetszett! Alig vártam a következőt!
Persze, tapasztalatból tudom, hogy ha az ember eldönt valamit, szívből, akkor jönnek ám a tesztek. Biztos vagyok benne, hogy neked is volt így. Eldöntöd, hogy valamibe belevágsz és egyből kapod a nehézséget! Tudom! Nekem mindig így van!
Most is ez volt, eldöntöttem, belevágtam, megegyeztünk, hogy a következő edzéstől jövök és szép lassan bele fogok jönni és meg fogok erősödni! És puff! Egyszerűen otthon, másnap, leestem a lépcsőn, négy lépcsőfok magasról, gurultam, kapálóztam, védtem a hátamat , hadonásztam, mint a filmeken, amikor a rajzfilmben próbálja a lábait maga alatt tekerni...na pont olyan voltam, de végül is landoltam. Eredmény: szanaszét zúztam a jobb kezem, az ujjaimtól a könyökömig, és eltörtem a csuklómat. Hú de nagyon fájt! Jajgattam a földön, jöttek a gyerekek, sírtam, anyukámékat hívták, hogy elvigyenek a balesetibe. A lányom rögtön mondta, hogy törés, Ő már csak tudja, négyszer volt törése, és meg is nyugtatott, hogy a csuklótörés a legfájdalmasabb, úgyhogy biztos eltört. Persze a fiaim barátnői is ott voltak és egyből kaptak az alkalmon, hogy megkérdezzék az egyik legfontosabbat: 
-Ez jobban fáj mint a szülés????
Mi van?????? Hát persze! Naná! Eszméletlenül fáj!
Megnyugodtak:)
Na, baleseti, röntgen, gipszelő! Persze!
Másnap újrakötözés, gipszcsere, tíz nap múlva kontroll és végleges gipsz! Aha! 
Másnap edzésre mentem,meglátták a kezem, sajnáltak és mondták, hogy semmi baj, majd ha leveszik elkezdjük! 
De én mondtam,. hogy jöttem így edzeni! Tudok kapaszkodni egy kézzel is....meg a gipsz kemény és tart:)
Bringára fel! Nézett mindenki nagyot. Én elszántan tekertem, egyre jobban, a harmadik edzésen már egyszer sem kellett pihennem. Figyeltem a légzésemre, a pulzusomra, hogy ne menjen nagyon fel, szép lassan belejöttem egy kézzel. Volt amikor súlyokat emelgettünk közben és azon nevettek, hogy nekem egy súly is elég, mivel a másik kezemben beépített súly van.
Elképesztően kezdtem élvezni. Pedig nem is gondoltam volna, hogy bírni fogom.  Többen megjegyezték, hogy milyen kitartó vagyok, hogy gipszes kézzel is jövök! Persze! Elszánt! Ha már döntöttem, akkor kiállok a döntésem mellett, minden körülmények között.
Vera nemrég említette, hogy olyan elszántság volt a szememben az elején, hogy nem is mert volna lebeszélni. 
10 nap múlva megkaptam a könnyített gipszemet, ami már a következő 5 hetemet kísérte végig. 
1 hónap edzés után kezdtem gondolkodni.  Mi lenne, ha egy nagyobb távra elindulnék, bringával.
Az a barátom, akitől kaptam a bringát, Ő egy feltaláló. Egy egykerekű szabadalma van, a világ leggyorsabb egykerekűje, Ő említette, hogy egy srác, körbetekerte a Balatont az egykerekűvel, és indulni akar egy maratonon is. El kezdett foglalkoztatni a dolog. Mi lenne, ha megismerhetném ezt az embert....Kérdeztem, találkozhatnék-e vele? 
Minden edzésen arra koncentráltam, hogy én egy túrán vagyok, sokszor becsuktam a szemem közben, de szerencsére én az a vizuális típusú ember vagyok, akinek nem kell becsuknia a szemét ahhoz, hogy lássa magát egy elképzelt világban. Ezt sokszor meg is tettem az életemben. 
Egy szép napon elhartároztam, hogy beszélek egy munkatársammal, aki orvos is,  és megkérdezek tőle egy-két dolgot ezzel kapcsolatban.
Mondd, vajon el tudod képzelni, hogy az én szervezetem fel tudna készülni egy maratonra, ha azt venném a fejembe, hogy bringával elindulok rajta?
El kezdtünk beszélgetni, és megbeszélni, hogy mire figyeljek, de bármennyire is féltem attól, hogy kinevet, nem ez történt! Inkább azt mondta: Zsuzsi, ha megcsinálod, be fogod bizonyítani magadnak, hogy nincs lehetetlen és Te is bármire képes vagy!
Igazából, ha az ember beteg volt sokáig, mindig azt próbálja bebizonyítani, hogy bármire képes, nem is a világnak , inkább magának. Lance Amstrong a könyvében ezt elképesztően jól megfogalmazta, és nekem ez őrült nagy erőt adott!
Hazaindultam és egész úton ez járt a fejemben. Tudom, hogy valahol útközben Dani fiamat vettem fel, együtt jöttünk tovább és az autóban elkezdtem erről beszélni, megkértem, hogy maradjon titokban míg meg nem érik bennem a teljes kép, és az elhatározás.
Itthon az internet elé ültem és elkezdtem maraton versenyeket keresgélni. Találtam sokat, és egyet, ami idén októberben lesz.
Bécs-Pozsony-Budapest Ultramaraton! Október!
Addig még van idő felkészülni. 317 km, 5 nap. Megszületett az őrült elhatározás- elindulok!